Élt egyszer egy jószívű halászlegény, Urasima volt a neve. Mindennap kievezett volt a tengerre és napestig egyebet se tett, mint hogy halászgatott. Apja-anyja öreg volt már és azért küzdött, azért fáradt, hogy ellássa az öregeket. Épp visszatérőben volt egyszer a tengerről, amikor hallja, hogy egy csomó apró ember, fiú- meg lánysereg, ugyancsak sikongat a parton. Kilép a csónakjából és odaigyekszik hozzájuk, hogy mért csapnak olyan nagy lármát. Közéjük megy, hát egy teknősbéka van a kezükben és egyre pacskolják a teknőjét. Megsajnálja a halász az állatkát és rászól a gyerekekre:
– Nem sajnáljátok azt az ártatlan teknőskét? Tüstént hagyjátok abba és dobjátok vissza a vízbe!
Még a gyerekeknek állt feljebb.
– Mi találtuk ezt a teknősbékát, senkinek semmi köze hozzá, – feleselik vissza.
Másként próbálkozik a legény és azt mondja a gyerekeknek:
– Megveszem én tőletek azt a teknősbékát, adjátok el nekem.
Eladták neki az állatkát és lódulnak hazafelé, hogy jól sikerült a vásárjuk.
Kezébe veszi a halász az állatkát, símogatja, cirógatja és így szól hozzá:
– Ó, szegény kis teknőske, ha idejében meg nem jövök, a kezük közt pusztultál volna el. Most pedig siess a társaidhoz és jobban vigyázz magadra, hogy a kezük ügyébe ne kerülj a gyerekeknek.
Azzal leteszi az állatkát a földre, hogy visszamásszék a vízbe, vízbeli otthonába. Jó darabig még szemmel kíséri és csak akkor nyugodott meg a legény, mikor jó bent volt az állatka a vízben. Aztán fogta magát és ment ő is hazafelé, szigetbeli otthonába.
Másnap ismét elment halászni és hogy, hogy nem, jó messze elmerészkedett a tengerre. Tűzött a nap tikkasztóan, fáradt is volt és addig-addig bóbiskolt, míg elnyomta az álom és elaludt a csónakjában.
Egyszerre csak, mintha emberi hangot hallana. Felrezzen, körültekint, sehol senki, semmi.
– Tán álmodtam, – gondolja magában.
Megint csak el-elbóbiskol és alighogy behúnyja a szemét, mintha elkiáltaná magát valaki, hogy:
– Urasima, hé, Urasima!
Még jobban megriad, még jobban széttekint, hát egy teknősbéka tekintget ki a vízből.
– Urasima, – szólal meg újfent a teknősbéka – én vagyok itt, akinek tegnap mentetted meg az életét. Azért jöttem elő, hogy megköszönjem a nagy jóságodat.
– Van is azon mit köszönni, – feleli a halász – szót se érdemel az egész. Véletlenül arrafelé haladtam és annak köszönheted a megszabadulásodat.
– Nem, – mondja a teknősbéka – te vagy a megmentőm, neked köszönhetem az életemet. Ha nem volna ellenedre, elvezetnélek valahová.
– Hová? – kérdi Urasima.
– Hallottál-e valaha a sárkánypalotáról? – kérdi a teknősbéka.
– Hallani hallottam, – feleli a halász – de látni még nem láttam, pedig egész nap a tengeren őgyelgek.
– No hát, oda vezetlek én el, – mondja neki a kis teknősbéka. – Ülj csak rá a hátamra.
Kiszáll a legény a csónakjából, ráül a teknősbékára és úgy kezdik el az úszást, mintha kergetnék őket. Addig úsztak, addig igyekeztek, míg egy ragyogó nagy palotához nem értek, annak is a kapujához. Alighogy odaérnek, már nyílik előttük a kapu és fogadja őket a sok halász- meg szolgaféle ember.
– Üdvözlégy, Urasima, – mind azt kiáltja oda neki.
Ugy megzavarodott a halászlegény, hogy azt se tudta, mi van vele és hogy csakugyan neki szól-e a nagy megtiszteltetés. Hát még amikor karon ragadják és úgy vezetik a palotába, palotabeli nagy szobába. Összeszedi magát és ahogy széttekint, vajjon kit pillant meg maga előtt?
Ottohime állt előtte, a tenger istenasszonya.
Szinte elállt a halász lélekzete és szólni akart valamit, de csak hebegni is alig tudott valamicskét.
– A legkedvesebb szolgámat, az én kengyelfutómat, azt mentetted meg a minap, – szólalt meg Ottohime – hála neked érte, te jó halászlegény. Vendégem vagy, úgy járj-kelj a palotámban, akárcsak otthon lennél.
– Szégyellem magam, – feleli Urasima – hogy ennyire megtisztelsz. Csekélyke dolgot cselekedtem én, nem érdemlem a nagy jóságodat.
Hiába szabadkozik a legény, vendégnek marad a palotában. És ime, már tálalják a sok drága ételt, töltik a sok ritka italt és étel-ital után tánc meg hajrá járja. Egyik ámulatból a másik bűvöletbe, azt se tudja a legény, hogy mit nézzen meg előbb.
Kézenfogja Ottohime, az istenasszony és teremből terembe, sorba mutogat meg neki mindent. Szinte támolyogva tért nyugalomra és támolyogva ébredt, úgy elvakította a sok ragyogó fényesség.
Másnap megint megvendégelik, harmadnap azonmód, és miközben éli világát, még az otthonáról is majdhogy meg nem feledkezik.
Jó néhány napja lehetett, amikor hirtelen csak eszébe jut az otthona és úgy elfogja a nagy vágyódás, hogy mindenképpen haza szeretne nézni. Odabátorkodik Ottohime elé és búcsút akar tőle venni. Hiába marasztalja az istenasszony, hiába kéri-kérleli, nincs többé maradása, az otthonára vágyakodik.
– Már látom, – mondja végül Ottohime – hogy nagy az elvágyakozásod. Nem bánom, eriggy hát az otthonodba, édes szüléd hajlékába. Ajándék nélkül azonban nem engedlek el.
Azzal elővesz egy aranyládikót és odaadja a halásznak.
– Tiéd ez a ládikó, – mondja neki Ottohime – de valahogy ki ne merd nyitni, mert póruljárhatsz vele! Ha pedig vissza akarnál egyszer jönni, állj oda a tenger mellé és szólongasd a teknősbékát. Ha a láda érintetlen, hívó szódra megjelenik és ismét elhoz ide hozzánk.
Fogja Urasima a ládikót, elbúcsúzik Ottohimétől meg az embereitől és készülődik hazafelé. Kilép a kapun, hát ott várja már a teknősbéka. Ráül a hátára és addig úsznak, úszdogálnak, míg el nem jutnak a parthoz, ahonnan a minapában indultak volt el. A teknősbéka aztán visszatér, a legény meg szétnéz és bámulja a járókelőket.
– De különös, – gondolja magában – hogy csupa idegen arcot látok, mintha másunnan jöttek volna ide.
Anyjához-apjához siet, hát ott is idegenekre talált. Megremeg a szíve és fut a rokonaihoz, onnan az ismerőseihez, idegen ott mindenki. Megállít az uccán egy embert és azt mondja neki:
– Én Urasima vagyok; mondd, mi van a szüleimmel meg a rokonaimmal?
Nagyot néz rá az ember és csodálkozással feleli neki:
– Ne tréfálkozz, pajtás. Urasimáról hallottam ugyan egyetmást, de rég volt az, mikor ő még élt.
– Már pedig én vagyok Urasima, – feleli a megdöbbent legény. – Ne űzz gúnyt belőlem. Innen indultam el egypár napja és épp most vagyok visszatérőben.
Furcsa szemmel néznek egymásra, egyik se szól egy szót se. Aztán megint elülről kezdi a legény, de sehogyse boldogulnak egymással. Senkise ismeri a legényt, csak a hírét hallották valamikor, azt se tudják már, hogy mikor. Megzavarodik a szegény halász és siet vissza a parthoz; jobbra nézeget a falu felé, balra nézeget a tenger felé.
Egyszerre csak eszébe jut az aranyládikó és fúrja a kiváncsiság, hogy vajjon mi lehet benne. Hiába Ottohime intelme, biz ő kinyitja, úgy sincs már a földön senkije. Azzal fogja a ládikót és amint nagy szívdobogva felpattantja, vajjon mi van benne? Semmi egyéb, csak bíboros gőz, piros színű füstfelhőcske. Nézegeti a ládikót és amint a markában tartja, megpillantja saját kezét. Ugy össze van zsugorodva, olyan ráncos, olyan csontos, akárcsak egy aggastyáné.
Kis patak volt a közelében, odasiet a tükréhez, belepillant, hát egy fonnyadt, elsárgult arc, az néz vissza reá. Megroggyannak a térdei és amint a fejéhez nyúl, fehér fürtbe ragad a keze, és amint az arcához nyúl, barázdákat érez rajta. Mintha önnönmagától borzadozna, elkullog a falujába, mert fogytán az ereje, a tengerhez vánszorog el. Ottohime jut eszébe, hátha visszatérne hozzá.
– Jer elő, kis teknősbéka, – szólongatja állatkáját, de hiába hívó szava, nincs már többé teknősbéka, szertefoszlott a varázsa.
Azzal hátra elhanyatlik, élet nélkül összeesik.
Mai nap is jár a híre, volt egy ifjú halászlegény, Urasima volt a neve, ki szüleit úgy szerette, hazáját meg úgy imádta, hogy otthagyott mindent érte, szép palotát, istenasszonyt, holtig tartó boldogságot. Ha egy ifjú útrakel ma, arra intik a szülei: bármi nagy lesz szerencséje, hazáját meg házanépét soha, soha ne felejtse.
