You are here

Rólunk

Inter Japán Magazin, alapítva 1992-ben, Tokióban


Szerkesztőség

Alapító-főszerkesztő
Doma-Mikó István

Védnök-tanácsadó
Kawano Kiichi

Szerkesztő-újságírók
Joó M.
Lékó Eszter
Mezei Attila

Sportszerkesztő
Gergor László mester

Újságírók
Nakano Hiroshi
Higuchi Koisuke
Kobayashi
Tanaka
Misawa Yoko

Tudósító
Bernward (Németország)

Újságíró, riporter
Nagy Zoltán

Fotós
Takeishi Minoru

Webmester
Sopianae Computer

__________________________
Tokió, Japán
interjapanmagazin@gmail.com

 

mti_hirfelhasznalo

———————————————————————————————————————-

Második menet

 

 

„Újságkiadásra csak az adja a fejét, akinek töméntelen veszteni való pénze van” – okított kiadó-igazgató barátom, s még hozzátette: „Ha a lap el akarja tartani magát, meg kell púpozni hirdetéssel, a színvonalát pedig lenyomni a magmáig.”

1991 őszén intelme ellenére, a rendszerváltás támogatására mégis belevágtam a japán gazdaságot magyarul bemutató magazin kiadásába. Szponzorunk nem akadt, hirdetőnk is csak egy, ami a nyomdaköltségeket sem fedezte. Mégis színvonalas kiadványt akartam. A japán cikkeket folyamatosan átdolgoztuk “irodalmi magyarra”, s a nyomtatósablont ollóval, vonalzóval, ragasztóval állítottuk össze. Ekkor még nem használták a computeres újságszerkesztést. Félévi munkánkba került a lap profiljának kialakítása.

A következő év tavaszára tízezer példányban elkészült az Inter Japán Magazin első száma; 32 színes oldalon gazdaság, történelem, kultúra, művészet és divat. A szerkesztés sok pénzt emésztett fel, annak ellenére, hogy tokiói hét tagú szerkesztőségünk és tíz külsős munkatársunk ingyen dolgozott.

A Távol-Kelet kultúrája és gazdasági sikere Magyarországon akkor még meglehetősen ismeretlen, titokzatos világ volt. A lelkes olvasói fogadtatás igazolta, hogy magazinunk több évtizedes űrt tölt be. Lapunkat bemutatta a Magyar Televízió és áradtak hozzánk a levelek. Ám a lelkesen dolgozó japánokat hamar lehűtötte a kapitalizálódó gazdaság által eltorzított magyar morál. Szerkesztőségünket kérések és igények özöne árasztotta el, mintha nem is tájékoztató folyóiratot, hanem gyárat alapítottunk volna.

– Szerettük volna bemutatni, hogyan lehet egy országot újjáépíteni, de a magyarok nem segítő jobbot várnak, hanem Krőzus osztogató kezét – mondták japán munkatársaim, és sértődötten háttérbe húzódtak. Meghökkenve tekintettek a “magyar szisztémára”, amelynek ennyire nincs szüksége a japánra. A magazin esett áldozatul a szemléletnek, amelynek éppen a felszámolására született.

Az eltelt húsz évben többször beleolvastam a lap egykori programjába: „Remélem, sokat segíthetünk abban, hogy Magyarország partnere legyen Japánnak, átvegye annak gazdag munkaszervezési, termelési és értékesítési tapasztalatait, s ezzel maga is felnőjön a világhoz. Kell, hogy bekövetkezzen egy változás, hogy a túlfeszített idegek megnyugvást találjanak a sikeres munkában, hogy a városok arculata megszépüljön (miközben megtanulják becsülni az ország természeti kincseit), s a magyar ember munkában, lélekben elérje a világon megkívánt szintet.

A japán módszer nem „szezám tárulj”. Munkamódszer, ami csak munkával együtt hoz eredményt. Magyarország hőn remélt felemelkedése nem lesz derűs, gondtalan folyamat, a magyaroknak szembe kell nézniük a valósággal; a világban elfoglalt helyükkel, kijavításra váró hibáikkal, megoldandó feladataikkal. Ehhez őszinteségre van szükségük.”

Vajon az eltelt húsz év alatt Magyarország mennyire lett partnere Japánnak, mennyire ismerte meg gazdasági rendszerét? A kezdet: Száznál több magyar tüntetett Hamamacuban. A Suzuki autógyár első, leendő munkásai, akiket az új gyár saját költségén hozott Japánba betanításra. A WC feliratát sem tudták elolvasni, nemhogy a műszaki rajzokat, de japán fizetést követeltek. Vajon a mára veterán magyarországi befektető Suzuki építene-e újra gyárat Esztergomban az elmúlt hányattatások, perek, tv- és szakszervezeti támadások tapasztalatában? Felnőttünk-e a világhoz, szépült-e városaink arculata, megtanultuk-e becsülni az ország természeti kincseit?

Ki tudja? Azóta a megmaradt hazai infrastruktúra és a szociális berendezkedések nagy része is eltűnt, leromlott. Postahivatalokat, kórházakat, iskolákat, vasútvonalakat szüntettek meg, sok helyen még a síneket is felszedték. Természeti kincseink is veszélybe kerültek, nagy részüket olcsón kiárusították külföldi vállalkozóknak, néha kalandoroknak.

A romokat nézve úgy érzem, a magazin útmutatásaira ma nagyobb szükség lenne, mint valaha.

Március 11-én soha nem tapasztalt mértékű, 9-es erősségű földrengés rázta meg Japánt. Az azt követő, helyenként negyven méter magas szökőár közel 23 ezer áldozatot követelt. A szigetország észak-északkeleti partjain teljes településeket sodort el az óceán. A hóesésben százezrek maradtak fűtés, élelem és otthon nélkül. Ezt a példátlan természeti katasztrófát követte a fukushimai atomerőmű atom-balesete, a robbanás, a föld-víz és levegő sugárfertőzése.

Több mint 30 évet, életem nagyobbik felét töltöttem Japánban. Fájdalommal látom a természet okozta hatalmas mértékű szenvedést, amely második hazámra és erre a szorgalmas népre zúdul. A Japánról szóló magyarországi hírekből ma is hiányoznak a konkrétumok. A földrengés-sorozat másnapján, miközben öt-tízpercenként menekültünk az életünkért, elkezdtem tudósítást írni. Akkor határoztam el, hogy internetes változatban újraindítjuk az Inter Japán Magazint. Jöjjön a második menet!

Doma-Mikó István

Alapító-főszerkesztő

Tokió

 

 

 

Szóljon hozzá!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .