You are here

Majom- meg rák-háborúság (Állatmese)

Mesebeli földjén élő állatkáknak, esett meg esetje majomnak meg ráknak. Tükrös tócsa partján bukkantak egymásra, ugrifüles majom hátra járó rákra. Ravasz derű játszik majom sunyi arcán, visszázó járását, lassudad mozgását ráknak megpillantván.

– Hátha verset futnánk – mondja hamiskásan, vigyorogván egyet páncélhátú rákon. Jámbor­lelkű ollós nem lát át a szitán, jobbja, balja táján ollóját megnyitván.

Nyomban elindulnak s előre az egyik, hátrafelé kullog topalábú másik. Botlik majom lába datolya magvába, rák is ráhibázott puffadó gombára. S amint verset futva megint visszatértek, jobb- meg balfelőlről megint szembe értek, mutogatja majom datolyája magját, nézegeti másik útszéli gombáját.

– Hadd cserélek veled – szól ebadta majma -, neked jusson magja, nekem pedig gomba.

Bamba szemmel bámul s nem éri fel ésszel, mit akarhat vajjon cifra cseréjével.

– Gombád ha megrágod, vége a gombádnak – magyarázgat majom szája-táti ráknak. – Ám ha elülteted ezt az apró magot, növesztvén belőle datolyafát, nagyot, ehetsz gyümölcsében nem egyig, de tízig, élhettek belőle harmad-negyedízig.

Gombáját a kis rák legott át is adja, hitvány magvacskával hátrálgat el haza. Ravasz majom-ifjú nyalja szájaszélét, uccu, vesd el magad, cipeli ebédjét. Rák-legény a magvát otthon elő­veszi, kertes udvarába legott elülteti.

Kelj ki gyorsan, én magvacskám, Magvacskából sudár fácskám; Ha nem kelsz ki sebbel-lobbal, Kettészellek két ollómmal.

Csoda kicsi magból gyenge hajtás bujt ki, gyenge hajtás helyén datolyafa nőtt ki.

Virulj gyorsan, én kis fácskám, Sudár fából virágocskám; Ha nem virítsz sebbel-lobbal, Kettészellek két ollómmal.

Csoda gyenge fácska bimbócskákat nyitott, minden ágán-bogán virágja virított.

Datolyákat, sudár fácskám, Gyümölcsöt hajts, virágocskám; Ha nem hajtasz sebbel-lobbal, Kettészellek két ollómmal.

Csoda datolyafa gyümölcsöket hajtott, minden ága-boga csemegéket adott. Nyujtja két ollóját, ehetnékje támad, ám nem ér fel kézzel lógó datolyákat.

Váltig vakargatja fületövét, szegény, ott a fája mellett ravasz majom-legény. Falánk szemmel nézi majmunk a rák fáját, levelek közt lógó drága datolyáját. Odaalázkodik nagy ehetnékjével, kikezdi a dőrét mázos beszédjével.

– Mire pislogsz, hékás? Mire bámulsz, pajtás?

– Csoda datolyafán ringó csemegéje, éhkoppot meg szomjat oltó üdvössége, orrom előtt ott lógnak le, szájam előtt ott csüngnek le. Ám két ollócskámmal nem érek odáig, szemem majd kinézem látó kifogytáig.

Nagyot ugrik majmunk:

– Megtaláltam módját – pislog fel a fára, feni lapátfogát.

Szól és szökken egyet, neki sudár fának, ága-bogán lógó ízes datolyának. Egyre pofázgatja s dehogy jut eszébe, éhes gazdájának adni kén belőle. Hej, pedig be vásik rája ahány foga, hej, pedig be korog ehetnékes gyomra.

– Datolyácskát, hékás, dobj egy-kettőt pajtás.

– Nézem színét-javát, azt dobom le néked, legjava, legszépe legyen méltó részed.

Szól és szed egy-kettőt, ha zöld, ha éretlen, dobja rá a rákra, erejétől telten. Nagyot nyekken kis rák, fájót nyilal háta, megsérült a vállán csontból páncélkája. Megdöbben a majom, le a fáról gyorsan, ereje bírtáig irhástul elillan.

Nyögdécsel a kis rák, fájlalja csonthátát, vonszolja nagy kínnal megrepedt páncélját.

*

Megesik a szíve szomszédnak, pajtásnak, kérdik okát, fokát bújának, bajának. Poszméhecske, Hinár, Mozsár meg Tojácska, mind ott sürög-forog, ahány cimborája, segedelmes társa. Sírván panaszolja fáját, datolyáját, ríván fájlalgatja sebzett páncélhátát.

Összesúgnak-búgnak s legott útra készen, annak a majomnak, adta gonosz csontnak, bűnhő­dése lészen. Loholgat a négy-egy, nyomukban a kis rák, ám ravasz majomnak hűlt helyét ha látják.

– Majd csak előkerül – gondolják magukban, sorra elrejtőznek rejtekekben, zugban. Tojás parázs­tűznek hamva közé fekszik, Mozsár gerendának fáján letelepszik. Poszméhecske rászáll fazék fedelére, Hinárka lesimul síkos, csúszós földre. Vizesrocska állott mosóteknő mellett, Rák-legényke menten beléereszkedett.

Fürge szellő fürdik hűvös esthomályban, didereg a majom szőrös gunyájában. Szedi-veszi lábát, siet vacka felé, tartja fagyos markát égő parázs elé. S amint tárja kezét s amint melengeti, Tojás nagyot pukkan és a majom arcát égvést elégeti. Sajogtatja tüze csupaseb pofáját, rohan a rocskához, dugja belé orrát. Rocskából ollóját kis rák nekiszegzi, szegény majom orrát, arcát, szemét, száját csupa vérré sebzi. Rohan esze nélkül s amint csetlik-botlik, fazék fedelébe orral belébotlik. Résen Poszméhecske s olyat szúr arcába, hogy mély fájdalmában, kíntól kábultá­ban reátántorodik csuszamlós Hinárra. Hinár háta lucskos, hanyatt csúszik rajta, gerendán mozsárka legott célba kapja. Nagy erővel magát le a földre veti és a kapzsi majmot, azt a gonosz csontot, darabokra szedi.

Sose járj túl mások eszén, túljárhatnak a tiédén; meg ne kívánd édes másét, odaveszhet, ami tiéd.

 

 

http://www.mek.oszk.hu/16100/16138/16138.htm

Ajánlott bejegyzések

%d bloggers like this: