You are here

Tükör lelke (Varázsmese)

Békességes boldogságban, virágkertes városkában élték vidám éveiket, bálványozták ezeréves őseiket. Szülők szíve szeretete, féltő gondja, lehellete lengedezik lánykájukon, egyetlen szál virágukon.

Rózsás reggel nyit az égen, aranyderűs ékességben; selyemszirmok színesednek, fényözönben fényesednek. Jámbor apó tétován áll kertes háza ajtajánál; útra készen indulóban, szeme könnybe-lábbadóban.

– Én asszonyom, feleségem, búban bajban fele részem, szemed csüngjön leánykánkon, egyet­len­egy mimózánkon. Rövidesen megtérek én, sarlós Félhold felderültén, virágkertes váro­sunk­ba, lombárnyékos udvarunkba.

Leánykájuk, egyetlenjük, ki-kitekint szobájából, krizántémos ablakából; látván apját, hallván szavát, meg is értvén messze útra szándékoztát, hozzásiet, átöleli, búcsúszavát elcsicsergi:

– Hozz kis bábut, hullámhajút, csillagszeműt, bambuszlábút, játszótársat párnácskámra, háló­társat vánkoskámra.

Útnak indul öregecske, nyomába kél Nap-Istenke, sugarával simogatja, aggó szívét nyugtat­gatja.

Több nap telt el, több hét múlt el, Félhold többször ragyogott fel, hol telided tűzgolyócska, hol színezüst láng-sarlócska. S amint ül a lányka egy nap, cseresznyefa lombja alatt, messze utak kígyózását, megpillantja hazatérő édesapját.

– Lelkem, apám – kiáltgatja, édesanyját szólongatja; virágbimbók cseresznyefán, úgy csünge­nek apjuk nyakán. Hozott bábut, hullámhajút, csillagszeműt, bambuszlábút, ajándékot lány­ká­jának, egyetlenke virágjának. Rákacsintgat anyókára, derűszóró homlokára, előszedi neki szóló ajándékát, messzeföldi vásárfiát.

– Obit hoztál? Selyemövet?

– Övnél szebbet, még különbet.

– Gyöngyös násfát, kebelemre?

– Képed mását elevenbe – szól és bontja selyemkéjét, aranyhímes keszkenőjét, benne lelke ajándékát, fényes, fémes tükör lapját. Felesége egyre nézi, nézegeti, azt se tudja, mire jó a tükör neki; csak a hírét ha hallotta, csak a nevét hogyha tudta.

– Nézz rá tükröd fémlapjára s visszanéz rád arcod mása; lelked is ott találhatod, igaz képed, való lelked ha mutatod.

Félős ujjal veszi kézbe, elhelyezi szekrényébe; rejtegeti drága kincsét, tükröződő képét, lelkét.

Több hó telt el, több év mult el, Félhold többször derengett fel; hol telided tűzgolyócska, hol színezüst lángsarlócska. Kis lánykából nagyocska lett, bimbócskából virág fejlett; tekintése elmerengő, lépkedése ringó-rengő.

Ám legalsó világ felől, parancs száll ki zord mélyekből; lelkek járnak, suhangatnak, új életre unszolgatnak. Szegény anyó ágynak esik, szálló lelke vándorútra igyekezik; ágya elé bús szülöttjét, odainti egyetlenjét.

– Szálló lelkem szállta előtt, húnyó szemem húnyta előtt keresd elő szekrénykémet, benne rejlő tükörkémet.

Szívdobogva, kézremegve, hulló könnyét félkezével rejtegetve, rejtekéből kikotorja s anyja színe elé tolja. Mohó kézzel nyúlkál, babrál szekrényében s holtra váló, hidegülő két kezében megcsillanik fémes tükre, tűnő arca tüneménye.

– Holtom után új énemet, újra élem folytatásos életemet s hogyha lelked anyád arcát meg­óhajt­ja, hogyha szíved anyád szívét megsóhajtja, pillants bele fémes-lapos tükörkémbe s meg­láthatod igazándi arcom benne. Arcomat is, lelkemet is, féltő, óvó szememet is.

Odanyujtja fémes tükrét, egyet sóhajt s kileheli lenge lelkét.

Hetek telnek, évek múlnak, Holdak többször megújulnak; hol telided tűzgolyócskák, hol szín­ezüst lángsarlócskák. Ül anyjának kis árvája, elmélázgat, cseresznyefák színes-hímes lombja alatt. Szomorúság, elhagyottság száll szívére, borús bánat a lelkére. Támolygásos a járása, réveteges pillantása; anyját sírja könnyes szeme s elsötétül merengéses tekintete.

– Anyám tükre, fémes lapja – kiált egy nap s eszébe jut anyja képe, a fémes lap. Szalad érte, szívdobogva előveszi, borús arcát belészegzi.

– Lelkem, anyám – sikolt szava s látó szeme rámered a fényes lapra. Hiszi benne nem sajátját, hanem anyja képe mását; látja benne nem magáét, hanem anyja elszállt lelkét. Megnyugoszik sebzett szíve, megvigaszik fájó lelke s estre kelve, ha megpihen, pirkadatkor, ha felretten, ha elfogja mély fájdalma, szívszakító sóhajtása, fogja tükrét, nézi arcát s látja benne édesanyját.

*

Több hó mult el, több év telt el, Félhold többször ragyogott fel; hol telided tűzgolyócska, hol színezüst lángsarlócska. Őszi hajnal borzongtakor, fű, fa, virág hervadtakor másik asszony került apó új házába, elhúnyt első szent nyomába.

– Anyád helyett másik anyát, házam, kertem új hajtását, szeressed meg hű szíveddel, szó­foga­dó szeretettel.

Bús örömben bús leányka, szívét, lelkét mostohája felé tárja; szeretgetné tiszta szívvel, szó­fogadó szeretettel. Ám az asszony kelletlenül, hallja, látja lelketlenül; irígykedik virágfehér jóságára, ifjúsága virágdíszes tavaszára. Ha kér, ha kérd szíves szava, ridegen szól anyja vissza s ha kelleti, ha kínálja szolgálatát, nem hallja ha ridegszavú parancsszavát.

Szegény lányka nagy búvában, ott vonul meg magánoska szobájában. Előveszi fémből tükrét, belészegzi réveteges tekintetét, hiszi benne nem sajátját, hanem anyja képe mását; látja benne nem magáét, hanem anyja elszállt lelkét.

Villám szemmel, kikelt arccal, döbbenetes vad haraggal, rivall egy nap rá urára, mit sem sejtő, mit sem tudó apókára:

– Vagy hitvesed, vagy a lányod, kettőnk között könyörtelen választásod.

Néz apóka elképedten, mérges szóra, fullánkosra meghökkenten; se lát, se hall szegény feje, búsan tekint felfortyanó hitvesére.

– Gonosz lányod szíve vágya, lelke legfőbb óhajtása, szeme elől elpusztuljak, idő előtt halált haljak.

Elhal a szó apó ajkán, hang megakad száraz torkán.

– Nyiss be hozzá, megláthatod, szándékát is megtudhatod; meg is hallod varázstévő átok­szavát, meg is látod lányod boszorkányos dolgát.

Fémes tükröt tart kezében, imádságát rebegtében, amint tárul szűk ajtaja s előtte áll édesapja. Nagyot hökken, nagyot döbben szegény lányka, ajkán elhal imádsága; fémes lapját, anyja tükrét nagysebtibe odarejti ruhájába, gelebébe. Látja lánya nagy zavarát, restelkedő ábrázatát, ráncbaborul a homloka, szigorúan szól a szava:

– Mi az, amit elrejtettél? Miért hogy elveresedtél? Miket mormol vajákos szád? Miért bántod édesanyád, a mostohád?

Bús a lányka pillantása, búsan tekint rá apjára; ontja, sírja szeme könnyét s gelebéből előveszi rejtve rejtett fémes lapját, tükörkéjét.

– Jó anyádé, annak adtam; tükör lapját valamikor neki hoztam; csak a hírét ha hallotta, csak a nevét hogyha tudta. Olykor-olykor rá ha nézett fémlapjára, azt hitte hogy valósággal vissza­néz rá arca mása. Abban látta, ott találta saját lelkét, ha kereste való képét. Miért hogy még előlem is rejtegetted? Miért hogy most elővetted? Mért ül bánat bús arcodon? Miért ború homlokodon?

– Ha elővesz mély bánatom, ha előtör sóhajtásom, belenézek tükörkémbe s édesanyám látom benne. Bús arcát is, bús lelkét is, féltő, óvó két szemét is.

– Tükörkédben anyád képét? Annak látod elszállt lelkét?

– Akár nézzed – mondja súgva s tükörkéjét odanyujtja. – Szülő anyám kimúltakor, szálló lelke elszálltakor odakérte ágya elé féltett, rejtett szekrénykéjét, elővette dédelgetett tükörkéjét és így hangzott haló hangja, ekkép szólott végső szava:

– Holtam után új énemet, újra élem életemet s hogyha lelked anyád arcát megóhajtja, hogyha szíved anyád szívét megsóhajtja, pillants bele tükörkémbe s megláthatod arcom benne. Arco­mat is, lelkemet is, féltő, óvó szememet is.

Megindultan nézi lányát, most már érti fel-felcsukló sóhajtását.

– Ártatlanka, szegény lánykám, törékeny szál mimózácskám, most már látom fehér lelked, most már tudom, most már értem szenvedésed.

Egy-két nap is alig telt el, egy-két hét is alig mult el s újfent ragyog Félholdacska, újfent fény­lik Tűz-Sarlócska. Édesapja s leánykája, egyetlenke virágszála szép kettesben, békességben éldegélik éveiket, bálványozzák ezeréves őseiket.

 

http://www.mek.oszk.hu/16100/16138/16138.htm

Ajánlott bejegyzések

%d blogger ezt szereti: