You are here

Vízi sellőt halászott ki (Varázsmese)

Tengerparti legénykének gondja támadt, súlyos gondja szegénykének. Asszony kéne, dolgos asszony, kunyhójába, nem élet a legényélet egymagába. Mindennapi tette-vette, hogy a horgát, halászhorgát elővette s lőn halála, pusztulása meduzáknak, töméntelen halnak, ráknak.

Horgász egy nap tenger mentén, horgát mélyre leeresztvén s ím a nyele, kampós végű horog nyele, vasmarkában meg-megrezdül, kicsi híja kezeiből ki nem perdül.

– Tán csak nem egy teknősbéka akadt horgom kampójába? – szól a legény éjnyegetve, óvó kézzel horgát meg-megemelgetve. – Ha erősen rántogatom fonalamat, megeshet, hogy egy­szeribe kettészakad – s húzza horgát izmos karja kibírtáig, nagy ereje kifogytáig.

S amint húzza, húzogatja és vigyázvást vonogatja, kikukkan egy fej a habból, kibukkan egy törzs a habból. Feje mintha lányé lenne, dereka meg halé lenne.

– Sellőt fogtam, nincs különben – hökken horgász holt-ijedten s nézi sellőt bámész szájjal, ijedelmes ámulással.

– Soha ilyet, míg a világ – s nekifeszül, húzván csínján kampós horgát. S mintha halat csodálna meg kibukkanó sellőjében, mintha lánykát sejtene meg kerekre nyílt kék szemében, két szemének rebbenéses, hökkenéses nézésében.

– Be sajnálom szegény sellőt ártatlanját, be restellem kampós horgom zsákmánykáját. Hogy tapad rám rimánkodó nézésével, hogy néz felém kékbe játszó, színt villódzó két szemével.

Kampójáról lesegíti, part füvére, virágjára ráülteti s így szól hozzá emberséggel, igaz szívvel, szeretettel:

– Kicsi sellő, nagy gondatlan, vakmerőcske vigyázatlan; tenger mélyén lenne helyed s ahelyett ím föld színére feltermettél, szemeim elé, ember elé merészkedtél. Ezerszeres a szerencséd, jó szerencséd, hogy a sorsod nem akárki más fiához, hanem éppen hozzám sodrott.

Óvón, gyengén derekánál megragadja és a vízbe, mély habokba lassan visszausztatgatja. Sellő siklik hullám hátán, halak között bukdácsolván s messze vízen eltűnőben, tenger alá sülye­dőben, megmentője két szemébe tekint vissza s félszemével mintha sírna, félszemmel meg mosolyogna.

Halászlegény fogja horgát, horgászgatja zúgó tenger falánk halát, szirtek rákját s naplementre, estebédi szürkületre halas zsákja hallal tele.

*

Estidő van, sötétedik, Hold-Istenke felleg alján, bíborútján falu felé közeledik. Halászlegény tengermenti kunyhójában, viharverte, esőmosta kalibában hozzálát tűzcsiholáshoz, halat sütni, miegymáshoz. Ajtaján ám – kip-kop, kip-kop – kopogtatnak, bocsánatot kérő szóval rimán­kod­nak.

– Ki vagy, mi a kívánságod? Ajtóm előtt miért eseng óhajtásod?

– Árva vagyok, én anyátlan, vad idegen, én apátlan; vízi utam valahogyan elvétettem, vityillódba betévedtem. Kérnék szállást nyugodalmas éjszakára, Hold-Istenke, Égi-Anyánk irgalmára.

S amint kérvén rimánkodik s apró keze könyörgőre kulcsolódik, bársonyszeme villanása, drágakövek fölragyogó csillanása. Halászlegény nézi könnyben ázó szemét s mintha látná tengerlaki sellőcskének tekintetét. Szegény lánykát, kérő szavát megsajnálja, szíves szókkal, szeretettel marasztalja. Teáscsészét tesz eléje, térdvánkoskát tol feléje.

– Fáradt ha vagy, vityillómban megnyugodhatsz, éhes ha vagy, asztalomnál jól is lakhatsz. Van friss halam, friss fogású, olajsültes ropogású.

Térül, fordul konyhájába, halait rakni tűzön égő bográcsába.

– Ha akarnál igazándi fínom halat, ízeset meg ropogósat, bízzad énrám baját, gondját, nagyon értem útját, módját.

– Vendégem vagy, nyugodhass meg; fáradt is vagy, pihenhess meg.

– Megzavartam nyugalmadat, hadd főzöm meg vacsorádat.

Addig-addig rimánkodik, szívvel-szóval kínálkozik, míg ráhagyja halhoz értő legénykéje s vendég előtt főzni való edénykéje. Sürög-forog bogrács körül, halak java, fínomabbja tálba kerül; nekilátnak halfőzésnek, halevésnek, közbe-közbe szemlesütve összenéznek. Oly pom­pás a hal zamatja, színe, szaga, párolatja, szájaszélét a legényke jóízűen nyalogatja.

– Teljes világéletemben ennél jobbat se nem ettem, se nem nyeltem; mindennap ha így ehetnék, száz máséval sem cserélnék.

– Főztemet ha megszeretted, máskor is megszeretheted – szól a lányka szeméremmel.

– Igen, hogyha maradhatnál, házikómban békességben ha lakhatnál.

– Senkim, semmim e világon, világomat soha többé meg nem látom. Engedd, hogy megma­rad­hassak, ételedért szívvel, szívből szolgálhassak.

– Már kimondom vágyódásom, légy énnekem mindhalálig hites társam. Nélküled én úgy se élek, nem élet a legényélet.

Fülig pirul a leányka, szégyellős a szószólása.

– Tenger ölén növekedtem, sós ízű lett lehelletem. Szívem forró vágyódása, lelkem igaz óhajtása, legalább ha kétnaponként só vízében, sós lehében fürödhetnék.

– Szíved vágyán segíthetünk, fürdőházat, takarosat építhetünk.

– Lenne még egy nagy kérésem, kár ne essék tisztességben. Bent ha fürdők sósvizemben, ne mutatkozz közelemben; meg ne pillants két szemeddel, meg ne ronts a nézéseddel.

Furcsállotta furcsa lányka kívánságát, ám szívéért, hűségéért nyujtja szívét, nagy jóságát. Rövidesen lagzit csaptak és halakból, rákfélékből olyan egy nagy traktát csaptak, halízű lett az egész ház, ahol leülsz, ahol megállsz.

*

Tellett-múlott napjuk, évük, minden jóban bőven részük. Horgászni jár házas gazda, halak hullnak feles számba, legjavából a bográcsba. Pompás volt az asszony főztje, ettek, míg a gyomruk győzte. Csak a sósvíz másodnapos fürdőjében, az motoszkált minduntalan a fejében. Sósban uszkál, sósban fürdik, ruháján is halszag érzik s míg a vízben kényelemben lubickol­gat, orra előtt ablak, ajtó zárva marad.

Megint egy nap szokott módra mosdik, fürdik s bent a vízben, a sós lében mindenről meg­feledkezik. Se házára, se urára, nem gondol ő semmi másra, csak a tenger tiszta halszag-párá­já­ra. Férje-ura lesten lesi, fürdőjéből mikor lép ki. Tolóajtó kis nyílásán, csak egy cseppnyi horpadásán, lesi szemmel amint rajta átnézeget, ámultában hajaszála égnek mered. Nem az asszony van a vízben, nem ő fürdik a sós ízben s amint nézi, kémlelgeti, feje mintha lányé lenne, dereka meg halé lenne; akárcsak egy vízből fölszállt tündérecske, tengerszülte kis sellőcske.

– Azt hittem, hogy igaz lélek, halandótól meglelkedzett, holott sellő a fajtája, sós tengerből, tündérföldi származása. Azért kellett rengeteg só, azért zárult fürdőbeli ablak, ajtó, azért sütött-főzött halat, ízeset meg ropogósat.

S mintha álom, tündérálom szállna rája, tétovázó, elmélázó lett járása; hol elindul, hol jön ismét, egyre törli, törölgeti könnyes szemét.

Neszét vette hal-menyecske, hogy a titkát, tengermélyi származását férje-ura megsejtette. Szíve bántó fájdalmában, lelke ketté szakadtában sírva néz rá hű urára, ráhanyatlik kebelére, két karjára.

– Mért sírsz, mért rísz, halhússzínű feleségem? Sósban fürdő, lubickoló ékességem?

– Nincsen többé temelletted maradásom, más világ az én világom.

– Miért nincsen maradásod? Mért más világ a világod?

– Azért – zokog az asszonyka s halkra hal el haló hangja -, mert a tenger sós párája az otthonom, mert sellőtől ered vízi származásom. Te mentettél meg halálos nagy bajomból, te engedtél szabadjára vaskampódról; földi éltet adtál nekem vízi helyett, megízleltem sose remélt üdvösséget. Le is róttam nagy hálámat, odahagytam tengermélyi, sellőbéli mivoltomat; jöttem hozzád szófogadó feleségnek, holtomiglan szerelmetes hitvesednek. Ám adott szód, ígéreted nem állottad, megsejtetted, meg is tudtad sellőbeli alakomat. Hűségedet, hozzám való vonzalmadat meghálálom, nálad hagyom földre tévedt ifjúságom. Mert így mondja ősök szava, égi hitünk, fogadalmunk parancsolja: ha a sellőt föld szülöttje feleségnek megszereti, vonzalomból el is veszi, sellő ura, földi élet halandója hamarosan meg nem halhat, több száz évig éli éltét szerencsésnek, fiatalnak.

Szól és urát, halász urát átkarolja, átöleli, tengerpárás lehelletét, sónak ízét ráleheli. Indul sellő vízhazája vízútjára, sós tengernek legaljára s amint siklik messze kéklő tengerébe s amint bukkan mély vizébe, feje mintha lányé lenne, dereka meg halé lenne.

Búsan tér a halász haza, otthontalan otthonába, sós könnyet ejt síró szeme, vért csepegtet vérző lelke. És mert sellő volt hitvese s szerelmével megszerette, hamarjában meg sem halhat, több száz évig éli éltét szerencsésnek, fiatalnak.

 

 

http://www.mek.oszk.hu/16100/16138/16138.htm

Ajánlott bejegyzések

%d blogger ezt szereti: