Tengerparti nádövezte viskójában éldegélt egy halászlegény egymagában. Sütkérezik Nipponország tűző napján, elmélázik elmorajló tenger habján; elevezget tarka-barka bárkájával, elhalászgat halra leső hálójával.
Délidő volt, delelt a nap, Nap-Istenke túlságosat tűzött aznap; hűs hullámok elpihentek, partok szélén pajkoskodva elhevertek.
Tenger partján magánosban topolyafa, kivirított ahány gallya, ahány ága; árnyéknyujtó, dúsan hajtó lombja mellett halászlegény eldelelget. Amint nézeg fel a fára, hajladozó derekára, ágak-bogak ingva-ringva hajlonganak, zöld levélkék jobbra-balra bólonganak. Izzó napnak deleltében, sugarának szétszóródó tüzeltében, mintha illat terjengene topolyáról, mintha tűzfény villanna le ág-bogáról. Krizántémok, friss virágok lehellete, kápráztató fényességek földöntúli bűvölete.
Néz a halász, ámélkodik, virág nélkül virágillat illatozik s amint a fán bámész szeme, elkáprázik réveteges tekintete. Csilló gyöngyöt mi csillogtat? Szivárványszínt mi villogtat? Mi az, ami fentről látszik? Százszín pompát ami játszik? Fénye selyem, selyme habos, tűzdelése, színverése pettyes-babos; megérinted, bársonyruha, akár tündérkezek szőtte, varrta ruha.
Halászlegény azon sebtén fel a fára, vágyvást vágyik topolyácska csillogásos csodájára. S amint fogja s óvó karral libbentgeti, habját, babját gyengén, lengén lengetteti, mintha madár kicsi szárnya röppengetne, szálldogálna, aranysárga, aranyfényű pettyecskékkel, kékespiros cseppenésű gyöngyöcskékkel.
– Nincs különben – szól a legény -, tündérnyomra bukkantam én. Ég tündére fátyolkája, Nap-Istenünk könyörülő adománya.
Szól a halász, kapja magát, kézbe kerít tündérruhát; siet vele viskójába s rejtegeti likkes-lakkos ládájába.
Vak éjszaka takarója álmot borít álmodóra. Halász pihen szűk vackában, aranyruhás tündérlánykát lát álmában. Álombéli szellemujjak tiltó szóval, tiltó kézzel rászóllanak s egyszerre csak egy koppanás, benyílóján halkan szóló kopogtatás.
– Ki az? – riad fel a legény, félfektére emelkedvén.
– Ó, bocsáss meg – eseng a szó, lágyan, csengőn, esdőn hangzó -, tolóajtód ha széttárnád, kérő szóm ha meghallgatnád.
Ajtó tárul s belép rajta tündérarcú halaványka. S ím egyszerre illat terjeng viskójában, derengő fény alacsonyka kunyhójában; krizántémok, friss virágok illatárja, szemvakító fényességek varázslása.
– Ki lánya vagy, honnan jöttél? Mély álmomból, vánkosomról mért hogy megébresztettél?
– Tanyám az ég, onnan jöttem, Nap-Istenke tűzsugarán le a földre lelibbentem.
– Miért ép az én viskómba? Ütött-kopott kis kunyhómba?
– Nálad az én odaveszett tündérruhám, azt kívánnám, óhajtanám.
Kelletlenül hallja lányka síró szavát, tündérszabta, tündérvarrta viganóját; selymét, pettyét számonkéri égből cseppent kicsi lányka, tündérarcú halaványka.
– Kell is nekem cifrán szabott viseleted, viganódat azt se tudom, mi fán termett – s pislant loppal fel a fára, ágas-bogas topolyára.
– Hamis a szód, csalfán mondod, tündérruhám csak te tudod. Vízitündér testvérkémmel, tengerlaki nénécskémmel játszadoztunk habot hányó hullám mellett, idres-fodros habja mellett. Fátyolruhám levetettem, topolyafa ág-bogára terítettem s míg a mélyben lubickoltunk a medúzákkal, teknőshátú békácskákkal játszadoztunk, eltűnt lenge tündér gunyám, gyöngyös, pettyes fátyolruhám. Te jártál ott, tenálad van, add vissza, ha irgalmad van.
– Mit bánom én tündérruhád? Mit tudom én földreszállott égi fajtád? – szól és hangja bizonytalan, szóló szava bátortalan.
– Adjad vissza habos-babos fátyolkámat, tündérujjak szőtte-fonta ruhácskámat.
Néz a legény restelkedve és a lányka karját, kezét alig-alig megilletve, gyengédeden kamrájából kituszkolja, tolóajtó két szárnyékát összetolja.
Bús a lányka, bánatában siránkozik, síró szava, rívó hangja meg-megcsuklik.
– Mihez kezdjek ruhám nélkül? Nyíló virág színes-hímes szirom nélkül? Ha nincs rajtam pettyes ruhám, nincsen többé égi tanyám s ha még soká lent a földön megmaradok, tündérkertbe, lágy fészkembe soha többé el nem jutok.
Hallja halász epekedő, síró szavát, nyögdécselő zokogását; könyörület száll szívébe, irgalom kél megdobbanó kebelébe.
– Ó, bocsáss meg Isten-Atyánk földre tévedt tündérkéje – szól a halász szégyenkezve -, hamis is volt, csalfa is volt szómondásom, csúfságomat igaz szívvel szánom-bánom. Tari-tuppos tündérruhád énnálam van, habos selyme, gyöngyös pettye kamarámban. Úgy gondoltam, pénzzé teszem drága ruhád, tán megváltom szegény voltom nyomorgását. Ám átérzem szívepesztő fájdalmadat, szívfacsaró zokszavadat. Maradj annak, aki voltál, tündérkerti szép virágszál – szól s befordul kamrájába, belemarkol színehagyott ládájába, szedi elő féltve őrzött fátyolkáját, tündérlányka rejtegetett ruhácskáját. Csilló gyöngyét csillogtatja, sok száz színét szivárványmód villogtatja; fénye selyem, selyme habos, tűzdelése, színverése pettyes-babos. Megérinted, bársonypuha, akár tündérkezek szőtte-varrta ruha.
– Szállj leányka, ég tündére, levegőég peremére; bűnös voltom bocsássad meg, fájó szíved enyhüljön meg.
Apró keze szíve helyén, pergő könnye gyöngyházszemén, száll, szálldogál ég tündére, levegőég peremére. Szálldos selymes tari-tuppos fátyolkája, habos, babos ruhácskája; bontogatja szivárványszín kicsi szárnyát, tündérkerti virágokkal telehintett sziromkáját, aranysárga, aranyfényű pettyecskékkel, kékespiros cseppenésű gyöngyöcskékkel. És szálltában, kék ég felé suhantában, szegény halász háza felé, könny áztatta arca felé fordul szeme, könnyben égő tekintete.
– Gyöngyös ruhám, tündérgunyám visszaadtad, kinccsel tele boldogság lesz bő jutalmad.
Hajnal bíborpiros arca hasadóban, pirosló nap pirkadóban; száll a tündér, libben egyre magasabbra, csitul, halkul távolodó csengő hangja. S amint nézeg kéklő égről, kékes felhők égkékjéről, varázslatos mosolyt szór le faluszéli halászára, áldást rebeg tarka-barka bárkájára, halra leső hálójára.
Áldás fakadt mosolygásán, két szemének földre néző pillantásán. Halászlegény hálójában, színig tele bárkájában, aranyhalak csillámlanak, kincset érnek, boldogságot varázsolnak.
