You are here

Urasima vízországi szelencéje (Varázsmese)

Híres halász Urasima, Nippon-világ annak tudta, annak hítta; jól ismerték párja ritka ügyes­sé­gét, teste, lelke derékségét. Tajték habján tengereknek, hullám hátán mély vizeknek napestig elhalászgatott, hálót vetett, halat fogott.

Csendes őszi alkonyatkor, bíborszínű napnyugatkor, csónakjában egymagában Urasima, indul ismét partnak vissza. S amint evez messze nyúló földje felé s közeledik szigetkéje partja elé, gyereksereg éktelen mód sikoltozgat, ricsajt csap és rikoltozgat. Óvatatlan teknősbékát vettek észre, jómagával tehetetlen került kézre; szegény béka páncélhátát hol kézzel, hol bambusz­náddal egyre-másra náspángolják.

Híres halász Urasima, rákiált a pulya-hadra:

– Ártatlankát mért bántjátok? Teknőjét mért paskoljátok? Engedjétek el vizébe, vízi szirtek közelébe.

– Mi fogtuk ki, mi találtuk, rejtekhelyét napok óta mi kutattuk.

– Ne bántsátok páncélhátát, megajánlom igaz árát.

Kap a pénzen gyereksereg s nagyvígan elpenderednek; jót kacagva tréfájukon, pórul járt kis békájukon.

Urasima fogja szegényt, simogatja csont teknőjét, cirókálja két kezével, mirókálja beszédével:

– Idejében közeledbe ha nem jövök, még ott találsz elpusztulni kezük között; széjjeltörik teknőcskédet, megkínozzák ártatlanka lelkecskédet. Siess vissza szirtekalji otthonodba, víz­alatti kőlakodba; messze kerüld tenger partját, gyereksereg kínzó karját – és szép csinján, óvó kézzel, biztatgató becézéssel úgy csúsztatja tenger habos mély vizébe, úgy usztatja meredekes kőfészkébe. Nyugodt lélek fordul haza kunyhójába, szigetlaki, tengermenti hajlokába.

*

Jött a hajnal, derengősen, homályosan, jött a reggel bíborosan, mosolygósan; félálmukban fel­cikázó csillagocskák színezüstös gyöngyszemüket pislogtatják. Bíborszínt ölt Nap-Istenke, rá-ráragyog sziporkázó tengerekre. Urasima halkereső bárkájára tűz le aranyesőt szóró sugárká­ja; melengeti melegével, tikkasztgatja tűz lehével. Szél-Istenfi tovább űzi, tovább hajtja, beljebbfelé bátorítja; álmot hajt rá langyos szellő, takargatja puha felhő. Urasima hanyatt terül csónakjában s ím egyszerre hang hallatszik mély álmában.

– Urasima, Urasima! – azt kiáltja álom szava.

Felriadtan félálmából, kitekintget csónakjából s amint nézi, fürkészgeti tenger habját, meg­pillant egy közelébe úszdogáló teknősbékát.

– Urasima, Urasima – szólal meg a teknősbéka -, életemet mentetted meg, csendes álmod zavartam meg; kőfészkemből előjöttem, jóságodat szívem szerint megköszönjem.

– Nem jár érte semmiféle köszöneted, véletlen volt az, ha mentett.

– Szíved nemes jóvoltából szabadultam gyerekkezek halálából; ha nem lenne ellenedre, el­vinnélek csodálatos valamerre.

– Hová vinnél? Merre mennél?

– Hallottál-e vizekbeli Hab-Sárkányról? Tenger mélyén varázslatos tündérkertről, palotáról?

– Színről színre sose láttam, hallomásból ha hallottam Tengerország Hab-Sárkányát, vízben úszó tündérkertjét, kristályból lett palotáját.

– Meg is tudhadd, meg is láthadd, páncélhátú teknőcskémre bátorságban bízhadd magad.

Urasima egy-kettőre, egyet lendül teknőjére a hullámvölgyön, hullámhegyen, viharverte fergetegen addig úsznak, addig húznak, amíg egy nap el nem jutnak kristályfényes bűvöletes palotához, halszáj öblű kapujához.

– Köszöntelek nemeslelkű Urasima – szól száz szolga nyüzsgő hada.

Kézről kézre közrefogják, kérő szóval ostromolják, úgy vezetik káprázatos palotába, kristály­gyöngyöt ragyogtató csarnokába. Lába majdnem gyökérré lett, bámész szeme bámultában nekidülledt, megláttára habfehér egy leánykának, ragyogtára csillagszóró szép arcának. Világ­híres Ottohime állt előtte, Hab-Sárkánynak egyetlenje, víziország tündérkéje.

– Köszöntelek, Urasima – csendül-pendül Ottohime csengő hangja. – Fürgelábú futárkámat, kengyelfutó békácskámat, annak ülted teknős hátát, annak óvtad lelke szálltát.

Urasima restelkedve szabadkozik, ajkán a szó akadozik; hebeg nyelve, nézeg szeme s el­fogó­dik, zavarodik szíve, lelke.

– Vendégünk vagy – szól a lányka -, tiéd kertünk száz virága; otthonod lett széles, téres nagy palotánk, téged szolgál lótó-futó ahány szolgánk.

Urasima mindhiába szabadkozik, szíves szókra, marasztókra megnyugoszik. Étel-ital leg­javáb­ól, tányér, serleg színaranyból; húros hárfa únos-úntig, kivilágos kivirradtig. Gyöngyös pikkely ablak, ajtó, aranyfalon gyémántkagyló, smaragdkertek, gyöngyligetek ezer színben sziporkáznak, tündökölnek.

Hab-Sárkánynak egyetlenje Ottohime, vízi világ krizántémja, kézen fogja tétovázó Urasimát, földi világ halandóját s mintha álom, amit látnak, röppenő perc, amit élnek, amit járnak. Ébren alszik, álmot ébred Urasima, rövid napnak tűnik elő számlálatlan sok hónapja.

Másnap ismét, sok ezer nap, szünettelen vigalomban mulatoznak. Halszörnyeteg emberfejjel, ember feje haltörzsökkel, testét, lelkét néha napján riogtatják, hátát, bőrét borzogtatják.

S amint telnek, múlnak hetek s perccé lesznek hosszú évek, amint futnak sok esztendők, perc módjára, pillanatra elröppenők, eszébe jut elfelejtett vityillója, szigetlaki kis otthonja, kis csónakja. Szíve forró vágyódását, bánathozó bánkódását Ottohime elé tárja, feleletét szív­dobog­va, lesi várja.

– Látom, érzem, nincsen többé maradásod, téres, széles palotámban megnyugvásod; térj hát vissza tengertúli otthonodba, szigetföldi hajlokodba.

És aranyból, drágakőből kristályszínes kis szelencét nyujt át neki, vízországi kis emlékét.

– Őrizzed meg, tartogassad, ám valahogy véletlenül, óvjon ősöd, ki ne nyissad. Varázserő lakik benne, idő előtt ha kinyitod, kárhozatos veszted lenne. Évek multán szíved vágya palotánkba, közelembe hogyha egyszer visszavágyna, keressed fel kunyhód mellett tenger partját, szólon­gas­sad hű cselédem, teknősbékád. S jó magaddal idők multán tehetetlen, varázslatos szelen­céd ha érintetlen, teknős szolgánk, teknősbékád egyetlenke hívó szóra visszaröpít vízországi palotánkba.

Búcsút sóhajt két kezével, szóval, szívvel, szemeivel; fele arca mosolygásos, másik fele sír­hat­nékos.

Híres halász Urasima útnak indul és a kapun, aranykapun alig hogy túl, teknősbéka víziország ajtajánál várja urát, kis gazdáját víz partjánál; felülteti páncélhátas teknőjére, egyet lendül és előre. Hullámvölgyön, hullámhegyen, viharverte fergetegen addig úsznak, addig húznak, amíg egy nap el nem jutnak zúgó tenger zöld partjához, Urasima szigetföldi hajlokához. Teknős zokog búcsúszókat, szeldes újfent hűs habokat, sírja könnyét tengerébe, fájót sóhajt feneketlen mély vizébe.

*

Urasima siet haza, rég elhagyott, ottfelejtett kunyhójába. Útján amint figyel jobbra, figyel balra, háztól házig bandukolva, mindenfelől vadidegen arcokat lát, őt magát meg idegennek bámulgatják.

– De különös – szól ijedten meghökkenve s tovább baktat elmélázón, révedezve, anyja, apja otthonába, szerető szív tárt karjába. S amint benyit, esze mintha zavarodnék, vérző szíve fájón, bántón facsarodnék; homályosul kutatgató tekintete, könnybe lábad elboruló borús szeme. Idegenek tudakolják merre való honnan voltát s néző arcát idegennek bámulgatják.

– Híres halász Urasima az én nevem…

– Errefelé ilyen nevűt nem hallottam, nem ismertem.

Futvást rohan rokonához, rokonától ifjúkori pajtásához; mindenfelé vadidegen arcokat lát, őt magát meg idegennek bámulgatják.

– Híres halász Urasima az én nevem…

– Errefelé ilyen nevűt nem hallottam, nem ismertem.

Öreg embert lát az uccán, ezer ráncot gyűrött arcán; házát, nevét tudakolja, kérdő szókkal ostromolja.

– Urasimát ismerted-é? Hírét, nevét hallottad-é?

– Ükapámtól hallottam volt, ő is mástól, ükapjától hallotta volt, valamikor híres halász Urasi­mát, Nippon-szerte annak hítták. Hab-Sárkányék földön túli világába, odaveszett vízalatti országába, időtelen idők előtt, mesebeli évek előtt.

– Én volnék ám híres halász Urasima, nem vesztem én Hab-Sárkányék országába; vízország­ból épkézlábbal elkerültem, egészségben megkerültem.

Nézik, lesik gyanúperrel, kerülgetik ijedelmes döbbenettel; fejcsóválva figyelgetik, Urasima elmélázva révedezik. Meg-megindul s rövidesen eljut újra szigetföldi tengerpartra s amint csillan gyöngyöt habzó tenger fénye, nagyhirtelen eszébe jut Ottohime vízországi szelencéje. Ám tanácsát leánykának, intelmeit mondásának utolsóig elfelejti, szelencéjét, kárhozatját idő előtt előveszi.

– Több életem, több halálom, föld világát se nem szánom, se nem bánom – szól s kinyitja nagysebtibe, úgy sincs többé se senkije, se semmije.

Varázslatos szelencéből bíborszín köd szálldogál ki, piros pára gőzölög ki, reáborul Urasima bánatára, fájó lelke fájdalmára. S amint fogja tündérföldi szelencéjét, ím egyszerre meg­pil­lantja ráncos keze reszketését. Nagyot borzong erős karja elfonnyadtán, erőtelen elsárgultán. S amint szegzi haló szemét mély tengerbe s belepillant sík tükrébe, látja arcát elkókkadtan, vére­fogyta elsárgultan. Rémültében nagyot roggyan roskadozó öreg térde s homályosul bús nézése. Két kezével fejéhez kap s amint szeme tekintése víz tükréhez ismételten odatapad, hófehér fürt fáradt fején, mély barázdák vánnyadt testén.

Ottohime bölcs intelme jut eszébe, annak hangja, szóló szava cseng fülébe:

– Évek multán szíved vágya vízországi palotánkba, közelembe hogyha egyszer visszavágyna, keressed fel kunyhód mellett tenger partját, szólongassad hű cselédem, teknősbékád.

Partja mellett szigetjének, fodra mellett tengerének hivogatja, szólongatja rég elmúltak hű pajtását, Ottohime kengyelfutó kis szolgáját. Ám vajákos, vízországi szelencéből, időtelen megérintett rejtekéből bíborszín gőz szállingózik, piros párás füstfelhőcske gomolyodik.

És a bíbor beburkolja és a pára körülfonja; füle nem hall, szeme nem lát, hang nem üti át a torkát; Nirvánának, halálhozó két angyalnak közeledtét, annak érzi, annak látja lassú jöttét.

Porrá omlik Urasima, szertefoszlik a mivolta és a lelke, vándorlelke elvándorol földöntúli tengerekre. Teknősbéka formájában, lelke belé átszálltában, örökkétig kísérgeti szép úrnőjét, Sárkány lányát, vízországi Ottohimét.

 

 

http://www.mek.oszk.hu/16100/16138/16138.htm

Ajánlott bejegyzések

%d blogger ezt szereti: