Ügyesek és ügytelenek

Kundera azt mondta, hogy ne maradjanak egy író után töredékek, jegyzetek, napló, levelek…, csak a mű… A MŰ? És, ha valakinek ezek a törmelékek a műve, ahogy Ottlik mondta, vagy ahogy Lázár Ervin írta: “Az én nagy életművem ez a kicsi”… Bár, ha jól emlékszem, ezt éppen a naplójában olvastam. Hamvas meg azt mondta (írta), hogy a mű csak arra való, hogy „mialatt az ember dolgozik rajta, az emberre visszahat, és tisztít és ébreszt és világít”.” Maga a “mű” érdektelen, kimenetele kétséges. Lin-csi Lu a nagy csan-buddhista mester – hogy kiket nem hozok ide – meg azt mondta: „…tudnotok kell, hogy a rátermett ember számára alapjában nincs »ügy«. Csak azért futkároztok minden percben keresni valamit, mert nincsen önbizalmatok a fejeteket keresni, amit elhagytatok, és megállni is képtelenek vagytok.” Itt meg kell említenem Jadzsnyadatta esetét az „elhagyott fej”-jel kapcsolatban. J. szép ember volt, addig nézegette magát a tükörben, amíg egyszercsak eltűnt a tükörképe, ő pedig azt hitte, hogy a feje tűnt el. A példázat értelme: a tükörkép illúzió, az igazi a saját fejünk, amit azonban mi magunk sohasem láthatunk…

Hiába, no: még a látszólagos linkség is jobb, mint a fontoskodás. A fontoskodás, ami sohasem látszólagos, hanem nagyonis komoly… Komolyan veszi magát. A látszólagos linkség mögött még lehet valami, a fontoskodás mögött soha nincs semmi, csak maga a fontoskodás. Vagy, ha mégis van valami mögötte, jobb lenne, ha nem lenne. Ha az nem volna… Mégis sokan vannak a fontoskodók, az „ügy-esek”, és fáradozásuk nem is hiábavaló: bedől nekik a világ, addig fitogtatják magukat, olyan sokat vannak „szem előtt”, hogy az emberek elkezdik komolyan venni őket.

Az igazi terheket cipelőknek, az igazi kockázatot vállalóknak nincsenek ügyeik, ők csak magától értetődő egyszerűséggel végzik a dolgukot, a háttérben, a homályban, sokszor sziszifuszi küzdelmek árán, irígykedések, acsarkodások kereszttüzében; gyűlölködés, gyanakvás és önzés közepette. Hitük, igazságérzetük és tisztánlátásuk zavarja az ügyeseket, hogy az „ügytelenek”-et nem érdekli, hogy nem belőlük akarnak érdemrendekkel, kitüntetésekkel teleaggatott, a szó szoros értelmében leláncolt szócsöveket kreálni, hogy ezeket – valóban – csak a lényeg érdekli, csak az igazság, és munkájukat látszólag könnyedén végzik, mert nem szeretik sajnáltatni magukat… De ezek így nem kellenek, ezek háttérbe szorítandók, mert kellemetlenek, kiszámíthatatlanok, sőt: félni kell tőlük, mert ezeket nem lehet megvenni, bekebelezni; bármikor és bárhol kimondják az igazságot, mert ezek – valóban – szabadok… Nem lehet őket beépíteni a hazugságrendszerbe…

Éjszaka van. Ahogy ezeket írom, a papír mellett lenézve látom, hogy a jobb lábam hüvelykujján, a körmön lila folt van. Ráejtettem egy könyvet. Akár egy kő. Akár egy botütés. Vastag könyv lehetett, nem emlékszem. Az élével esett. Sose hittem volna, hogy ennyire tud fájni, ha egy könyv az ember lábujjára esik. A körömágyra. Hetekkel ezelőtt történt. A lila folt most már a körmöm közepén van. Ilyen lassan nő a köröm.

A távolban mintha egy írógép kattogna. Aztán kiderül, hogy egy madár…

Haikuk

Együgyüt játszunk

komor komolyak között

sziklák porlanak

Mért gondolod ha

átalszod az életed

jobb lesz a világ

A borzalmakat

nem akarod átélni

hát inkább nem élsz

Költeményekből