You are here

Tövig tépték Veréb nyelvét (Állatmese)

Nipponország rizsesföldjén, bambuszerdő dombos szélén, szegénysorban megnyugodtan élt apóka, elhagyottan.

Lombos ágak sötétjéből, cserje, csalit sűrűjéből száll a Veréb fáról fára, öreg apó kunyhójára. Kunyhójáról küszöbére, küszöbéről tenyerére, morzsát, magot csipegetni, harmatcseppet hörpintgetni. Nap nap után pirkadáskor, bíbor hajnalhasadáskor vígan repdes csepp madárka, vígan csapdos kicsi szárnya, féloldalvást apókáját, félszem lesi mindennapi adományát. Szép kettesben, békességben barátkoznak s napok telnek, hetek múlnak.

Agg apóka szomszédsága, zsémbes asszony féregfúrta kalyibája. Morcos, mérges természetű, két-ág villa tekintetű. Rizset cipelt egy nap haza s amint főzte, amint mosta, arra röpdös kicsi veréb s azt se tudni, hogy és mikép, belékóstol friss főztjébe, rizzsel tele edényébe. Nagymér­gesen, kíméletlen megragadja, kicsi nyelvét tövig tépi, marcangolja. Vérző szájjal, fájó szívvel szegény veréb úgy hessen el, el-elcsipog fájdalmában, holtra sebzett bánatában.

Öreg apó, mit sem tudó, lesi jöttét, mindennapos, drágalátos kis vendégét; várja maggal, friss morzsával, Buddha adta adománnyal. Ám hajnali pirkadáskor, pirosodó hasadáskor nem száll­dogál madárkája, nem is csapdos kicsi szárnya. S amint erdők füvesére sugarat vet felkelő nap Istenkéje, kapja magát jámbor öreg, keresni kél odamaradt kis verebet. Cserjések és csalitok közt, lombos ágak sűrűje közt szólongatja madárkáját, füttyentgeti mindennapos pajtáskáját. S ahogy figyel madárhangra, zúgó zajra, zizzenéses lombhajlatra, mintha lelke megsejtené messze helyről felcsicsergő csipogását, sebzett szíve, tépett szája síró, rívó panaszlását.

Verébcsalád virágok közt csalitosban, üldögélnek, tanyázgatnak békességes magánosban. Ápolgatják, ápolgatják testvérüket, irral, fűvel gyógyítgatják betegüket. Szívrepesve veszik észre apó jöttét, fészkük felé közeledtét; örömükben lába elé sereglenek, ágról ágra ugrándoz­va csicseregnek. Hívogatják hívó szókkal, tessékelik csőreikkel, tátogókkal.

– Pihenj egyet – leültetik.

– Kóstolj egyet – vendégelik; madárlátta ételüket kínálgatják friss főztjüket. Közbe-közbe pana­szolják panaszukat, csiripelik bánatukat.

Napestig elszófiáznak, búnak, bajnak fittyet hánynak s alkonyatkor, estre kelve, hazafelé kászolódik az emberke. Hálás hang kél verébajkon, könny rezdül meg szempillákon; szépen kérik irgalmatos gazdájukat, ne vesse meg szívből jövő kínájukat.

Nagy kosarunk, kis kosarunk, Fogadjad el ajándékunk; Nagy kosárka a nehezebb, Kis kosárka jóval könnyebb.

– Görnyedt hátra, vénhedt vállra sokkal illőbb, megfelelőbb verébadta kis kosárka.

Rásegítik derekára, görnyedező vén vállára s amint baktat erdők hosszat, róván fákat, kaktu­szokat, Sarlós Újhold fent az égen, áldás fakad ezüstszóró nézésében.

Rizsesföldjén rétségeknek, ezüstcsíkján holdas fénynek, bandukolgat otthonába, agg apóka verébtelen hajlokába. Rándít egyet öreg vállán, lendít egyet kosárkáján s nagyvigyázvást, óva­kodva, kis kosárka fedélkéjét bontogatja. S ahogy nyílik kis kosárka s kandi szemmel mered belé pillantása, szeme, szája ámul-bámul, odáig a nagy csodától. Fényes arany fénylik benne, sziporkázik színezüstje, csupa selyem, bársony mása, szemet vakít igazgyöngye ragyogása.

*

Agg apóka kincse fénye rávilágít szomszéd banya rizsesére. Dörgölgeti pisla szemét, nem állja ki elvakító fényességét. Odatipeg szomszédjához, kinccsel tele kosarához s látván bársony selyem kincsét, megkívánja sáraranyát, színezüstjét.

– Hogyan, honnan került hozzád? Kitől kaptad kis kosárkád?

– Lombos ágak sötétjéből, cserje, csalit sűrűjéből, nap nap után pirkadáskor, bíbor hajnal­hasadáskor, vígan repdes csepp madárka, vígan csapdos kicsi szárnya. Annak kaptam drága kincsét, könyörtelen annak tépted tövig nyelvét.

Öreg agglant egyet gondol s Nap-Istenke amint fordul, szedi, veszi magát másnap, verébékhez alázattal ellátogat. Mézes-mázos minden szava, szánom-bánom kérő hangja, sóhajtozik, sopán­kodik, szíve színből majd hogy el nem facsarodik. Verébéknek torkon a szó, nyájassá­guk el-elhaló, tessék-lássék mosolygásuk, ímmel-ámmal szószólásuk.

– Pihenj egyet – leültetik.

– Kóstolj egyet – vendégelik.

Alkonyatkor, estre kelve, hazafelé kászolódik ravasz beste. Hideg a hang verébajkon, könny se rezdül pillájukon; szólják szíves szólásukat, ne vesse meg kínájukat:

Nagy kosarunk, kis kosarunk, Fogadnád el ajándékunk; Nagy kosárka a nehezebb, Kis kosárka jóval könnyebb.

Kapzsi, fukar volt az asszony, sipítgatja vékony hangon:

– Teherbíró vén vállamra sokkal illőbb, megfelelőbb verébadta nagy kosárka.

Nagynehezen rásegítik, kétrét görnyedt vállaira ráemelik s amint baktat erdőkhosszat, róván fákat, kaktuszokat, Sarlós Újhold fent az égen, harag lángol nézésében.

Rizsesföldjén rétségeknek, félhomályán Hold fényének, gyorsan lohol otthonába, agg rossz­csont a hajlokába. S amint fogja nagy kosarát s próbálgatja zárját, nyitját s amint nyílik nagy fedele s belémered tekintete, hátrahőköl ijedtében, szíve eláll borzadalmas rémültében.

Kísértetek szörnyű arca meredez rá, megriadtra, dúló-fúló ábrázattal, vérfagyasztó irtózattal. Ki kéz nélkül, ki láb nélkül, ki szarvakkal, ki fej nélkül; ki félszemmel, ki hárommal, tűz­lehelő tág torokkal. Kosarukból kilendülnek, dörgő hangon dübörögnek; torkon kapnak kapzsi banyát, bűnösségét beléfojtják.

Nap-Istenke egek alján elrejtőzik, Hold-Istenkét sötét felhők környékezik.

http://www.mek.oszk.hu/16100/16138/16138.htm

Ajánlott bejegyzések

%d blogger ezt szereti: