You are here

Kacskaringós Felfutóka (Virágmese)

Kúszók között zsong a zsivaj, mezőn, réten reng a ricsaj. Lustálkodik tarka-barka, renyhe Dinnye, heverészik görbeorrú Ugorkának zöld bibircse. Tök indája egyet-egyet nyujtózkodik, szomszédjába ha kell, ha nem, kapaszkodik. Úrhatnékol úri kis Tök, loppal lesked Lopóka-tök; nem egy Dinnye indácskája hajladozik szomszédbeli Futókára.

Őszi napest sárgásszínű fényessége, napsugárkák felcsillanó rezzenése, aranyesőt permeteztet kertek, szántók zöld színére. Fejet fordít Felfutóka, vékonypénzű felkúszócska, félálmában rengőn, ringón hajladozik, henyélőkkel, lustácskákkal kacérkodik.

– Bágyadt vagyok, fáradt vagyok, gyenge karom, gyenge vállam nincsen kire ráhajthassam – szól a szája szeméremmel és kúszócskák, henyélőcskék rávigyáznak vágyakozó tekintettel.

– Kihez kússzak, kit szeressek? Indájára, két karjára kinek lessek? – hunyorítgat Felfutóka, félszem nézvén heverésző szomszédokra.

Réten túlról kerekarcú, sárgabélű, szürkehéjú úrifajta egy Tököcske, így sóhajtoz henyélőcske:

– Bájos lányka, Felfutóka, folyondáros virágocska – s nyujtja szárát, zöld indáját, mosolygásos ábrázatját.

– Mit óhajtasz, mit akarhatsz Tök-legényke?

– Zöld indámra ha reája kapaszkodnál, két karomba beléje ha csimpaszkodnál, karcsúságod bárki ellen megvédeném, kellő helyem megállnám én.

Kézen fogja Futókának gyenge szárát, átszorítja, átöleli kívánatos karcsúságát. Megirígyli másik kis Tök, csúcsos fejű, kövérkés Tök.

– Lopó-töknél jóval különb legény lennék, termetedhez legillőbben én illenék.

– Igazad van – kotyog bele zöld Ugorka s nagyot konyul kétrét hajló görbe orra.

– Gyámság ha kell Futókának, nekünk szóljon hívó szóval, ne csak másnak.

Penderedő Görög-dinnye odagurul, Futókának lába elé odaborul, cikkes-cakkos indájával felé kúszik, potrohával, alig lábbal nekicsúszik.

– Folyondárka gyenge szárú, szép leányka gyenge lábú, rá ne hallgass Tök szavára, ne hederíts hasmánt futó indájára. Vaskos, kérges a külseje, széllel bélelt a belseje; erős ugyan az indája, ámde mégis tökkel ütött a fajtája. Nem vagyok-é helyrébb legény, erősebb is? Fényes arcnál fényesebb is? Tükör se kell énmellettem, fénylik, ragyog csíkos, sávos lebernyegem.

Féloldalt néz Folyondárka, Dinnye-úrfi tükrös, lakkos formájára; csillog, ragyog csupa csipke viganója, idres-bodros, tari-tuppos kimonója.

Szertefutó Folyondárka egyet gondol, gyenge szára, gyenge lába meg-megindul; lépkedése ingó-bingó, szökellése kacskaringó.

Irígykedő kis Tököcske megszólja a háládatlant, zöld Ugorka megorrolja kacérkodó állha­tatlant; szomszédbeli mindahányan irígykednek, haragjukban lustálkodnak, lefetyelnek.

Ám két karját, gyenge szárát Folyondárka, van már kinek vállaira rátámassza. Kackiás kis Dinnyécskére hajtja fejét, kínálgatja, odanyujtja szájaszélét, mézes kelyhét.

Egy-két hét is alig múlik, Folyondárka rügyecskéje nyiladozik; vékony szárán apró bimbók, kis kelyhecskék, nyiladozók. Nap-Istenke sugárkája hízelegve siklik rája, csókolgatja pici száját, friss harmatban fürösztgeti csepp virágját.

Ám múlóban a boldogság, felhő hátán közeledik búbánatos szomorúság.

*

Kelet felől homályosban indul a nap, beborult az idő aznap. Hűvös szellők, didergetők len­ge­deznek, kis Kúszócskák sóhajtoznak, nap-nap után ernyedeznek. S amint ülnek szerte­szórva, megborzongva, meglapulva, egyszerre csak, nagyhirtelen, fenn kóválygó sötét Holló, lefelé csap bánatjósló károgató. Nekiesik földön fekvő Dinnyécskének, zöld fejének, két szemének, öli, vágja csúf csőrével, lékelgeti éles, hegyes körmeivel; kibuggyanó édes levét, teletorok habzsolgatja ízét, mézét.

Fájdalmasat hördül egyet szegény Dinnye, sajgót jajdul, sikoltozó hű hitveske. Ám a Holló, sötét Holló egyre jobban vájkálgatja, Dinnyécskének magvas belét, belsejének rózsás mézét nagyfalánkan torkosgatja. Mind kiloccsan, mind kibuggyan ízes nedve, piros leve s ahány Holló, egyszeribe mind ott terem, édes vért szív sok fertelem.

Szegény Dinnye erőtelen roskadozik, zöldes héjja darabokra töredezik; íze, méze elfolyóban, százszám magja széthullóban.

Árván maradt Felfutóka, párja veszett zöld Kúszócska, fájdalmában, bánatában hű urára, Dinnyécskére ráhanyatlik, néma jajjal, sóhajossal siránkozik. Könnyes szeme révedezve nézeg szerte, gyenge lábát, satnya szárát kinek vállán, erős karján pihentesse?

– Tán a Tökhöz fordulhatnék, kemény kérgén én erőtlen, hátha jobban nyugodhatnék? – sóhaj­tozik szegény árva Felfutóka s amint sandít rég nem látott Úri-tökre, hát szegénynek dupla feje tövestövig kettényesve. Nemkülönben több száz másé, csupa ormány Ugorkáé; ki locs-pocsban szerteázva, ki apróra széjjelvágva.

Felfutóka egymagában árván marad, vézna szára, satnya lába egyre senyved, egyre sorvad. Elhalóban, kimúlóban erre kémlel, arra fordul, kúszók raja, garmadája meg se mozdul.

– Úgy kell neki – mondogatják, bosszúszóval meg is szólják, – hiuságos, csapodáros volt élete, gondtalanság, nagy csélcsapság tette-vette.

Haló helyén Felfutóka mélabúsan elmélázgat, merevülő virágszeme könnybelábad. Egyre sorvad, egyre roskad gyenge szára, egyre roggyan, egyre torpan vézna lába. Levélkéi hulla­doz­nak, elfakuló sziromkái szóródoznak. Végigélte folyondáros virágéltét, kilehelte lenge lelkét.

*

Rizses-földek legaljában, zordon Bambusz egymagában. Vizsga szeme tekintete tenger tökön, szerteázott, szertefázott dinnyeföldön; fonnyadozó, sárgásodó Ugorkákon, kókkadozó, roska­dozó Kórócskákon.

Bámész szeme Felfutókát pillantja meg, fájó szíve elsenyvedtét sóhajtja meg. Sajnálkozik sápadt arcán, haló arca halványságán. Nézi vézna, szintelenke sziromkáját, vérben fekvő éltepárját; eltűnődik folyondáros Felfutókán, férje ura Dinnyécskéje el-kimúltán.

Büszkén nézi nádszál magát, derekának nyílegyenes karcsúságát s így szólal meg átfontoltan, bölcs szavait átgondoltan:

– Vékony szárát, lágy indáját, roskatagos gyenge vállát nem Kúszókra, Dinnyécskékre, léhás­kodó renyhécskékre, hanem az én karcsú, magas derekamra szépen illőn odahajtja, különb sorsra jutott volna, ingó, bingó, kacskaringó Felfutóka.

 

http://www.mek.oszk.hu/16100/16138/16138.htm

Ajánlott bejegyzések

%d bloggers like this: