You are here

Két Krizántém (Virágmese)

Két Krizántém kint egy réten, nagyra nőttek, virítottak együttesben. Két egytestvér, egyívású, bolyhos arcú, szemérmetes mosolygású. Egyik olyan, mint a másik, akárcsak egy szakadt szálig. Kimonójuk más-másféle, máskép fénylik, máskép ragyog színpompájuk ékessége. Fehérkének ezüstszín a kantuskája, Sárgácskának sárarany a hacukája. Napsütéses mezőn, réten sütkéreznek, el napestig mosolyognak, enyelegnek. Hűs harmatcsepp mindennapi itóká­juk, suhanásos fuvallat a szólókájuk.

Fehérlenek nap nap után, sárgállanak hét hét után. Tavasz napja derengtekor, Nap-Istenke sugárkája lövelltekor, réten, mezőn sétálgat egy kertészlegény, lesi szemmel virágokra, krizán­témra leselkedvén. Odalépked Krizántémhoz, így szól szava aranyruhás Sárgácskához:

– Sárgaszirmú virágszálam, ragyogásos aranyágam, jösz-e díszes kertecskémbe? Virágok közt együttesbe virulnál-e?

– Kerti cifra én a Sárga hogy lehetnék? Kertecskédbe, szép díszesbe hogy mehetnék?

– Kertem legszebb Sárgácskája, te lennél legragyogásos virágszála. Lugaskámban magasabbra növekednél, színben, fényben színesebbre szépülhetnél.

– Lugaskádban magasabbra növekednék? Színben, fényben színesebbre szépülhetnék?

– Méznél sokkal édesebb lesz italocskád, sok színt játszik pompázatos aranyruhád; fürtbe omlik hajad arany koronája, fejed ékes hajformája.

Kis krizántém hiú szókra hajladozik, akarata ingadozik.

– Hogyha szebbé, jóval szebbé, magasabbá, még karcsúbbá szépítheted, növesztheted sárgás formám, nem mond nemet se két szemem, se szólókám. Száz színt játsszék aranyruhám, fürtösödjék hajkoronám.

Két kezével kis virágját, sáraranyból Krizántémkát kosarába csücsülteti, szóval, szemmel becézgeti.

Nagyot jajong, fájót eseng testvérkéje, rétek, mezők ezüstszínes ékessége:

– Elrabolják szívem felét, testvérkémet, lelkem lelkét – s harmatot sír gyöngyös szeme, fájót tekint sírhatnékos tekintete.

– Egymagamra hogy hagyhatsz el? Én nélkülem egymagadra hogy lehetsz el?

– Maradhass meg szép csendesen, nincs rád szükség virágházas kis kertemben – szól a legény nagy lelketlen.

Pityergőre görbül szája, megvonaglik szólókája; búsra hajtja szirmos fejét, kulcsolgatja gyenge kezét árván maradt Hófehérke.

– Itt a helyed kint a réten, alacsonyka mimózák közt mezőségen; nincsen neked semmi színed, színtelen a fehérséged. Mindenfelé sok a káka, bambusz, nádas, el napestig velük akár el is játszhass; szitakötő libbenését, nézhedd furcsa keringését.

Csodás kertbe, rikítóba került sárga Krizántémka. Be viselték féltő gondját, lesten lesték gon­do­latát; fürtös fejét harmatvízben fürösztgették, ezer színbe, szivárványba öltöztették. Méznél sokkal édesebb volt itókája, sok színt játszott sáraranyból hacukája; napfény felé ágaskodik, piperészve páváskodik. Nincs szabadban, szabad napban ágyacskája, nem a kék ég borul rája, Szél-Isten nem cibálgatja, Eső-úrfi nem áztatja. Üvegfalak, kerti rácsok köröskörül, csupa készség, mesterkéltség veszi körül.

Telnek, múlnak napok, hetek, sárga virág napról napra növekedett. Sáraranyat sugározgat fényes arca, napként fénylik sárga szirma; szikrákat szór fénylő szeme, illatozik lehellete.

*

Jön egy apó, fejét hajtó, tekervényes út poráról, Dájmió nagy udvarából; megáll kertész krizán­témos kertje mellett, nagy urának, Dájmiónak valamelyes virág kellett.

– Van-e réti krizántémod? Valóságos, természetes színvirágod?

– Krizántém a házam, kertem, megannyiját én ültettem, én neveltem.

– Sok százféle a krizántém, száz fajtáját ismerem én. Dájmiói udvarunkba valóságos, ősidők­ből származásos krizántémra van szükségünk, szamurájos címerünkre az kell nekünk.

– Mutatok én krizántémot, Nippon-világ olyanabbat alig látott – mondja fennen kertek ura, kertész gazda. – Van énnékem széltől óvott kertecskémben aranysárgám, párja ritka Krizán­tém­kám. Magam keze, magam szeme ápolása, széltől, hótól, nagy esőtől féltőn óvott gondo­zása. Száz színt játszik sáraranyból ruhácskája, fürtbe omlik haja fénylő koronája.

S amint lépnek be a kertbe, üvegházak illatozó ligetjébe, tündökletes kis Sárgácska, szipor­kázik több színt játszó ragyogása. Nézi apó, vizsgálgatja színvirágát, nézi ágát, sárga szirmát; egyet legyint nagy unottan félkezével, tagadót int bosszuságos két szemével.

– Sok száz kertet kerestem én, krizántémot kutattam én s nem akadtam valójára, igazándi tős­gyökeres krizántémra. Ki puccos, ki tari-tuppos, sziromkája akárhánynak idres-bodros, ki vékonyka, ki magaska, egyike sem valóságos ősi fajta. Kétszer nyolcas sziromkájú, ízig fehér csillogásos palántájú, olyan virág kell minekünk, azt mutasson dájmiói ős-címerünk.

– Kétszer nyolcas sziromkájú? Ízig fehér csillogásos palántájú? Nem találhatsz semmiféle díszes kertben, üvegházi rejtekekben, csak ha mezőn, kint a réten. Nézz mégegyszer Sárgács­kámra, nem akadhatsz se színére, se párjára.

– Te gondoztad, te nevelted, üvegházi kis virággá, csúffá tetted. Nekünk fehér krizántém kell, kétszer nyolcas levelekkel; szabadban nőtt, kertészkéztől érintetlen, foltja nélkül, pettyezetlen.

Indul apó, fejét hajtó, tekervényes út porára, rétek, mezők fű benőtte lapályára. S amint jár-kél fű, fa mellett, ingoványos rizses mellett, mintha sírva suhannának sóhajtások, pityergéses panaszlások. Meghökkenten nézeget szét s amint kémli mezőségek sűrű füvét, messze helyen ott gubbasztgat bús magába ezüstösszín Krizántémka.

– Kis virágszál – szól az öreg -, mi epeszti ezüst szíved?

– Krizántémnak hívnak engem, Hófehérke virágnevem; siratgatom húgocskámat, sáraranyszín Sárgácskámat. Messze került távol kertbe, kertészkéznek lett neveltje. Méznél sokkal édesebb lett italkája, sok színt játszik pompázatos ruhácskája; fürtbe omlik haja aranykoronája, feje ékes hajformája. Én színtelen, én színetlen, kertészkéznek nem kellettem.

Néz apóka hófehérszín Krizántémra, ezüstfényes, zizegéses ruhájára; összecsapja öreg kezét, boldog öröm tölti lelkét. Kétszer nyolc a sziromkája, hófehér a palántája.

– Ne sírj, ne ríjj egyetlenke – szól apóka lelkendezve -, jó szerencse, hogy itthagytak, füvek között, magánosban marasztottak. Jer mihozzánk, hozzád méltó palotába, dús Dájmió híres-neves udvarába.

– Minek kellek én tinéktek? Hasznom mire vehetnétek?

– Régi család szamurájos jelképévé, azzá válhatsz, Dájmióék címerévé; úri gazdám bélyegére, nemzetséges levelére, palotája kapujára, díszes, lakkos hintajára.

Kapja kézen virágszálát, hófehérke Krizántémját, kosarába csücsülteti, szóval, szemmel becézgeti. Odaérnek cirádás egy palotába, Dájmióék udvarába; lett belőle címerképe úri rendű nagy házának, kettőskardú szamurájos mivoltának.

És azóta ajtó, kapu ha megnyílik, Fehérkével, színképével állasz szembe; szablyákon és fringiá­kon, sisakokon, nagy lándzsákon Fehérkének ragyog képe; díszes riksán, gyaloghintón Fehérkének fénylik arca, aranyszínes, selyemhímes kimonókon Fehérkének ott mosolyog képe rajza.

Hej, Sárgácska, úti cifra aranyoska, de megnőttél, ölmagasra, hórihorgas hosszú szárrá csepe­redtél. Aranyszínűt csillog, ragyog minden szirmod, kívül, belül egyre fénylik a mivoltod. Napjaid ám telnek, múlnak, sziromkáid lassan-lassan elhullanak; arcod fénye, ragyogása fakulóban, múló élted, virágzásod elhúnyóban.

Volt Sárgácska Krizántémka, nyoma veszett; volt Fehérke Krizántémka, híressé lett.

 

 

http://www.mek.oszk.hu/16100/16138/16138.htm

Ajánlott bejegyzések

%d bloggers like this: