You are here

Kék Ibolya, Puszpángocska (Virágmese)

Hosszúfejű, szőrkucsmájú, mi fán termett hórihorgas bő plundrájú? Nyujtja nyakát cingár kóró, ökörfarkú virágkaró.

Virág nyílik, tavaszodik, réti fűben, zöld mezőben kóróvirág bolyhosodik. Emelgetik idres-bodros fürtfejüket, szellőztetik hosszú, hegyes süvegüket.

– Meleg szelek fujdogálnak, vége tavasz szép álmának. Nincsen soká maradásunk, rövidesen hajlék után kell hogy lássunk.

Lent a réten Ibolyácska, feltekintget putinásra; kérdi tőle halk szavával, szemérmetes pirulás­sal:

– Hosszúfejű, szőrkucsmájú, hová készülsz széllel bélelt bő plundrájú?

– Ó, százszorszép Ibolyácska, aprószemű virágocska, csepp bimbódból ím egyszerre kiszo­rultál, kék ruhádból kivirultál.

– Szépségemet, kék színemet mit én tudom, nagyobb az én szívepesztő bajom, gondom. Meleg szellő idő előtt kicsábított, tűzként forró lehellete elkábított. Merre készülsz bolyhos fejjel, földig érő lebernyeggel?

– Túl a vízen, fel a hegyre, óvott, védett, napos helyre.

– Idelent tán veszedelmes?

– Sok az asszony, sok a gyerek; járnak mezőt, tarka rétet; lótnak, futnak, hancúroznak, ha rád lépnek, levelestül széttaposnak.

– Merrefelé szándékoztok? Hová vezet új utatok?

– Patakon túl, magas hegyre, hegyeken túl, meredekre.

– Elvinnétek magatokkal?

– Akár mingyárt velünk tarthatsz, biztonságos meredeken velünk együtt el is lakhatsz.

– Hát egyetlen kis pajtásom? Puszpángocska kamarásom?

– Pajtásod is hozd magaddal, szedelőzködj sebbel-lobbal.

Búcsút szólnak erdők, mezők virágjának, hegy útjára mindahányan nekivágnak. Elől indul bolyhosoknak sűrű raja, hátul kullog kék Ibolya, kamarása Puszpángocska. Addig, addig, míg eljutnak kristályvizű kis patakhoz, zölddel szegett hűs partjához. Két kis virág se szí, se szó letelepszik, csörgedező vize mellé heverészik. Víz tükrébe loppal belénézegetnek, mind a ketten tátott szájjal képedeznek. Rájuk rivall bolyhosfejű, szőrsüvegű, így szólal meg hóri­horgas lebernyegű:

– Kis virágok, mire vártok? Mért hevertek, lustálkodtok? Tócsa vizét gázoljuk át, hegyi tanyánk, meredekünk vár odaát.

Ám két léha, hiú virág, megüli a patak partját; gyönyörködnek víz tükrében, tükörbeli hűvös­ségben.

– Én lennék a ringó, rezgő kék ruhácska? – ámuldozik Ibolyácska.

– Én lennék a tarkaszínű fodrosocska? – képedezget Puszpángocska.

– Ó, be csinos, be bársonyos kék viganóm.

– Be takaros, többrét fodros a kimonóm.

Boldogok ők mind a ketten, dehogy mennek ők el innen. S ahogy néznek, szemlélődnek s ruhájukon, cifraságon tünődöznek, vak homályos sűrűségből, cserjék lombos erdejéből száll egy lepke szálldogálva, rá-rálibben hiúságos két virágra. Egy-egy csókot lehel rájuk, be boldogok két virágok.

– Ó, de helyre két virágszál – szól a lepke és továbbszáll. Boldogak ők mind a ketten, dehogy mennek ők el innen.

Ökörfarkú nagy kórócska, bonc-süvegű bolyhosocska, el-elmulat kis Ibolyán, elnevetgél kamarásán.

– Kisasszonykák, siessetek, színes, szagos ruhátokon egyet-egyet libbentsetek.

– Dehogy megyünk vízen túlra, lucskos, nyirkos hegyi útra; meredeken csakis nektek a helyetek, odaillik szőrös, bolyhos süvegetek.

– Józan szónkra, intelmünkre nem hallgattok, vesztetek lesz hiúságtok. Sok az asszony, sok a gyerek, járnak mezőt, tarka rétet; lótnak, futnak, hancúroznak, rátok lépnek, levelestül szét­taposnak.

Fogja szürke putináját, térdig tűri nadrágszárát, úgy gázol át patak vizén, patak vize leg­sekélyén. Ahány bolyhos, mind utána s köd előtte, köd nyomába, hegyre vezet hosszú utjuk, hegyen túlról új hajlékuk.

*

Lent a réten falubéli két leányka, odasétál tükrös patak hűs partjára. S amint járnak, amint kelnek, amint el-elenyelegnek, megpillantják mezők színes két virágját, kék Ibolyát, Puszpán­gocskát.

– Ibolyára, kék virágra bukkantam én.

– Tarituppra, kis Puszpángra akadtam én.

Mosolyog a két kis cifra, hetykén néznek sétálgató két leányra, mustrálgatják ruhájukat, idres-bodros, selymes, fodros szoknyájukat. Ám a lánykák nagyhirtelen lehajolnak, két virágon egyet-egyet simogatnak, gyengédeden megragadják s gyökerestül ki a földből kirángatják. Viszik haza ablakukra díszességnek, asztalkára ékességnek.

Messze hegyen, meredeken, bolyhosoknak jól megy soruk, háborítlan, zavartalan nyugodal­muk. Nincsen kéz, ki megzavarná; nincsen láb, ki megtaposná.

– Vajjon két kis virágocska, Ibolya és Puszpángocska patak partján vannak-e még? Víz tükrébe arcuk mását nézik-e még?

– Keressük fel patakparti otthonukat, meglelték-e hiúságos nyugalmukat?

Kapják maguk, megannyian mind lemennek, tükröződő vize mellé sorba ülnek; ám nem látnak fél lelket se, Ibolyát se, Puszpángot se. S amint lesik lefolyását, folyó vize hangos, lármás csobbanását, két virágszál uszkál benne, kókkadozva, senyvedezve.

– Ibolyácska, Puszpángocska, kis virágok? Tó tükrében halófélben ti volnátok?

– Szomorúra fordult sorsunk, rossz végzetünk, Buddha bocsássa meg bűnünk – siránkoznak sóhajtozván, víz medrében hol le, hol fel bukdácsolván.

Bolyhosocskák bús fejüket szomorúan bólogatják, két kis virág jajpanaszát szívszorongva úgy hallgatják:

– Falubeli két leányka járt a réten, tó tükrébe néztünk éppen; gyönyörködtünk szép szemünk­ben, szép arcunkban, tarituppos tunikánkban. Ám a lánykák, lelketlenek, kirántanak gyöke­rünkről, kiszakítnak elültünkből. Egy ideig becézgettek, illatunkért, színeinkért szeretgettek. Másodnapra arcunk színe fonnyadni kezd, tuli-ruhánk fakulni kezd. Harmadnapra meg­ragad­nak, kíméletlen durva kézzel tó vizébe lódítanak. Okos szóra, bölcs tanácsra nem hallgattunk, idő előtt elpusztultunk.

Patak vize csobog, folyik, két kis virág úszván úszik. Elsodródnak hullám hátán, lemerülvén, fel-felbukván s addig, addig hajszolódtak, míg a vízbe, folyóvízbe könyörtelen befulladtak.

Bús bolyhosok bonc módjára sorbaállnak víz partjára; patak partján imádkoznak, két halottat, két virágot búcsúszókkal búcsúztatnak.

http://www.mek.oszk.hu/16100/16138/16138.htm

Ajánlott bejegyzések

%d bloggers like this: