Ön most itt van:

Lisziné Nagy Andrea: Miguel atya levele (II. díj)

Miguel atya vagyok a magyar jezsuita rendből és az Úr 1638. esztendejének április havában Minami-Simabara tartományban, Nagasakiban, Japánban írom ezt a levelet. Egy levelet, amit talán soha senki nem fog elolvasni. Én mégis megírom, mert mást nem tehetek azokért az emberekért, akik élete és halála oly nagy tiszteletet váltott ki belőlem. Mártírok ők, még ha nem is egészen úgy ahogy állítják azok, akik máglyára, akasztófára vagy épp a bárd alá küldik őket meghalni.

Sietnem kell. Fogytán az időm. A sorsomat én sem kerülhetem el. Ma vagy holnap értem is eljönnek. Talán csak azért élek még, mert tollat, papírt kértem. Nem tudom, hogy az írástudás előtt adóznak-e tisztelettel hóhéraink vagy csak szórakoztatja őket a gondolat, hogy mint minden más, ami ezen felkelés közben történt, ez is értelmetlen.

A kereszténységben a Mihály nevet kaptam. A Miguel nevet akkor vettem fel, amikor pappá szenteltek, mivel idegen országokban könnyebben ki tudják ejteni ezt a nevet, így könnyebb kapcsolatot teremteni az emberekkel. 1632-ben az a megtiszteltetés ért, hogy portugál hittérítőkkel jöhettem az országba a katolikus igét terjeszteni, megtéríteni a lelkeket az egyetlen igaz Istennek. Az ige termékeny talajba hullott, mivel az itt gyakorolt Sintó vallás is hasonló értékrendet képvisel. A becsületet, a szorgalmat, felebaráti szeretetet. Mindössze rá kellett vezetnünk az embereket, hogy ez a sok jó valójában nem sok Istentől, hanem az egyetlen igazitól származik.  Bár közel hetven templomot emeltünk ebben a tartományban, vallásunkat a nagyurak mégsem nézték jó szemmel. Egy idő után üldözni kezdtek minket. Még most is eltöprengek néha, hogy talán ha nem ilyen sikeres a munkánk, akkor az előző úré marad a birtok, az Arima daimjó családé és talán meg sem történik ez az egész. Azonban nem sokkal azután, hogy az Arima család is csatlakozott felekezetünkhöz, megfosztották őket birtokaiktól és helyükre a Macukura család került. Ők olyan eszeveszett építkezésekbe fogtak, talán, hogy megmutassák, méltók a megtiszteltetésre vagy talán, hogy még feljebb jussanak a hierarchiában, hogy folyamatosan emelniük kellett az adókat az építkezések folyamatosságának biztosításához. Nem kellett hozzá sok idő, hogy az éhínség és a nyomor felüsse a fejét a földművesek, kézművesek, halászok között. Isten látja lelkemet, igazat mondok, amikor azt állítom, minden második temetés alkalmával két éven aluli gyermeket búcsúztattunk. Éhen haltak az anyjuk mellén, akik azt remélték, tejükkel táplálhatják gyermeküket. Ám a tej elapadt a folyamatos éhezéstől. A gyermekek pedig éhen haltak. Sosem felejtem el azt az anyát, akit gyermekével együtt temettünk el. Nem volt szívünk szétválasztani őket. Az asszony, amikor rájött, mellén meghalt a gyermeke, őrjöngve kirohant a hóviharba. Ott fagyott halálra, miközben még akkor is gyermekét próbálta melengetni. Köré csavarta a takarót, hogy óvja őt a hidegtől. Pedig a gyermek már órák óta halott volt, csak az anya vágyta a csodát. Megvallom, még mindig könnyeket csal szemembe az anyai szeretet ilyen erős megnyilvánulása. Vagy ott volt az a család, aki az utolsó darab kenyérrel gyermekét hozzám küldte el abban a reményben, én majd gondoskodni tudok róla. Ők lefeküdtek, mivel az állandó éhezéstől már ülni sem volt erejük és kivárták a megváltó halált. Kirot, a gyermeket, ma napfelkeltekor vitték el kivégezni. Amikor vigasztalni próbáltam, letérdelt, megcsókolta a lábamat és csendesen csak annyit mondott:

 – Jó lesz újra együtt lenni a családommal.

És persze ott voltunk mi, a rend tagjai, akiket oly sokszor bújtattak a közemberek az új földesúr elől, hogy két kezem is kevés ennek számontartásához.

De most el kell mesélnem, hogy mi is történt valójában.

A nép éhezett, a hatalmasak dőzsöltek – bár pap létemre nem illik ezt szemükre vetnem – amikor a roninok, ezek a gazdátlanná vált szamurájok úgy döntöttek, a nép mellé állnak. 1637. december 17-én ők és néhány elégedetlen helyi paraszt meggyilkolta a helység adószedőjét, a tartományi kormányzót és mintegy harminc előkelőt. Ekkor felkelés tört ki az Amakusza szigeten is. A felkelés vezetőjévé egy tizenhat éves keresztény fiút, Amakusza Sirót választották. Egy gyermeket. A parasztok, kézművesek, halászok maguktól vagy valamiféle kényszer hatására csatlakoztak a felkeléshez. Nem tehettem meg, hogy nem tartok velük a bajban. Bár fegyvert sosem fogtam, de itt voltam lelki támaszként. Miután több várat is sikertelenül ostrom alá vettek, végül egy lebontott erődítményt, a harai várat sikerült elfoglalniuk. Itt vártuk, hogy mit hoznak a napok, hetek? Nagyobb volt az éhínség, mint eddig valaha. Most még a gyökerekhez és a fák kérgéhez sem jutottunk hozzá, ami élelmet pedig magukkal tudtak hozni az emberek… nos, az még a korgó gyomrot sem nyugtatta meg. A támadókhoz csatlakoztak a hollandok is egy időre, aztán egyszer csak nem láttuk már őket. Átmeneti fellelkesülést csak az hozott, hogy valakinek sikerült megölnie a támadó sereg fővezérét, Itakura Sigemaszát.

Hogy utána mi történt pontosan, csak most kezd körvonalazódni előttem az itt hallott félszavakból. A hizeni Kuroda család katonái mérték ránk a végső csapást. Ők foglalták el a várat. Tőlük tudtam meg azt is, hogy míg a várban harminchétezer éhező harcolt, addig a felkelők leverésére százhuszonöt-ezer jól felszerelt, élelemmel bőséggel ellátott katonát küldtek. Azt is most tudtam meg, hogy közülük ezerkilencszázan haltak meg és tizenegy-ezren sebesültek meg, közülünk senkinek nem jár kegyelem. Nincs könyörület. Hallottam azt is, hogy ez egy keresztény felkelés volt… Isten látja lelkemet, nem az volt. Ez a nyomor, az éhezés, az elnyomottak felkelése volt. Azonban én magam is meglepődtem, mennyien jöttek hozzám megkeresztelkedni az utolsó pillanatban, amikor már érezték, közel a vég. Örömmel tölt el a tudat, hogy egy jobb helyre segíthettem őket, ahol nem egy tettük, hanem az egész életük által nyernek majd bűnbocsánatot, hiszen hatalmas a mi Istenünk. Látja az emberi lélek tisztaságát.

Némi vigasszal tölt el, amikor felidézem az emberek arcát, ahogy még megcsodálhatták a sakurafa virágzását. Talán mind tudták, hogy ez lesz az utolsó…

Az imént szólt az egyik katona, hogy a következő kivégzésre kísért csoportban én is benne leszek, így már csak annyit kérnék, hogy ha valaki valamilyen csoda folytán mégis olvasná soraimat, az gyújtson egy gyertyát és imádkozzon a lelki üdvünkért.

 

A novella történelmi hátterét, alakjait a wikipedia oldalán találtam. Miguel atya fiktív személy. A forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Simabarai_felkel%C3%A9s

 

Inter Japán Magazin

Ajánlott bejegyzések

%d blogger ezt szereti: