You are here

Vérrózsát hajt tenger vize (Varázsmese)

Távol világ tengerére, Csin nép csodás vidékére készül Nippon mimózája, Dájmió szép leány­kája.

Búcsúszavát elzokogván, cseresznyefák virágától, szilvafák hűs árnyékától elbúcsúzván, siet Buddha templomához, őseinek ezeréves bálványához. Fogadást tesz oltáránál, anyja-apja szent hamvánál, ereklyéket küld ő hármat, új hazája szentségéből volt hazája oltárának.

Csinországi otthonában, ura márvány városában addig jár be pagodákat, klastrombeli rejtek­helyű zeg-zugokat, míg rábukkan csodamódra csodálatos szentségekre, három ritka ereklyére.

Nótafácska volt az egyik, száraz fáján nyiladozó virág díszlik. Örök trilla zengett rajta, egyre szállott csengő-bongó ezüstszava; kamisa-dal, hárfahangok, víg énekek, lágy sóhajok.

Tentakő volt a második, sötét színe soha el nem halványodik. Víz se kell, hogy megpuhítsa s írásait, rótt betűit egyre ontja; szentek szavát, boncz mondását, jámbor lelkek áhitatos imád­ságát.

Harmadik egy kristály-golyó, szembenézős, elvakító. Buddha arca ragyog benne, annak tüzel bűvös-bájos tekintete; bárki fia hivő szemmel ha ránézett, szentnek szeme szeretettel vissza­nézett.

Három bűvös ereklyéket, nótát, követ, kristályképet odanyujt egy dali vitéz leventének, férje-ura legbátrabbik vitézének. Nippon földjén, messze kéklő tengeren túl, kis krizántém ahol virul, ott tanyázgat sugárszóró Nap-Istenke, ereklyéknek, bűvöseknek méltó helye.

Csin levente egy-kettőre útjára kél, útján sokszor száll fel a nap, szürkül az éj; ám a szeme szünettelen szentségeken, híres három ereklyéken.

Nippon partja fel-feltűnik, hullám habja meg-megtörik; morajlik mély csobbanása, dagadozik hegynyi magas tenger háta. Szél-Istenke teletorok nekibődül, Zivatarfi toporzékol, fel-fel­hördül és a gályát ereklyéstül jobbra-balra veti, hányja, dobálgatja bősz haragja.

Tenger túrja habos habját, hullám hátán tarajkodó új hullámját s üvöltésén zúgó-búgó zivatar­nak, rikoltásán vad viharnak, orkán járja duhajkodó veszett táncát, fergeteges szelek fujják vad nótáját. Sötét felhők vaksötétre kárpitozzák Ég-Istenke világának boltozatát, Menny­dörgő­nek lángot szóró Istenkéje tüzet szikráz feneketlen mély vizekbe. Végsőt torpan gangos gálya, végsőt reccsen vasbordája s íme föntről sugárt szór le Nap-Istenke mosolygása. Szél­vész, vihar elkotródik, felhőfoszlány takarodik, hullámhegyek elsimulnak, forgatagos mély örvények meglapulnak.

Boldog arccal Csin-legényke kiszáll Nippon napsugaras vidékére s amint szeme, őrző szeme fürkészgeti szentségeit, csodálatos ereklyéit, hát ott zeng-bong a Nótafa, Tentakő az írást rója, ám a kristály s benne Buddha bűvös szeme, odaveszett felragyogó szeretete. Tűvé tesznek egész gályát, átkutatják zegét-zugát; ám hiába lótnak-futnak, kutatgatnak órák hosszat, kristály­golyó nem villog fel, Buddha szeme tekintése nem csillog fel.

Vihar közben, zúgó-búgó fergetegben veszett oda, Szél-Istenke sodorhatta, Zivatarfi kapta kézbe, süllyesztette le a mélybe.

Fut a legény nipponföldi dájmióhoz, dájmiótól imádságos javas bonchoz, siránkozza vesztesé­gét, kristálygömbnek, Buddha-képnek lába keltét.

– Zajgó tenger zordon ura, Tűzszem-Sárkány félelmetes akarata rabolta el drága kincsed, nála keresd varázslatos ereklyédet. Vihart csak ő támaszthatott, szilaj szellőt ő fujtatott s amikor a mennybolt dörgött a mennydörgések Istenkéje eldübörgött, két nagy csápját kinyujtotta, Buddha arcát, varázslatos ábrázatát elrabolta. – Így vallotta szent bonc szava.

– Akár tájfun, akár mély víz, akár vihar, ha égi tűz, meg kell lelni mindenáron, száz életen, száz halálon – hangzik szava dájmiónak.

Hírré repül óhajtása, világgá kél szómondása s aki hajós és halászik, kinek szíve kincsre vágyik, ha van mersze, bátorsága, nagy ereje, biztossága, hadd kutassa tenger mélyét, keresse meg Nipponország odaveszett ereklyéjét. S aki hajós nagy hajókon s aki halász háborgásos hűs habokon, kötelet köt derekára, úgy merül le zajgó tenger legaljára. Ám mindnyájan ahogy mentek, úgy jöttek meg, Buddha képe, ereklyéje nem került meg.

*

Mocsarain csurdogáló erecskéknek, göröngyein élesszélű göröngyeknek, lépked, roskad egy asszonyka, karjai közt szopósorban kis magzatka. Tüske tépi kezét, lábát, szél fodrozza gyűrött, tépett kimonóját; bánat borul verítékes homlokára, szomorúság búsra hajló bús arcára.

– Leszállok én, gyenge asszony – sikolt egyet elszánt hangon -, felkutatok szent ereklyét, megkeresem Buddha odaveszett képét.

– Gyenge nőcske, kisded anyja, ne merészkedj veszedelmes vízi útra.

Ám az asszony állja hitét, vallja szavát, szava szíve akaratát; tenger útját jól tudja ő, minden­féle csínja-bínját ismeri ő.

– Halljátok meg kívánságom, értsétek meg megóhajtott kimúlásom.

– Mondd el, mi a kívánságod? Mi ad néked ritka erőt, földöntúli bátorságot?

– Senkim, semmim e világon s ha meghalok, magzatomat árván hagyom. Ha mély vízben, ten­ger­alji sötétségben elpusztulok, hullámhátas örvényekbe belefúlok, neveld fiam szamurájnak, kettőskardú daliának.

– Kristályfedte Buddha arcát odalent ha megtalálod, teljesüljön forró vágyad, kívánságod. Felnevelem dájmiói udvaromban daliának, kettőskardú szamurájnak.

Hosszú kötél gyenge asszony derekáról, nagy elszántság tűzben égő két szeméről, orcájáról, szól a szava halászokhoz, bámészkodó hajósokhoz:

– Szavam jól megfigyeljétek, szívetekbe szegezzétek: Buddha arcát mély örvényben ha meg­leltem s odalentről egyet rántok kötelemen, húzzatok fel egy-kettőre, mély tengerből, föld színére.

És övébe éles tőrt dug, gyermekére bánatosan rámosolyog, ölelgeti, simogatja, kebeléhez szo­ron­gatja. Fohászosan feltekint a kéklő égre, mélyet sóhajt és lemerül gémberítő mély vizekbe, hegymagasra tornyosodó kék tengerbe.

Tüskék sebzik gyenge vállát, éles kagylók hasogatják kezét, lábát. Süllyed egyre, mind mé­lyebb­re, örvényekről örvényekre s ím egyszerre nagy irombán felviláglik fényesedő vizek alján, pagodának fényessége, palotának tükröződő tükörképe.

– Sárkány vára, nincs különben – szól riadtan, meghökkenten s amint óvást, nagyvigyázvást arra kúszik, tekergéses örvények közt odaúszik, legtetején egy toronynak, fénye fénylik, fénye ragyog kristálygömbnek, nagy golyónak. Buddha arca ragyog benne, annak tüzel bűvös-bájos tekintete s rá arcára hívő szemmel amint nézett, szentnek szeme szeretettel visszanézett.

Környöskörül undok arccal, ijedelmes ábrázattal kígyó, gyík és krokodilus, ki páncélos, ki varangyos, fenik felé éles foguk, tátják rája öblös szájuk.

– Hogyan jussak Sárkány vára golyójához, Buddha bűvös kristályához? – szól és siklik fog­vacogva, szörnyek között óvatosan átosonva.

Kapuján át pagodának, lépcsőzetén kristályvárnak, magas torony legcsúcsáig, fel is jutott Buddha fényes képmásáig. Félkezében éles tőrrel, félkarjában félerővel, kézbekapja gömböcs­ké­jét, rámosolygó Buddha képét s hanyatt-homlok habokon át, szeli vize félelmetes forga­tagát. Jobbról, balról undokarcú, ijedelmes ábrázatú, tátott szájak fejek helyett, csúcsos fejek törzsek helyett, kígyó, gyík és krokodilus, ki páncélos, ki varangyos, útját állják menekülő szegénykének, mindahányan nyomában a menekvőnek.

– Szakítsuk szét féltett kincsünk elrablóját, szent ereklye tolvajlóját – rikoltoznak fogaikat csikorgatva, csápjaikat csattogtatva.

Félőst fenik fogaikat, tátvást tátják torkaikat, mind kapkodnak vízben úszó asszony után, fer­geteges vizek útján. És szegényke elrémülten, rémségektől megdöbbenten: – Én gyermekem, egyetlenem! – kiált egyet, bús szívében, elméjében gondol egyet; veszi övét, fogja tőrét, belédöfi a mellébe és a golyót, kristály golyót odarejti vérben ázó mély sebébe.

Sárkányéknál Vízországban, Tenger-Isten tengermélyi hazájában, embervértől irtózkodnak s iszonyodnak halott arcot, földi testet hogyha látnak. Úszó-kúszó vízi lélek, amint meglát vér­ző sebet, elrémülten megborzadnak, ijedtükben meghőkölten tántorognak. Behúnyt szemmel, torzult arccal inalnak el, oduikba bujkálnak el.

Bággyadozó erejével, egyre vérző mély sebével úszik szegény elaléltan, hovatovább lankad­tab­ban. S míg a viz sok szörnyetegje, lábatlanja, fejetlenje riadt szemmel szirtek alá, bujkál­nak el sziklák alá, úszó asszony megrázkódik, bálványához, őseihez fohászkodik, összeszedi ami erő maradt benne s nagyot rándul két kezében kötélkéje.

*

Fönt a parton szívdobogva lesik, várják forgatagos tenger árját. S ahány szempár, mind föl­ragyog és ahány szív, mind feldobog, ujjonganak örömükben, öröm tüze ég szemükben, amint karjuk egyet lendül s kézben kötél nekifeszül. Mohó ujjal, vasmarokkal megragadják s nagy erejük kibírtáig, lélegzetük kifogytáig szegény asszonyt, kötélkéjét egyre húzzák, egyre vonják.

Habot vervén hűs hullámok, közeledvén zúgó, zajgó morajlásuk, megdermedten mered szemük, rémültté lesz tétovázó tekintetük. Tenger vize vérpirosra színesedik, hosszú csíkban, vér­vonal­ban veresedik.

Még gyorsabban a kötéllel, erősebben mindkét kézzel; tenger vize hovatovább pirosodik, tenger habja vérpirosat, vérest habzik. Még egy nagyot, legutolsót húznak rajta, végsőt feszül valahánynak fáradt karja s ím az asszony elaléltan, elernyedten, elkábultan, halotthalvány orcájával, mellén nyíló vérrózsával karjaik közt rogyik össze, eszméletlen esik össze.

Mind sietnek, igyekeznek, dájmióhoz halálában hírt üzennek; az asszonykát ápolgatják, sajgó sebét, vérrózsáját mosogatják.

Magához tér nagysokára, alig rezzen szempillája. Sajog mellén vérző sebe, sóhajossá válik fojtott lélegzete. Végsőt rándít, nagyot lendít gyenge kezén, két kezével vérző keblén, Buddha arcát mély sebéből kiszakítja, halállávált dájmiónak odanyujtja. Arca egyre halaványul, hangja gyengül, szava halkul; végsőt rebeg haló hangja, végsőt suttog múló szava.

– Én egyetlen gyermekemet, én testemből lelkedzettet neveld hősnek, daliának, kettőskardú szamurájnak. Vándor lelkem vigasztaló örömére, Nippon földje nagy díszére.

 

http://www.mek.oszk.hu/16100/16138/16138.htm

Ajánlott bejegyzések

%d bloggers like this: