You are here

Író-újságíró pályázat – Puchla Nikolett: Hontalan

Hírdetés

Egy hiányos lombozatú bükk vetette ritka árnyékban pihent, nagyokat sóhajtozott, fáradtan dörzsölve szemei alatt a szürke karikákat.
– Mondd, kimerült vagy? Érzem porcikáidon a zsibbadást – szólott egy ismerős hang a fejében.
A kérdezett fennhangon válaszolt, ajkaival formálta meg szavait.
– Megesik, sajna őseink szelleme csak a késő esti órákban hajlandó izenni.
– Miért nem próbálod tapssal felébreszteni? Úgy nem vonod meg magadtól az esti alvást.
A lány nem válaszolt, csupán a vállát vonogatta, s meglazította felhasított ruháján a fűzést, hogy a langy szellő felszárítsa mellén a verejtéket. Ha figyelmesen fülelt, s még lélegzetvételét is szabályozta, hogy ne ejtsen felesleges zörejeket, tisztán hallotta fejében valami megfoghatatlan, sűrű víztömeg tajtékzását.
– Vihar készül? – kérdezte az ismeretlen, távoli nép szülöttét.
– Azt meghiszem, haragos kedvében van a Szélisten.
– Nem félsz?
– Nem én.
A társalgó melletti bozót heves rángásba kezdett, mígnem egy pöttyös hátú, lógó hasú disznósarj ugrott ki belőle, s átvágott a tisztáson.
– Mi volt ez? – kérdezte ijedten a képzeletbeli lelki társ.
– Csak egy buta kis jószág – halkan felnevetett – Te is látni szeretnéd? Kis türelem… – lehunyta szemeit, majd pár pillanat elteltével ismét felvonta szemhéjait.
– Hihi! – gyermeki kacagás csendült fel fejében. – Buta! Milyen gömbölyű!
– Ugye? És milyen gyors azokkal a pöttöm lábakkal!
– Hajaj!
Az állatszemlélés után feltápászkodott a kényelmes avarról, hogy kimozgassa ízületeit. Arca mellett fürge bogarak alakjai suhantak, lábát mardosták a viszketős csalánok. Valahányszor testen érték az erdő durva érintései, ismerőse minden alkalommal számon kérte, mi folyik odaát. A kisebb séta végeztével egy kövekkel kirakott köralakhoz ért. Illedelmes, lassú léptekkel közelítette meg, majd széléhez érve mélyen leguggolt. Szőrmekötésbe bújtatott csonk kézfejével óvatosan végigsimított a kőbe vésett jeleken.
– Ann tam dé musz… – visszhangzott mind erőteljesebben a gyerkőcök gyöngyös hangja, melyhez hamarosan sietős léptek zajai társultak.
– Ki az ott? – kérdezte az arc nélküli hang.
– Csak pár törzsbéli csemete. Játszanak – válaszolta unott hangon, majd kényelembe helyezte magát. A fák törzsei mögé bújt fiatalság hamarosan tudomást vett a lányról, ki beletörődötten szemlélte a kőmotívumot. Elfoglaltságukból felocsúdva érdeklődve nézték az időtlen kövek mellett pihenő alakot.
– Az áldóját, kihez beszélt? – suttogta az egyikük legidősebb pajtásuknak.
– Kündünek hiszi magát a bolond! – így a pökhendi, süveges legény – Ellopták a fogát, mégsem végez asszonymunkát! Haszontalan! – s a mohapárnák közé köpött.
A lány kifejezése mit sem változott, elengedte füle mellett a megalázó vádakat, hanem a fejében leledző beszélgetőtárs résen volt.
– Ellopták a fogad? Az meg mit jelent?
A lány hosszú sóhajt engedett ki orrán.
– Foggal születtem, kiváltságos gyerekkorban részesültem. Minden esélyem megvala, hogy táltos legyek. De kitörtem a fogam, mielőtt betöltöttem hetedik évemet, így a jövőm is semmissé lett.
– Ez nem igazságos – morogta pöszén a lurkó – Nincs ez rendjén. Én jangnak születtem, és e tényen nem változtathat holmi foghullás! Én leszek a papnő ha törik, ha szakad, és ezen senki sem változtathat!
– És úgy gondolod, ez a méltó rend? Igaz, te jól jársz, de mit mondjon az, ki az árnyékodba született, és soha nem adatik meg neki, hogy szárnyra kapjon? Mert a sorsa oly megtörhetetlen, akárcsak a tiéd.
Az ismeretlen lány megszeppenve hallgatta az érem másik oldaláról szóló gondolatmenetet. Elszégyellte magát. Elhallgatott. Fejében ádáz harcot vívtak az érvek. Úgy látta jónak, ha eltereli a témát.
– Bizsergést és viszketést érzek a kezeden. Mi történt? Bekötötték?
– Fogjuk rá. Javasasszonyunknak nem nyerték el tetszését a látomások és jól elnáspángolt.
– Látomások?
– A mindenségtől kért útbaigazítások. A csörgődob ritmusára képek jelentek meg előttem, láttam, mivé lesz népem, és a beszámolóm hallatán az asszonyok kiakadtak. Többé már rájuk sem számíthatok.
– Oh, így már érthető! – lelkendezett a képzeletbeli barát – Velem is megesik, hogy szennin lép az álmomba, és alkalomadtán elárulja, mi várhat ránk az életben!
– Gratulálok, vajmi okom van az örvendésre – s durván megdörzsölte a tegnapi horzsolás helyét – Láttam, miféle sors vár a fehérnépre. Uraink rossz döntéseket hoznak, s mi tehetetlenül végignézzük, hová fajul nemzetünk.
– Az urak… – egy pillanatra elkomorult, majd egy fokkal halkabban így folytatta: – Az urak az elsők, mi csupán a második a sorban. Én is tudnék mesélni néked az elnyomás keserves terheiről, mi ezer év múltán sem enyészik el vállainkról. De ha nem bánod, megkímélnélek egy ilyen lehangoló képtől.
A lány beleegyezésképp biccentett egyet.
A tűző napkorong, mely heves forrósággal öntözte a terepet, mind magasabbra s magasabbra törtetett a fátyolfelhős égbolton, nyúlánk árnyékokat rajzolva az alant elterülő vidékre. A távolból már felsejlettek a törzs első jurtáinak dimbes-dombos alakja. Magabiztos léptekkel szelte a síkságot, miközben feje felett élénk melódiát hallattak a verebek, de egy pillantásra sem méltatta népe hű madarait. Eltökélt szemei csakis otthona látképére meredtek. Hangulatváltozása nem maradt véka alatt, sem pedig a tompa és rendszertelen koppanások zaja.
– Kedved ingadozó, akárcsak a víz tükrén felcsillanó fényfoltok.
– Rejtély számomra, hogyan tudsz ilyen szépen beszélni.
– Haha! Jól hallom, munka folyik otthonodban? Már megint disznót öltök, mint a farkasok?
– Nem igazán. Édesapám veri a keregét, de közben igyekszik nem lépni a küszöbre, ezért ennyire kiszámíthatatlanok a zajok.
– Vagyis új sátrat állítotok?
– Nem, leromboljuk. Továbbállunk.
A távoli nép szülötte meglepett hangját elnyomták az odaát felmorajló mennydörgések sora. Heves tiltakozását alig lehetett érteni, éberen kellett figyelnie a hallgatónak.
– Elmész? Olyan messzire? Hát sosem lesz nyugtotok?
– Nincs mit tenni, állataink jobb termőföld után áhítoznak, ráadásul nyomunkban liheg az ellenség, ki ránk feni fogát.
– Nem értelek titeket – a hangja enyhén sírásba csuklott. A pillanat csendjében hálás volt a ténynek, hogy pajtása nem látja elkeseredett arcát – Csak loholtok és loholtok szüntelen, mint kiknek nem elég széles e világ. De a folytonos menekülés nem megoldás. Lásd az én népemet, nem menekülünk a gondok elől, hanem erőnek erejével igyekszünk kijavítani hibáinkat, ahelyett, hogy egérutakat keresnénk, abból kovácsolunk előnyt, ami körülöttünk van.
– Nem mintha lenne számotokra más megoldás, hiszen körülvesz benneteket a Végtelen Tenger.
– Úgy vélem, a határtalan hullámok nélkül se lennénk hajlandóak hátunk mögött hagyni őseink hagyatékát.
Egyre kevésbé tudta kivenni az elgondolkodtató érveket, fülében vadul gomolyogtak a barát és a vihar szavai. Búcsúzóul megpaskolta az egyik marha hátát, mielőtt népe nyomába szegődött volna. Halk pöccenéssel összekattintotta palástján a rézpántot, mikor felcsendült az ismeretlen vidék szülöttének utolsó mondata:
– Hiábavaló menetelés, így csupán eltávolodtok mindentől, még saját magatoktól is, ahelyett, hogy a múlt sérelmeit nyalogatjátok, nem ártana megépíteni jövőtök alapját…
S ekkor minden elnémult, síri csend honolt az álmatag lány fejében, a szipogó hang, a hullámok morajlása mind-mind tűhegyes csendként feszültek, mintha képzelete szüleménye egyetlen pillanat alatt szertefoszlott volna, keserű űrt hagyva maga után.
– Na igen – szólott bágyadtan, jóllehet, szavai immáron sosem érik el egykori társát – alighanem ez lesz majd népem legnagyobb hibája.

Hírdetés
Érdekelheti még:

Ajánlott bejegyzések

%d blogger ezt szereti: