Pacsirták és Csillag-lelkek (Varázsmese)

Csillag-lelkek kék ég alján, kékes égbolt kék palástján, derengtére rózsaszínű virradatnak, elaléltan, elernyedten bóbiskolnak. Felleg ölén puha fészkük, bársonypárnán pihenőjük. Álmos szemük pislogtatják és a nappalt húnyó szemmel átálmodják.

Piros reggel pirkadóban, gyöngyös szemük csukódóban s alig hogy elheveredtek, alig hogy elszenderedtek, mintha füttyszó füttyentene, csicsergő hang csicseregne. Tágra ébred riadozó látókájuk, tátva marad csodálkozó szemük, szájuk. Kandikálva kihajolnak, párnák mögül kikukkannak, hát pacsirták, kis madárkák csiripelő csipogását, annak hallják csattogását.

– Szedte-vedte arcátlanja – kiáltoznak háborogva -, ki-micsodás a fajtátok, hogy ily lármát, ricsajt csaptok?

– Hangosan kél hangos szavunk, énekelünk, ricsajt csapunk – felelik a kotnyelesek és megint csak csirip-csirip, csiripelnek.

– Egy-kettőre pusztuljatok, irhátokat elhordjátok. Lent a földön, domboldalon a helyetek, ott füttyenjen a füttyetek, nem Nap-Isten kéklő egén, csillag-lelkek nyugvóhelyén.

– Hangosan kél hangos szavunk, magasra tör nótánk, dalunk, égi kékség peremére, foltos felhők közelébe. Persze, ti csak sötét éjjel ha csillogtok s napról napra szemhúnytáig lustálkodtok. Álomszuszék, renyhe népség.

Egyre pattog pergő nyelvük, egyre csipog csacska csőrük, csuhajosan nótázgatnak, felhőpárnák közelében álomrontó lármát csapnak.

Csillagoknak forr a vérük, halaványul sápadt fényük, derengésük. Acsarkodnak ágyaikon, selyemsima, bársonypuha párnáikon. Jól tudják ők, kis mihasznák, csillagoknak fittyet hányó kis szárnyaskák, hogy a csillag idő előtt fel nem kelhet s fénye nappal, fényes nappal nem derenghet. Csipogásuk, szószólásuk szeleverdi, röpködésük, szálldosásuk hányaveti; heverőknek orruk előtt suhannak el, fülük mellett röppennek el. Csillag-lelkek mély haragban dúlnak-fúlnak s egyre jobban halványulnak.

Üstökös a csillagok közt, nagyapó a gyermekek közt; borzolgatja csóvás haját, tépegeti rőt szakállát. Szűk a szava, bősz az arca, nőttön nő az indulatja. Kimonóját meglibbenti, zord homlokát ráncba szedi; mérges szókkal rivall rá kis pacsirtákra, incselkedő, dévajkodó madárkákra.

– Széllel bélelt garázda had, nem tűrhetem álomrontó lármátokat. Lóduljatok egy-kettőre, magas égről földetekre, mert különben rátok rontok, mind egy szálig elpusztultok.

Meghökkennek kis madarak, ijedtükben elhallgatnak. Ám Hajnalfi már-már dereng, ezüstleple szerteterjeng, szürkülni kezd színezüstös, fényét veszi az üstökös. Csak éppen hogy villog egyet, pirkadásos napfény mellett. Pacsirtáknak fogy a félsze, egyre jobban nő a mersze.

– Nézd a kócost, a bozontost, fülét, farkát, azt a lompost – kezdik megint a madárkák s nagyvihogva, csúfolkodva, mind egy szálig megcsúfolják.

Torzonborzos fürtös fejét, megemeli tűz üstökét; űzi őket hajkurássza, tűzszikráját szórja, rázza. Korbácsot fon tűzhajából, tűzostorkát lengedező szakálából s addig-addig kergetőznek, jobbra-balra keringőznek, míg üstöke hátrafelé tántorodik s elszédülten, elbódultan lezuhan a sárga földig.

Jaj, szegényke csillagocskák, nagyapókát de sajnálják, de siratják; összebujnak mindahányan, szívszorongó bánatukban. Pacsirták is meghökkennek; se szó, se hang, elröppennek.

Lent a földön, rizzsel vetett földje mellett éldegélt egy öreg szerzet. Kimegy reggel kis kertjébe, kertje kellős közepébe s amint járkál s szétnézdegél, krizántémok bokra mellett megpillant egy kurta-furcsa seprőnyelet. Rúdja tövig üszkösödő, seprős része sercegető. Előveszi, le is teszi s amint jobban szemre veszi, majd hanyatt dől megálltában, szájatáti bámultában. Tűzként fénylik hosszú nyele, mintha tiszta arany lenne; seprős része sziporkázik, hol sugárzik, hol szikrázik.

– Rút ördögök pokolbéli szigetjéről, annak való tűzföldjéről – szól s bámulja tüzességét, szikraszóró fényességét.

Elereszti, megintelen kézbe veszi és a seprést, sepregetést meg is kezdi. Be jól seper a seprője, be gyorsacskán végez vele, ami gyim-gyom udvarában, egyhelyt hever garmadában. Pihenni tér árnyék alá, cseresznyefa hűse alá; előszedi dohánykáját, teletömi rézpipáját, rágyujt, füstjét eregeti, félszemmel meg azt a tüzes seprőt lesi.

Véletlenül pipájából, átparázsló dohányából kipattan egy szikracsipet s valamikép rá a seprőnyélre esett. Nagyot serceg tüzesedő bűvös seprő s olyan egy láng csapott elő, hogy apónak az inába ereszkedett bátorsága. Hát még amint durran, csattan és a seprő talpra pattan, hát még amint lángralobban és a nyele nagyot dobban és egy csóva, tüzes csóva égnek repül sustorogva.

Szürke leple esthajnalnak, borongása komorodó alkonyatnak, végigterül víg nappalon, végigborul terpeszkedő kék égbolton. Egek felé szálló seprő villogtatja rőt üstökét, csillogtatja sziporkázó tűzsörényét. Fenn az égen settenkedő csillagocskák szemeiket elámultan pislogtatják.

Kis pacsirták kertek színe, szaga felett megriadva szökdécselnek. Látják röptét seprőnyélnek, égbeszálltát üstökösnek.

– Szikracsipet hogyha nyelét, seprőnyelét meg nem gyujtja, lent a földön kertek, házak seprőjének maradt volna – rebesgetik pacsirtácskák.

– Még pedig tenhibátokból, rendet bontó dacotokból – inti őket öregecske egy pacsirta.

Szégyenkezve súgnak össze, restelkedve bujnak össze; szánják-bánják nótázásuk, csillagsértő ugrálásuk. Meglibbentik szárnyaikat, dalra nyitják dalfakasztó szájaikat. Felpislognak magas égre, csillagokra, üstökösre; nem zavarják soha többé nyugalmukat, fénylövellő világukat.

Nap világa nótát zengő pacsirtáké, est homálya fénykerülő csillagoké; fent a csillag ott villoghat, lent pacsirta ott csattoghat. És felcsendül énekszavuk, bús danájuk, víg nótájuk, Égi-Isten imádatos szent nevére, földön lakók áhitatos örömére.