Seres Gyula: Három pont felkiáltójellel

Az ihlet, mint mindig, ezúttal is váratlanul jött. Nem törő­dött a korai órával. Tudta jól, hogy Tibor, a magát tehetséges­nek érző írópalánta, odaül a számítógépe elé, bármily álmos is. Ujjai a billentyűket fogják nyomogatni kis idő múlva…

Őfelségét, Legnagyobb Elsőt hidegen hagyta a sokadik rob­banás zaja. Tizennyolc szeméből kettőt ki sem nyitott.

Tibor ajka mosolyra húzódik, ahogy ezt elképzeli. Kezdés­nek remek! Már maga a név is… Megfogja az olvasót, és nem ereszti. Lehet, hogy első olvasatra soknak tűnik majd az a ti­zennyolc szem egyeseknek, de mennyivel lenne jobb tizen­négy vagy három? A póknak is nyolc van, mégsem szólja meg érte senki. Kortyint a kávéjából, és folytatja „őfelségével”.

– Ha tudtam volna, hogy ez lesz belőle… ó, ha tudtam vol­na! – hajtogatja, csápjai végét kunkorítva.
Két tanácsadója között járkál fel s alá. Egyformán gondter­heltnek látszanak.
– Hát igen, nem kellett volna elrabolnunk az elnökük felesé­gét. Pont az ellenkezőjét váltottuk ki belőlük, mint amit remél­tünk. Ahelyett, hogy megadták volna magukat, bedühödtek.
– S mi több: összefogtak – teszi hozzá a másik tanácsadó, Piu.
Felháborodásuk érthető, egyetértésük viszont annál kevés­bé. Őfelsége csápjai égnek is merednek tőle. Ekkora lenne a baj? Eddig ellenvéleményen voltak szinte mindenben, most
vi­szont… Hangjának remegése elárulja, mit érez belül.
– Mire jutottak a tudósaink? Van elfogadható magyaráza­tuk?
Lie, az alacsonyabb tanácsadó kivár, hogy Piu fogjon bele a válaszadásba, de ő – ki tudja, miért – vonakodik megszólalni.
– Nehéz kiismerni őket. Ahányan vannak, annyifélék. Még a bőrük sem egyforma. S ahány nyelvet beszélnek… Csoda, hogy meg tudják értetni magukat a másikkal. Nyilván ezért is hábo­rúznak annyit.
– Lehet. De ez még nem válasz arra, ami most történik ve­lünk. – Az újabb robbanás alapjaiban rázkódtatja meg az épít­ményt. – Hogy juthattunk ide?… Nem értem, egyszerűen nem értem. Kell lennie egy fontos momentumnak, ami eddig elke­rülte a figyelmünket velük kapcsolatosan. A múltjukban példá­ul. A jelen eseményei mindig visszavezethetők olyasmikre, amik a régmúltban gyökereznek.

Tibor, kávéja maradékát hörpintgetve, visszaolvassa az ed­dig írtakat. Jó lesz! – lelkesedik. Miközben végigsimít a csuk­lótámaszon, Móricz Zsigmond, a nagy példakép villan eszébe, aki úgy beleszeretett első írógépébe, hogy örömében a család­tagjainak is vett egyet-egyet.
Ugyan mit szólna Zsiga bá’ ehhez a szövegszerkesztő prog­ramhoz? – tűnődik pár másodpercig, aztán leteszi a csészét a monitor mellé.

– Némileg sikerült előbbre jutni a kérdés megfejtésében, fel­ség. – Szavait nyomatékosítandó még meg is hajtja felsőtestét a száját végre szóra nyitó Piu.
Ha az uralkodó tekintetét akarta magára vonni ezzel a fura testmozdulattal, elérte vele.
– Nocsak!… Érdeklődéssel hallgatjuk.
Piu megvárja az újabb becsapódás robajának elültét.
– A legendáik között akad egy olyan, amivel talán párhuza­mot vonhatnánk. Történt egyszer, hogy bizonyos Szép Helené, nőnemű egyedként, megtetszett a trójaiak ifjú hercegének, aki elrabolta.
Legnagyobb Első egyszerre pislant mindegyik szemével en­nél az utolsó szónál, mégsem arra kérdez rá:
– Trójaiak?
– Egyfajta városállam a rég letűnt korokból.
– Értem. És ez a Helené is elnökfeleség volt?
– Mondhatni. Menelaosz, görög király vette el.
– De miért?
– Pusztán azért, hogy királynéként trónörökössel ajándé­kozhassa meg. Ugye milyen hihetetlen?
Az uralkodó csápjai felmerednek, de nem sokáig maradnak úgy.
– Micsoda körülményeskedés! A primitívségük látszik ebből is.
Az újabb detonáció a bejárat közvetlen közelében következ­hetett be, mert sokkal hangosabb az előzőeknél. Ösztönösen kapják szemük elé a csápjaikat, ő meg Lie. Piu meg se rezdül.
– Hol is hagytuk abba? – kérdi Legnagyobb Első, ijedelme múltával.
– Nos, ez a Menelaosz, összefogva testvérével, Agamemnon­nal s másokkal, óriási hajóflottát építtetett, és áthajózott a ten­ger túlpartjára, oda, ahova Helenét vitte a Páris nevű herceg. Tíz földi évig ostromolták a várost, mire el bírták foglalni.
– Nem mondom, volt bennük kitartás bőven. Feleannyival is beérném most!… És magával a várossal mi lett?
– Felégették.

Valamiért Csörgheő Csuli ugrik Tibor eszébe ennél a szó­nál, akivel megtréfáltatta a csugariakat Móricz az „Úri muri”-ban azzal, hogy ég a falujuk. Ég Csugar!
Nohát, ha ég, neki is muszáj rágyújtani…

– Felégették?  – Legnagyobb Első gondolkodóba esik ennek hallatán. Vélhetően az foglalkoztatja, hogy birodalmának sor­sa ugyanez lesz-e. A párhuzam tényleg felfedezhető az elmon­dottak és a velük történtek között. Ezek a kétszemű, csápok nél­küli lények képesek voltak utánuk jönni, mégpedig nem is akár­milyen flottával. Űrhajóikon olyan nagy erejű fegyvereket hoz­tak magukkal, amikre nem számítottak. Alkudozásaik már csak azért sem vezethettek eredményre, mert a nő, elnökfeleség mi­volta ellenére, nem bírta ki a fogva tartás körülményeit. A holt­testét pedig hiába szolgáltatták vissza, a remélt eredményt nem érték el vele. Békekötés helyett még ádázabbá vált a harc. No­ha mindent bevetnek a támadóik ellen, napról napra nőnek a veszteségeik.
Egyik alkalommal Piu is majdnem odaveszett. Szegény, azó­ta csak két szemmel bír pislogni. A többi tizenhat mintha nem is lenne. A hajlongást, ezt az újonnan felvett szokását szintén a sebesülésére fogják. Afféle pótcselekvésnek tudják be, hiszen a csápjait már nem képes úgy mozgatni, mint előtte.
Az uralkodó nem veszi udvariatlanságnak, hogy nem az elő­írtaknak megfelelően viselkedik a jelenlétében, mert elévülhe­tetlenek az érdemei: ezt a hosszúkás tárgyat, amit a jól látható­ság érdekében a terem közepére raktak, egyedül szerezte meg az ellenségtől. Közszemlére tételével próbálnak erőt önteni a vészesen fogyatkozó, s még annál is jobban csüggedő védőse­regükbe, bár még nem sikerült rájönniük, mi lehet.
– Tudható, hogy végül mi módon jutottak be azok a… görö­gök Trójába?
– Igen, felség. Csellel. Egy úgynevezett falóval.
– Mivel?
Piu ekkor olyan hangot ad ki, amit egyikük sem várt volna tőle. Leginkább az emberek nevetésére hasonlít. Udvariasság­ból úgy tesznek, mintha nem hallották volna meg.
– Nem világos, mi?
– Tessék? – Az uralkodó először azt hiszi, rosszul hallotta.
– Akarom mondani… dolgozunk a megfejtésén – hangzik a sietős magyarázkodás.
Igyekeztében sem sikerül azonban megnyugtató képet alkot­ni Piunak saját magáról mindenben. Leesik tudniillik az egyik szeme.
Legnagyobb Első döbbenten követi a gurulását a tulajdon tizennyolcával. Bénultságából szörnyű gyanú ébreszti, de tor­kára forrasztja a szót annak látványa, hogy felpillantva ember­főt lát tanácsadója testén. A fej egyenesen rávigyorog. A man­dulavágású szempárból elszántság tükröződik, a halálra szán­tak elszántsága.
Levetkőzve álruháját teljes valójában emberalakot ölt, akit eddig tanácsadójának hitt. Ismeretlen eszközt tart a kezében. Arra irányítja, aminek megszerzésével kiérdemelte az egész udvar nagyrabecsülését.
– Az ott egy atomfegyver, felség. Ezzel pedig, amit a kezem­ben fogok, tudom felrobbantani. – Amilyen mély torokhangra vált, azt csak egy szamuráj tudná kiadni magából. Az is elké­pesztő, amit mond, hát még, ahogy. Főleg annak a hisztis el­nökfeleségnek a visítozásához képest. Legnagyobb Első tizen­nyolc szeme tizennyolc felé kancsalodik a döbbenettől. – És hogy tudd, ki juttat a pokolra, te undorító féreg… – egymásnak vágja a bokáját – Naganori Takagawa hadnagy, az Egyesített Földi Flottától. Igaz, nem görög vagyok, hanem japán, mégis boldogan halok meg a népemért. Banzáj!! – ordítja, és a táv­irányítón megnyomja a gombot.

Az író elégedetten dől hátra. Hány oldal is
lett összesen?… Ha elszívta a cigit, még egyszer átfut majd rajta. Így csinálhat­ta Zsiga bá’ is egykoron, „szakmányban” dolgoztatva írógépét kora reggeltől késő estig.
A billentyűzet kopogásának abbamaradása odavonzza nem­rég felkelt nejét.
– Végeztél? – áll meg az ajtóban.
– Ühüm. Egy kis ujjgyakorlat volt.
– Akkor min merengsz még? Sugárzik rólad, hogy tetszik.
– Azon, hogy átírjam-e az egyik szót: az atomfegyvert, atombombára.
– Arról írtál? – ütődik meg.
– Az ábrázatod alapján vicce­sebb témára számítottam. – Ásítás után felemlegeti a reggeli híradó tudósítását Hirosimából, az emlékharang megkondításá­ról. – Az évforduló kapcsán – mert az van, ha nem tudnád –, mutatták annak az amerikai repülőnek a fotóját is, ami a bom­bát vitte föléjük, meg a jellegzetes gombafelhőét és a földdel egyenlővé tett városét. Szóval, nem sok vigyorognivaló lehet a te atombombádon sem. – Fintorog, s otthagyja.
Tibor arcáról eltűnik a mosoly. Igazságot érez neje szavai­ban, valósággal fejbe kólintotta velük.
– Azt se tudod, miről szól – kiált utána sértődötten.
– Írtál volna inkább Hirosimáról!
– Gondolod, van még, amit nem mondtak el róla? Mit tud­nék én hozzátenni?
– Édesem, ennek a városnak a neve ugyanazt fogja jelente­ni, amíg világ a világ.
Bosszantó ez a fal túloldaláról jövő okoskodás. Az író ide­gesen nyomja el cigarettája végét, rá se bír nézni a monitorra. Olyan a tekintete, mint aki nem lát. Hirosima, Hirosima, ismé­telgeti. Hogy jön ez most ide? Csak összezavarta vele, háborog magában.
Amikor ráteszi kezét az egérre, le s fel kezdi mozgatni a csúszkát. Sorról sorra jár a szeme, mondatról mondatra, nem csoda, hogy képtelen elszánni magát bármire. Feszültsége per­cek múltával sem kisebbedik.
– Én a helyedben… – hallatszik ekkor a fürdőszoba felől. A folytatást elnyomja a vécé lehúzásának vízzubogása, de így is elég egyértelmű.
A homlokát ráncoló Tibor hirtelen döntésre jut. Kijelöli a szöveg egészét, s mint mikor a felingerelt részeg dühében tisz­tára sepri maga előtt a kocsmaasztalt, a Törlés gombra kattint. A következő pillanatban már csak a kurzort látja villogni a fe­hér lapon.
A robbanás epicentrumában emberek tűnhettek el ugyanígy, a másodperc töredéke alatt Hirosimában, fut át a fején. Mond­ják, némelyek árnyéka beleégett a járdákba.
Muszáj sóhajtania egyet. Ahogy kinéz az ablakon, valami megkönnyebbülésfélét érez. Odakinn süt a nap, járnak a villa­mosok, béke van.

∞. augusztus 6. Hirosima…!