You are here

Világító Tűzbogárka (Állatmese)

Erdők, hegyek homályában, sziklák, bércek vadonában áll egyháza szent Buddhának, csoda­tevő hatalmának. Világító volt a templom Nipponszerte híres neve, fénylövellő Tűzbogárkák Istenkéje lakott benne. Homályosban röppenőknek templombonca osztogatott villogtatót, sűrű, sötét éjszakákon mezőszerte villogtatót.

Loccsanó víz csobogott lent, száz madárka csattogott fent, hírül hordván Világító szent hatal­mát, Tűz-Istenke csodálatos akaratát. Nyári estén, nap letűntén ezerszámra elzümmögnek, templom körül röpdécselve eldümmögnek. Aszó fűből bukkannak fel, patak mellől röppennek el, megannyija imádságos szent templomhoz, Világító tüzes-fényes világához. Ki szen-pénz­zel, ki rizsborral, harmatízű hűs itallal, mind ott áldoz oltár előtt, Nap-Isten szent bonca előtt.

Tavasz enyhe fuvallata tűnőfélben, nyáréj izzó lehellete közelgőben. Szálldogál sok száz bogár­ka, ki dümmögve, ki meg dongva; pirosas szín vékony nyakuk, barnásszürke apró szárnyuk. Vaksötétben templom felé igyekeznek, világadó fényességért könyörögnek.

Áll a szent bonc templomának oltáránál, világító, áldásosztó csarnokánál. Obi-öve bíborodik pókderekán, acélkova lóg le karján; várván várja szent egyháza röpdécselő bogárkáját, bogár­káknak oltárra szánt adományát. Buddha után szent bonc elé, lépvést lépnek színe elé. Szól az egyik potrohoska:

– Jó reggelt, szent bonc-apóka.

– Ne reggelt mondj, este van most – inti rendre bonc a pohost.

– Vak szemünkkel este látunk, estre kelve, naplementre fénylik a mi napvilágunk.

– Mit szorongatsz két karodban?

– Világítód kéne nyomban.

– Hoztál italt? Szen-pénzecskét?

– Száke-borból egy pintecskét.

– Szűkre szabtad adományod, no, de nyujtsad, világtalan vak potrohod.

Egyet perdül, egyet fordul esti élet bogárkája, vak potrohát, világító fényességért odatárja. Veszi a bonc kis táskáját, kis táskából acélkáját, csihol egyet kovácskáján, szikra villan taplócs­káján és alig hogy odatartja, máris csillog, máris villog tűzbogárka vak potroha.

Hess… elrepül szép vidáman, irígykedve csodálgatják mindahányan.

Jön egy másik vak bogárka, rőt a nyaka, szürkeszínű apró szárnya; ő is akar csillogtatót, vak éjszakán villogtatót.

– Hoztál rizsbort? Szen-pénzecskét?

– Hoztam jen-pénzt, ezüstöcskét.

– Szép a fénye – mondja a pap -, nyujtsad felém világtalan potrohodat.

Egyet csihol acél-kován, bogár repül nagyboldogan, szép vígacskán. Harmadik se állított be üres kézzel, negyedik is megjelenik aprópénzzel; hoznak rizsbort, mérőt hetet, hoznak szen-pénzt, többször hetet. Acél-kován csihol újra, fel-felvillog sok bogárka sok potroha; repked ezer tüzi lidérc, fénylik útjuk amerre jársz, amerre kélsz.

*

Esthomályban egymagában kis bogárka, sehol sincsen megállása, megnyugvása. Se rizsbora, se szen-pénze, nincs egy árva fillérkéje. Szomorúan nézegeti, ajkát amint nagykényesen biggyesztgeti, csillogó sok potrohocska, fényeresztő pohosocska. Áldozni ő nem áldozhat, világítót nem is kaphat; fénye nélkül világtalan, vak sötétben egyre csetlik, egyre botlik nyomo­rultan. Felemel egy fenyőtüskét, hadd segítse, támogassa tapogató vézna kezét; úgy loholgat, bandukolgat putrijába, patakparti, bokoralji tanyájába.

Amint lépked nagyvigyázást, óvakodvást, tüskebotra támaszkodvást, éjnek sűrű sötétjébe, belébotlik, beütődik valamibe.

– Világtalan vaksi pila – dümmög egyet döngicsélő rőt bogárka. – Kissé jobban vigyázhatnál, nyitott szemmel járkálhatnál.

– Magadfajta volnék én is, Tűzbogárnak lettem én is; csakhogy nincsen világítóm, sűrű, sötét éjszakákon utamat megvilágítóm.

– Hát a templom? Hát a bonca?

– Nincsen pénzem, se itókám, száke-borom, világítót ingyen nem kap vak potrohom.

– Mért nincs pénzed? Mért nincs borod? Miért koldus a mivoltod? Lám, én bőven áldoz­gattam, világítóm meg is kaptam.

– Ha van bőven világítód, adhatnál vagy egy csipetnyi villogtatót; csak egy máknyit, hogy láthassak, kis vackomra találhassak.

– Világítót dehogy adok, vakulj ha nincs pénzed, borod. Vityillódba, ha akarod, elvezetlek; itt a karom, nyujtsd a kezed.

– Két bogárka kéz a kézben, vak homályos sötétségben loholgatnak árkon-bokron, patak mentén, sötétellő viráglombon.

– Itt egy árok, ugorjuk át.

– Itt egy ember, repüljük át.

– Itt egy fahíd, lépjünk rája.

– Korhadozik lakkos fája.

Rőt bogárka kapja magát, megragadja vaksi társát, egyet lendít félkezével, hunyorítgat rőt szemével és sebtibe és vaktába, belódítja hídalatti mély tócsába.

– Világítód, hozzávalód hogyha nincsen, világító bogárkák közt helyed sincsen – szól nagy­büszkén, irgalmatlan s lohol tovább fáradatlan.

Jó szerencse, hogy szegényke nem fulladt víz sötétjébe. Tutaj úszott tócsa hátán, rizses terhét húzván, vonván; vízbe hulló vak bogárka, arra esett ártatlanka. Jómagával tehetetlen, úgy terült el eszméletlen.

Hold-Istenke le a mélybe letűnőben, Nap-Istenke fel magasba felkelőben; széledezik sötét esti homályosság, éledezik napra leső világosság. Égi útról szájára száll hűs csepp harmat, életre­kelt elaléltan heverésző tűzbogarat. Tágra nyitja tétovázva néző szemét s ijedezve tekintget szét. Sütkérez rá Nap-Istenke napvilága, apró száján játszadozik sugárkája s amint szeme ott pihen meg tócsa tükrén, hát egy árva kis bogárka rúg-kapálgat partja szélén.

– Szerencsétlen kis pajtáskám, vízbe hullott aranyoskám.

Odarepül, megragadja, ki a vízből kivonszolja; ápolgatja teste-lelke melegével, babusgatja szárnyaival, két kezével. Rőt bogárka új életre éledezik, halottjából ébredezik. Tutajbeli tűz­bogárka, társát amint megvigyázza s jól szemügyre ahogy veszi, minapesti lelketlenjét egy­sze­ribe megismeri.

Úgy esett meg a baj vele, hogy a vaksit amint abba a tócsába nagylelketlen bevetette, vígan tovább reppengetett, nagyvillogva, nagycsillogva tovább lejtett. Két leányka járt a réten, legyezőjük kezeikben, mimózákat szedegettek, krizántémot nézegettek. Arrafelé begyeskedett rőt bogárka, virágszálról virágszálra; hol szirmokat szakítgatott, hol levelet rántogatott. Nézik lánykák görbe szemmel s felécsapnak hártyabőrű, bambusznyelű legyezővel. Így esett az eset vele, tó vizébe így pottyant be.

Amint nyitja révedező apró szemét, amint veti mentőjére tekintetét, reáismert minapesti kis társára, szegény vaksi bogárkára; eszébe jut gonosz tette, fájót remeg gyenge lelke. Rőt orcája halványodik, dölyfös szíve elfogódik; ajka rezzen, szeme rebben, bűnbánóan rebesgeti:

– Be szégyellem, be restellem.

 

 

http://www.mek.oszk.hu/16100/16138/16138.htm

Ajánlott bejegyzések

%d blogger ezt szereti: