Karácsony Orsolya: Interjú Duró Ágotával

” alt=”” />

Duró Ágota és a barátja abban a szerencsés helyzetben voltak, hogy kint tanulhattak Japánban cserediákként. Ágotát a kijutás folyamatáról, a japán diákokról, a földrengésről, és úgy általában a szigetországbeli emberek felfogásáról kérdeztem.

– Kezdjük az elején. Hogy jutottál ki Japánba, mikor voltál kint és mennyi ideig?
– A Debreceni Egyetem és a Hiroszaki Egyetem cserekapcsolatban áll egymással, és én ennek a kapcsolatnak az ösztöndíjára jelentkeztem. 2010 szeptemberében mentem ki. Az őszi tanév ott októberben kezdődik. Két félévet voltam kint, a tavaszi félév augusztusig tartott, így 2011 szeptemberében jöhettem haza.

– Mit kellett tenned, hogy elnyerd az ösztöndíjat?
– Be kellett adnom több jelentkezési lapot, aztán következett a személyes interjú. Magyarul és japánul kellett kérdésekre felelnem, és végül engem választottak.

– Milyen szinten álltál japánból, amikor az interjúra mentél?
– A mostani JLPT rendszerben négyes szinten álltam, ami nagyjából középfokot jelent. Aztán 2010 nyarát japán tanulással töltöttem, és mire kimentem, már hármas és kettes szint között voltam. A kettes szint felel meg a felsőfoknak.

– Mik voltak az első benyomásaid az országról?
– Minden nagyon drága volt (nevet). Nem minden, de nagyon sok dolog háromszor annyiba került, mint itthon. Viszont Tokió csodálatos volt. Mielőtt elutaztunk volna Hiroszakiba, körülnéztünk a fővárosban is. Először jártam világvárosban, ezért teljesen lenyűgözött. Az emberek nagyon kedvesek voltak. Mikor látták, hogy a térképen nem találunk egy helyet, ők jöttek oda hozzánk segíteni. Nem is kellett nekünk odamenni hozzájuk, önként segítettek. Először angolul próbáltak beszélgetni, de mikor látták, hogy tudunk japánul, örültek neki.

– Mit tapasztaltál, a japán diákok hogyan viselkednek a külföldi diákokkal? Mennyire barátságosak?
– Én főként a szintén külföldi cserediákokkal voltam közös órákon, úgyhogy nem sok japán diákot sikerült megismernem. Viszont a japánokról általánosságban elmondhatom, hogy nagyon kedvesek és segítőkészek. Az az ember például, akitől a lakást béreltük, elénk jött a pályaudvarra, mikor megérkeztünk Hiroszakiba, eljött velünk bevásárolni, megmutatta nekünk az egyetemet. Nagyon sokszor vacsoráztunk a vendéglátónknál (angolul: host mother), sőt, többször kirándultunk is a családjával. A “tutor” – om segített beszerezni a szükséges papírokat Japánban, és később is mindig nyugodtan fordulhattam hozzá, ha gondom akadt. Nekem nem is volt negatív tapasztalatom a japánokkal.

– Fordítsuk meg a kérdést. Amikor hazajöttél, és itthon találkoztál japán diákokkal, ők mit mondtak, a magyarok mennyire kedvesek velük?
– Főleg azok nyitottabbak és barátságosabbak a magyarok közül, akik vagy külföldön tanultak és van ilyen irányú tapasztalatuk, vagy jól beszélnek valamilyen idegen nyelvet. A Debreceni Egyetemen is sokan vannak, akik tutor-ként segítenek a cserediákoknak. Egy japán barátom azt mesélte például, hogy a magyar fiúk segítőkészebbek a lányoknál. Persze ez az ő egyéni élménye, mindenkinek más, aki itt van.

– Van-e valami, amiben a magyar diákok felfogása eltér a japán diákokétól? Ez lehet bármi: a tanárokkal szembeni viselkedés, vizsga, tanulás, tényleg akármi, ami az eszedbe jut.
–  A japánok sokkal tisztelettudóbbak, mint mi magyarok. Ez már az első pillanatban feltűnt nekem. Mindig meghajolnak, ha találkoznak a tanárral, és mindig az úgynevezett “tiszteleti nyelvet” használják, ha velük, vagy akár csak róluk beszélnek. Még akkor is, ha a tanár nincs is a közelben. Óra után is megköszönik az oktatónak a fáradozását. Ez minálunk nem szokás.

– Mi az, ami a leginkább lenyűgözött téged az országban?
– A Yamapi-koncert számomra felejthetetlen élmény volt (nevet). Ahogy már említettem, a nagyvárosok is teljesen elkápráztattak, Tokió, Szapporo, Oszaka, Kiotó, mind hihetetlenül csodás volt. Hirosimában is jártam, az is lenyűgözött. A táj, a természet mindenütt gyönyörű. Rengeteg a tenger, a magas hegy, a tisztavizű tó, és ez körbe veszi az embereket, nem is kell messzire menniük érte. Erre jó példa a cseresznyefa-virágzás. Bár ez is sok helyen van az országban, de azt mondják, Hiroszakiban a legszebb, én pedig, ugye, pont ott voltam. Egy hét alatt kétmillió turista jött Hiroszakiba, hogy megnézze a cseresznyefa-virágzást. Nemcsak külföldről érkeztek, hanem Japán többi részéből is.

– Volt-e olyasmi, amihez nem tudtál hozzászokni, de a japánoknak teljesen természetes volt?
– Volt. Az “onszen”, vagyis a gyógyfürdő, ahova ruha nélkül mennek be az emberek. Ez egy közfürdő, ahova a japánok heti szinten járnak. A nők és a férfiak külön fürdenek, de van olyan is, ahol együtt vannak. Én ezt nem próbáltam ki, mert fürdőruhába oda nem lehet bemenni, én meg szégyellős vagyok (nevet).

– És azt megkérdezted, hogy miért muszáj meztelenül lenni az onszenben?
– Kérdeztem, de ők se nagyon tudták az okát. Nekik ez így természetes. Persze az onszenben a víz nagyon tiszta, mindenkinek kötelezően zuhanyozni kell előtte, sőt, van olyan is, ami nem fedett helyen van, hanem mondjuk egy hegyi forrást alakítottak ki gyógyfürdőnek.

– Beszéljünk egy kicsit a földrengésről. Mennyire voltál messzire a földrengés epicentrumától?
– Pontosan nem tudom, hány kilométerre voltunk, de Szendaitól, amihez a legközelebb volt a földrengés, olyan 300-350 km-re lehettünk északra. Hiroszakiban olyan 4-5-ös erősségű volt.

– Titeket milyen mértékben érintett a földrengés?
– A rengést mi is éreztük, és persze nagyon megijedtünk. Utána akartunk elmenni vásárolni, de mivel nem volt áram, nem tudtak minket kiszolgálni. Az áram egyébként csak másnap jött vissza. A legnehezebb az volt, hogy mi kerozinnal fűtöttünk, és akkor épp elfogyott, odakint viszont mínusz 10 fok volt, meg a hó is esett, ezért éjszaka nagyon fáztunk. Hírt se kaptunk sehonnan arról, hogy mi történt, áram nélkül pedig a szüleinket sem tudtuk értesíteni. Tsunami minket nem ért szerencsére, de éjszaka is éreztük az utórengéseket, sőt még egész márciusban és áprilisban is volt pár belőlük.

– Milyen volt a japánok reakciója az eseményekre?
– Volt olyan ismerősöm, aki Tokióban volt a földrengés idején, ahol ugye jóval erősebb volt a rengés és a sugárzás is, mint nálunk. Ő igyekezett minél hamarabb hazajönni Hiroszakiba, amíg el nem múlik a veszély. Sok ilyen volt. Csak akkor mentek vissza a fővárosba, amikor már normalizálódott a helyzet valamennyire.

– Nem váltak az emberek türelmetlenné vagy agresszívvá?
– Nem, egyáltalán nem váltak agresszívvá. Valamennyire nyilván pánikba estek, de a pánik nem hatalmasodott el rajtuk. Nem mutatták ki a félelmüket. Például a “host mother”-öm olyan szinten kedves volt, hogy meghívott vacsorázni, pedig hazajött a lánya Tokióból, mert úgy gondolta, mi nálunk biztos nincs elég étel, hisz a boltokban egy darabig hiány volt az élelmiszerekben. A bérlakásunk tulaja pedig szerzett nekünk kerozint, amit abban a két hétben nem nagyon lehetett kapni. Hihetetlenül összetartottak a japánok akkor, és ennek az összetartozásnak mi is a részesei voltunk.

– Szerinted minek volt köszönhető ez a nagyfokú összefogás?
– Szerintem ilyen az életfelfogásuk. Nekik ez teljesen természetesen. Ilyen szellemben nőnek fel. Mindenhol Japánban, nem csak Hiroszakiban.

– Mindig ilyen kedvesek voltak veletek már kezdettől fogva?
– Egyetlen rossz élményem volt csak, pont amikor megérkeztünk. Először Tokióba mentünk, és mivel korán volt, nem tudtuk rögtön elfoglalni a hotelszobát. Bementünk egy manga internet kávézóba, ahol közölték velünk, hogyha készítünk klubkártyát, akkor bármeddig ott maradhatunk, és ingyen használhatjuk az internetet. Ott voltunk egy órát, és a végén ezer jent kellett fizetnünk, pedig, ugye, úgy volt, hogy ingyenes.

– Záró kérdés: szerinted a magyarok mit tanulhatnának a japánoktól?
– Életfelfogást. Sokkal kedvesebbek és udvariasabbak is lehetnénk, jobban figyelhetnénk egymásra. A japánok nagyon önzetlenek, bár ezt csak az látja igazán, aki huzamosabb ideig köztük él. Nagyon keményen dolgoznak, és soha nem panaszkodnak, vagy csak családon belül. Nyilvánosan nem hangoztatják a problémáikat. A szervezettségük is irigylésre méltó. A földrengés során tönkrement egy kb. 800 km-es autópálya szakasz, amit ők egy hónap alatt rendbe hoztak. Jó lenne, ha idehaza is ilyen hatékonyan működnének a dolgok.

– Ebben egyetértünk. Köszönöm szépen az interjút.
– Szívesen.