Kúszók között zsong a zsivaj, a réteken nagy a ricsaj. Heverész a dinnye-féle, henyél az ugorka-féle; tök indája nyujtózkodik, szomszédjába kapaszkodik. Uraskodnék az úri-tök, settenkednék a lopó-tök; dinnyécskének az indája, csavarkodik ugorkára.
Őszi napnak sárgás fénye, sugarának rezzenése, aranyesőt permeteztet kertek, szántók peremére.
Egymagában a folyóka, vékony szárú folyondárka, ül a réten hajladozvást, kúszócskákkal kacérkodvást.
– Gyenge vagyok, kis száracskám, nincs akire ráhajthatnám, – szól folyóka szeméremmel s a sok kúszó, a henyélő, rá-rápislant vágyó szemmel.
– Kihez kússzak, kit szeressek, indájára kinek menjek? – kacsingat a kis folyóka, nézegetve jobbra-balra.
Közelében kerekarcú, sárgabélű, szürkés héjú, úrifajta kis tököcske, megszólal a henyélőcske:
– Szép kisasszony folyondárka! – s szőrös karját, nagy indáját lányka felé nyujtogatja.
– Tök-legényke, mit óhajtasz? – kérdezi a kis folyóka.
– Indámra rácsavarodhatsz, a karomba csimpajkodhatsz; karcsúságod megvédem én, mindenkivel helyt állok én, – szól a tök nagy bizakodva.
Fogná is már a lány kezét, ölelgetné a termetét. Ám irígy egy másik kis tök, csúcsos fejjel a lopó-tök.
– Volnék olyan legény mint ő, folyókához jobban illő, – mondja a tök gőgösködve.
– Igazad van, – szól ugorka s lekonyul a hosszú orra; – gyámság ha kell folyókának, nekünk szóljon és ne másnak.
Görög-dinnye a szomszédban, folyókához odacsusszan, indájával felé kúszik, szára felé nyujtózkodik.
– Kis folyóka gyenge szárú, kisasszonyka gyenge lábú, ne hallgass a tök szavára, ne hederíts indájára. Vaskos, durva a külseje, egész üres a belseje és ha nagy is az indája, tökkelütött a fajtája. Én vagyok az erősebbik, a szebbik, a fényesebbik; tükör se kell én mellettem, úgy ragyog a mindenségem.
Laposat néz kis folyóka a dinnyécske formájára és a dinnye fényes arca, csupa csipke viganója, idres-fodros kimonója, tükörmódra csillogni kezd, napsugárban villogni kezd. Folyondárka egyet gondol s kicsiny szára meg is indul; a járása ingó-bingó, szökellése kacskaringó.
Tök megszólja a hálátlant, ugorka az álhatatlant s mindahányan mind irígyek, haragjukban még renyhébbek. Vékony szárát a folyóka van már kire támaszthassa; dinnyécskére hajtja fejét, kínálgatja édes kelyhét, kedvében nem leli helyét.
Egy-két nap még alig múlik s a folyóka nyiladozik; vékony szárán a bimbócskák, kis bimbókból virágocskák. És a napnak aranyszála, hízelegve síklik rája, csókolgatja piciny száját s friss harmattal fürösztgeti a virágját.
Ám múlóban a boldogság s beköszönt a szomorúság. Kelet felől jött fel a nap, beborult az idő aznap s ím egyszerre egy nagy holló, fentről lecsap a károgó. Egyenesen a dinnyének, a fejének, két szemének. Ütögeti a csőrével, kapargatja a körmével s kiloccsanó édes levét nyalogatja a nyelvével.
Felhördül a szegény dinnye, feljajdul a hű hitveske. Ám a holló lékelgeti és a dinnye magvas belét, belsejének színes mézét nagyszaporán ízlelgeti. Mind kibuggyan a veleje, a dinnyének ízes leve s ahány holló mind ott terem, mind vért szív a sok fertelem. Görög-dinnye roskadozik, zöldes héja korhadozik; íze-méze kifolydogál, magvacskája széthulldogál.
Szegény árva kis folyóka, párja-vesztett kis kúszócska, dinnyéjére ráhanyatlik, siránkozik, ájuldozik. Nyujtja szárát mindhiába, nincs akire rátámassza; gyenge lábán meg nem állhat, egymagára nem maradhat.
– Tököcskéhez fordulhatnék, indáján megnyugodhatnék, – gondolja a folyondárka s amint néz az úr-fajtára, hát a szegény úri-töknek, tövig le van feje vágva. Nemkülönben sok másé is, a sok zöld ugorkáé is; ki levágva, ki elázva, ki a napban kiszáradva.
Erre kémlel, arra fordul, a sok henye meg se mozdul. Úgy kell neki, – mondogatják, bosszúból még meg is szólják. Kis folyóka elmélázgat, virágszeme könnybe lábbad. Száradoz a gyenge szára, roskadoz a gyenge lába; levélkéi lehullanak, sziromkái szétszóródnak. Végigélte kis életét, kilehelte lenge lelkét.
Szántóföldnek a sarkában, áll egy bambusz egymagában.
Szétnéz a sok renyhe tökön, elvirágzott dinnye-földön, végignézi saját magát, derekának sugárságát és azt mondja megfontoltan, bölcs szavait meggondoltan:
– Hogyha nekem szólott volna, de más sorsra jutott volna, kacskaringós folyondárka.
