Tündérlányka fátyolkája (Varázsmese)

Tengerparti nádövezte viskójában éldegélt egy halászlegény egymagában. Sütkérezik Nippon­ország tűző napján, elmélázik elmorajló tenger habján; elevezget tarka-barka bárkájával, el­halászgat halra leső hálójával.

Délidő volt, delelt a nap, Nap-Istenke túlságosat tűzött aznap; hűs hullámok elpihentek, partok szélén pajkoskodva elhevertek.

Tenger partján magánosban topolyafa, kivirított ahány gallya, ahány ága; árnyéknyujtó, dúsan hajtó lombja mellett halászlegény eldelelget. Amint nézeg fel a fára, hajladozó derekára, ágak-bogak ingva-ringva hajlonganak, zöld levélkék jobbra-balra bólonganak. Izzó napnak deleltében, sugarának szétszóródó tüzeltében, mintha illat terjengene topolyáról, mintha tűz­fény villanna le ág-bogáról. Krizántémok, friss virágok lehellete, kápráztató fényességek föl­dön­túli bűvölete.

Néz a halász, ámélkodik, virág nélkül virágillat illatozik s amint a fán bámész szeme, elkáp­rázik réveteges tekintete. Csilló gyöngyöt mi csillogtat? Szivárványszínt mi villogtat? Mi az, ami fentről látszik? Százszín pompát ami játszik? Fénye selyem, selyme habos, tűzdelése, színverése pettyes-babos; megérinted, bársonyruha, akár tündérkezek szőtte, varrta ruha.

Halászlegény azon sebtén fel a fára, vágyvást vágyik topolyácska csillogásos csodájára. S amint fogja s óvó karral libbentgeti, habját, babját gyengén, lengén lengetteti, mintha madár kicsi szárnya röppengetne, szálldogálna, aranysárga, aranyfényű pettyecskékkel, kékespiros cseppenésű gyöngyöcskékkel.

– Nincs különben – szól a legény -, tündérnyomra bukkantam én. Ég tündére fátyolkája, Nap-Istenünk könyörülő adománya.

Szól a halász, kapja magát, kézbe kerít tündérruhát; siet vele viskójába s rejtegeti likkes-lakkos ládájába.

Vak éjszaka takarója álmot borít álmodóra. Halász pihen szűk vackában, aranyruhás tündér­lánykát lát álmában. Álombéli szellemujjak tiltó szóval, tiltó kézzel rászóllanak s egyszerre csak egy koppanás, benyílóján halkan szóló kopogtatás.

– Ki az? – riad fel a legény, félfektére emelkedvén.

– Ó, bocsáss meg – eseng a szó, lágyan, csengőn, esdőn hangzó -, tolóajtód ha széttárnád, kérő szóm ha meghallgatnád.

Ajtó tárul s belép rajta tündérarcú halaványka. S ím egyszerre illat terjeng viskójában, deren­gő fény alacsonyka kunyhójában; krizántémok, friss virágok illatárja, szemvakító fényességek varázslása.

– Ki lánya vagy, honnan jöttél? Mély álmomból, vánkosomról mért hogy megébresztettél?

– Tanyám az ég, onnan jöttem, Nap-Istenke tűzsugarán le a földre lelibbentem.

– Miért ép az én viskómba? Ütött-kopott kis kunyhómba?

– Nálad az én odaveszett tündérruhám, azt kívánnám, óhajtanám.

Kelletlenül hallja lányka síró szavát, tündérszabta, tündérvarrta viganóját; selymét, pettyét számonkéri égből cseppent kicsi lányka, tündérarcú halaványka.

– Kell is nekem cifrán szabott viseleted, viganódat azt se tudom, mi fán termett – s pislant loppal fel a fára, ágas-bogas topolyára.

– Hamis a szód, csalfán mondod, tündérruhám csak te tudod. Vízitündér testvérkémmel, tenger­laki nénécskémmel játszadoztunk habot hányó hullám mellett, idres-fodros habja mellett. Fátyolruhám levetettem, topolyafa ág-bogára terítettem s míg a mélyben lubickoltunk a medúzákkal, teknőshátú békácskákkal játszadoztunk, eltűnt lenge tündér gunyám, gyöngyös, pettyes fátyolruhám. Te jártál ott, tenálad van, add vissza, ha irgalmad van.

– Mit bánom én tündérruhád? Mit tudom én földreszállott égi fajtád? – szól és hangja bizonytalan, szóló szava bátortalan.

– Adjad vissza habos-babos fátyolkámat, tündérujjak szőtte-fonta ruhácskámat.

Néz a legény restelkedve és a lányka karját, kezét alig-alig megilletve, gyengédeden kamrájá­ból kituszkolja, tolóajtó két szárnyékát összetolja.

Bús a lányka, bánatában siránkozik, síró szava, rívó hangja meg-megcsuklik.

– Mihez kezdjek ruhám nélkül? Nyíló virág színes-hímes szirom nélkül? Ha nincs rajtam pettyes ruhám, nincsen többé égi tanyám s ha még soká lent a földön megmaradok, tündérkertbe, lágy fészkembe soha többé el nem jutok.

Hallja halász epekedő, síró szavát, nyögdécselő zokogását; könyörület száll szívébe, irgalom kél megdobbanó kebelébe.

– Ó, bocsáss meg Isten-Atyánk földre tévedt tündérkéje – szól a halász szégyenkezve -, hamis is volt, csalfa is volt szómondásom, csúfságomat igaz szívvel szánom-bánom. Tari-tuppos tündérruhád énnálam van, habos selyme, gyöngyös pettye kamarámban. Úgy gondoltam, pénzzé teszem drága ruhád, tán megváltom szegény voltom nyomorgását. Ám átérzem szív­epesztő fájdalmadat, szívfacsaró zokszavadat. Maradj annak, aki voltál, tündérkerti szép virág­szál – szól s befordul kamrájába, belemarkol színehagyott ládájába, szedi elő féltve őrzött fátyolkáját, tündérlányka rejtegetett ruhácskáját. Csilló gyöngyét csillogtatja, sok száz színét szivárványmód villogtatja; fénye selyem, selyme habos, tűzdelése, színverése pettyes-babos. Megérinted, bársonypuha, akár tündérkezek szőtte-varrta ruha.

– Szállj leányka, ég tündére, levegőég peremére; bűnös voltom bocsássad meg, fájó szíved enyhüljön meg.

Apró keze szíve helyén, pergő könnye gyöngyházszemén, száll, szálldogál ég tündére, levegő­ég peremére. Szálldos selymes tari-tuppos fátyolkája, habos, babos ruhácskája; bontogatja szi­várványszín kicsi szárnyát, tündérkerti virágokkal telehintett sziromkáját, aranysárga, arany­fényű pettyecskékkel, kékespiros cseppenésű gyöngyöcskékkel. És szálltában, kék ég felé suhan­tában, szegény halász háza felé, könny áztatta arca felé fordul szeme, könnyben égő tekintete.

– Gyöngyös ruhám, tündérgunyám visszaadtad, kinccsel tele boldogság lesz bő jutalmad.

Hajnal bíborpiros arca hasadóban, pirosló nap pirkadóban; száll a tündér, libben egyre ma­ga­sabbra, csitul, halkul távolodó csengő hangja. S amint nézeg kéklő égről, kékes felhők égkék­jéről, varázslatos mosolyt szór le faluszéli halászára, áldást rebeg tarka-barka bárkájára, halra leső hálójára.

Áldás fakadt mosolygásán, két szemének földre néző pillantásán. Halászlegény hálójában, színig tele bárkájában, aranyhalak csillámlanak, kincset érnek, boldogságot varázsolnak.

http://www.mek.oszk.hu/16100/16138/16138.htm