Valamikor egy legénynek, eszébe jut szegénykének, hogy ő addig meg nem nyugszik, amíg meg nem házasodik. Az volt az ő tette-vette, hogy a horgát elővette s nekilát a horgászásnak, rákfogásnak, halászásnak. Tenger mellett volt tanyája, ütött-kopott házacskája.
Történt egy nap a víz mellett, amint ül a horga mellett, horog vége meg-megrezdül, a kezéből majd kiperdül.
– Tán csak nem egy teknősbéka került volna a horgomra, – szól a legény ijedezve, horgát meg-megemelgetve.
– Ha egy nagyot rántok rajta, elszakadhat a fonalja, – gondolja nagy óvatosan, s húzza-húzza szépen lassan, izmos karja kibírtáig, nagy ereje kifogytáig. S amint húzza-húzogatja, vízből vonja-vonogatja, kikukkan egy fej a habból, kibukkan egy test a habból. A fej mintha lányé lenne, törzsöke meg halé lenne.
– Sellőt fogtam, nincs különben, – szól a horgász holtijedten, s nézi sellőt tátott szájjal, félelemmel, ámulással.
– Soha ilyet, míg a világ, – szól a halász, húzván horgát, s majd halat lát a sellőben, majd leányt lát szép szemében, szép szemének nézésében.
Pedig aki halnak hiszi s szívét-lelkét megszereti, hát még hogyha el is veszi, egyhamar az meg nem halhat, holtig marad fiatalnak.
– Be sajnálom szegény sellőt, a horgomon megrekedőt, – szól a halász sajnálkozva. – Hogy rám tapad nézésével, hogy néz rám két szép szemével.
Veszi sellőt a horgáról, leakasztja fonaláról s így szól hozzá emberséggel, jószívvel, meg szeretettel.
– Kicsi sellő, óvatatlan, vakmerőcske, óhatatlan; tenger mélyén volna helyed s ahelyett ím itt termettél s jó szerencséd, hogy épp az én horgocskámra kerülhettél.
Azzal karját megragadja és a vízbe lesíklatja. Sellő síklik hullám hátán, habok közé bukdácsolván, s messze vízen eltünőben, tenger alá sülyedőben, vissza-vissza tekint arca s félszemével mintha sírna félszemmel meg mosolyogna.
Halász aztán veszi horgát, horgássza a tenger halát, s naplementre, szürkületre, halasvedre hallal tele.
Estidő van, hűvösödik, kunyhók körül sötétedik. Készül a fa tűzrakásra, készül a hal a bográcsba; a legényke sürgölődik, estebédhez szedelődzik.
Ajtaján ám kopogtatnak s bocsánatért rimánkodnak. Ajtó nyílik s belép rajta szemlesütve egy leányka.
– Ki vagy? Mi a kívánságod? – kérdi legény a leányzót.
– Árva vagyok én anyátlan, vándor vagyok én apátlan; az útamat elvétettem, házikódba úgy tévedtem. Kérnék szállást éjszakára, istenkénk nagy irgalmára.
S amint néz és rimánkodik, s két kis keze kulcsolódik, a két szeme pillantása, drágakő két ragyogása. Halászlegény megsajnálja, szíves szókkal marasztalja; teás csészét tesz eléje, térd-vánkoskát húz feléje.
– Fáradt ha vagy, megnyugodhatsz, éhes ha vagy, jól is lakhatsz; lesz friss halunk, friss fogású, friss sütésű, ropogású.
Azzal siet a konyhába, halat rakni halbográcsba.
– Hogyha akarsz finom halat, ízeset meg ropogósat, bízzad csak rám a hal gondját, én tudom ám annak módját.
– Vendégem van, nyugodhass meg, fáradt is vagy, pihenhess meg.
– Megzavartam nyugalmadat, hadd főzöm meg vacsorádat.
Addig-addig rimánkodik, szíves szókkal akarkodik, míg megunja a legényke s vendég előtt az edényke. Sürög-forog a hal körül, a halacska tálba kerül s nekilátnak az evésnek, közbe-közbe összenéznek. Oly finom a hal falatja, színe, szaga, párolatja; szája szélét a halászunk nem egyszer hogy nyalogatja.
– Soha ilyet még nem ettem, – örvendez a vendéglátó – ha mindennap így ehetnék, sok máséval nem cserélnék.
– Ha a főztöm megszeretted, máskor is megszeretheted.
– Igen, hogyha maradhatnál, házikómban meglakhatnál.
– Senkim, semmim e világon; mi a világ, azt se tudom. Engedd, hogy itt maradhassak, ételedért szolgálhassak.
– Már kimondom, mire vágyom, légy nekem az édes párom. Nélküled én úgy se élek, nem élet a legényélet.
Fülig pirul a leányka, szégyellős a szószólása:
– Tenger mellett nevekedtem, sósízű a lehelletem; azt kívánnám, hogy hetenként sós vízben megfürödhetnék.
– Azon könnyen segíthetünk, fürdőhelyet ha építünk, – siet halász a válasszal.
– Még egy lenne a kérésem, kár ne essék tisztességben. Fürdés közben a sós vízben, ne mutatkozz közelemben. Meg ne láss a két szemeddel, meg ne árts a nézéseddel.
Furcsállotta a lány szavát; mit csináljon, adja szavát. Rövidesen lakzit csaptak s halból oly nagy főzést csaptak, hogy halízű az egész ház, ahol jársz és ahol megállsz.
Tellett-múlott az idejük, minden jóban volt jó részük. Horgászni járt az új gazda, hullott a hal a bográcsba. Pompás volt az asszony főzte, addig evett, amíg győzte. Csak a sok só a fürdőben, az motoszkált a fejében. Sósban fürdik hétről-hétre, a halhúsú kis menyecske, s míg a vízben lubickolgat, fürdőajtó zárva marad.
Egyszer amint megint fürdik, mindenről megfelejtkezik; se a házra, se urára, nem gondol ő semmi másra, csak a sós víz párájára. Az ura meg lesi-várja, mikor nyílik az ajtaja.
Ajtófélfán egy kis nyílás, kandikálgat be a halász, s amint néz és benézeget, hajaszála égnek mered. Nem az asszony van a vízben, nem az fürdik a sós vízben, nem is az lubickol benne, hanem hal- meg leányféle, egy kis vízi tündérecske, tengerszülte kis sellőcske.
Nagyot dobban halász szíve, meg-megremeg teste-lelke.
– Azt hittem, hogy igaz lélek, halandótól meglelkedzett; holott sellő a fajtája, sós tenger a származása. Azért kell hát az a sok só, azért zárult be az ajtó, azért sütött-főzött halat, jóízűt meg ropogósat.
Mintha álom szállna rája, oly tétova a járása, s hol elmegy, hol megjön ismét, meg-megtörli szeme könnyét.
Észrevette a menyecske, hogy az ura ím megleste s mélységes mély bánatában, szívének megszakadtában, sírva borul az urára, hű urának két karjába.
– Mért sírsz, mért rísz feleségem? Sósban fürdő ékességem?
Szomorúan néz urára, könnye pereg orcájára.
– Nincs itt többé maradásom, más világ az én világom, – mondja sírva, sóhajtozva.
– Mért más világ? Mért nem ez itt?
– Azért, – mondja az asszonyka, – mert a tenger az otthonom, sellőből a származásom. Te mentettél ki a bajból, éltet adtál életedből, s hogy lerójam a hálámat, otthagytam a mivoltomat s jöttem hozzád feleségnek, szerelmetes hitvesednek. Ámde szavad nem állottad s meglested a sellőbeli, tündérektől fogantatott, vízitündér alakomat. Megszerettél, meghálálom, tiéd lesz az ittfelejtett, itten hagyott ifjúságom.
S megcsókolja, megöleli, lehelletét ráleheli.
Indul sellő az útjára, sós tengernek irányába s amint síklik a tengerbe, amint bukkant be a mélybe, feje mintha lányé lenne, törzsöke meg halé lenne.
Búsan tér a halász haza, otthontalan otthonába; könnyeket ejt könnyes szeme, vért csepegtet vérző lelke. De mert sellő volt hitvese s szívét-lelkét megszerette, egyhamar ő meg nem halhat, holtig maradt fiatalnak.
