You are here

Író-Újságíró Pályázat III. díjazott – Bukros Zsolt: Isteni szél

inter-japan-kupaszines

Tanaka Yamamoto fáradtan állt a metrókocsi sarkában, hosszú, homokszínű ballonkabátja műszálas szemfedőként borult a testére. Praktikus viselete megóvta a késő novemberi hidegtől, és a derekára kötött tradicionális katanát is tökéletesen elrejtette. Tanaka körül sötétségbuborék lüktetett; csapzott, fekete haja függönyként hullott a vállára, karikás szemében fáradtság csillogott. A Marunocsi vonalon haladó metrószerelvény beállt a Minamo-Aszagaja állomásra, és a férfi félig lehunyt szemhéja alól figyelte a ki-beáramló emberek kifejezéstelen vonásait.

Tanaka jó néhány évig rendőrségi rajzolóként kereste a kenyerét, tehetsége mindenkit lenyűgözött. Gonosz arcokat ábrázoló fantomképeinek elkészítésekor az jelentette számára a legnagyobb elismerést, ha a szemtanúk tekintetében rettenet jelent meg. Utólag meggondolva akkor fordultak rosszra a dolgok, amikor a körözési profilokról áttért a mangák rajzolásra. Megnyert egy viszonylag jelentős nyereménnyel járó pénzdíjas pályázatot, és rövidesen állandó munkalehetőséget kapott a felhívást kiíró magazintól. Önálló sorozatot indított a lapnál Isteni szél címmel, amely hétről-hétre a középkori Japán küzdelmeit örökítette meg a Kubiláj kán vezette, vehemensen terjeszkedő Mongol Birodalommal szemben.

A hódítók nagyobbrészt koreaiakból és kínaiakból álló seregeikkel 1274-ben és 1281-ben is megpróbálkoztak az invázióval Kjúsú szigetén, a Hakatai-öbölben, de elbuktak. Vereségükhöz jelentősen hozzájárult a védők felkészültsége és az a tény, hogy a hajóik többségét mindkét megszállási kísérlet alkalmával tájfun süllyesztette el. A mongolok számára ezek a fiaskók jelentették az első jelentősebb kudarcokat, Japán történelmében pedig e küzdelmek során jelent meg először a kamikáze, másként az „isteni szél” fogalma.

Tanaka a meséjét egy kitalált szamuráj, Kenji Szuenaga alakja köré fonta, aki a koncepciója szerint előre megjósolta mind az ellenséges erők, mind a tájfun közeledtét. A harcos először csak apró, jeges szélrohamokat érzékelt, majd csendburokba záródott, és lelassult körülötte az idő, amit szellemi szülőatyja fekete-fehér képsorokkal tett nyomatékosabbá. Kenji az elemek dühöngésekor bármekkora túlerővel megbirkózott, mintha a halhatatlansággal flörtölne, és úgy aratta a betolakodókat, ahogy a parasztok a rizskalászokat. A szamuráj minden epizód végén faragott egy haikut, aztán belevágott a következő missziójába.

A manga epikus hangulatának köszönhetően jóval népszerűbbé vált az elvártnál, és végül éppen a felkapottságával hozott bajt Tanaka fejére. Az egyik gonosz mongol hadvezér, Cögaj karaktere ugyanis kísértetiesen hasonlított egy tokiói oyabunra, Onaburo Sigekire, ami nevetség tárgyává tette a fővárosi alvilágában a gyanútlan keresztapát. A mangaka nem szándékosan idézte elő szerencsétlen helyzetét. Jó néhány bestiális arc emlékképe lebegett tudatalattija folyammedrének alján, arra várva, hogy egy alkalmas pillanatban felszínre emelkedhessen. Eszébe sem jutott bármelyik bűnözőkartell nagyfőnökét a gúny pellengérére tűzni, egyszerűen csak felhasználta, amije volt, ám a végeredmény balszerencsét hozott a fejére. Végül annak köszönhette az életét, hogy egy volt informátora tekintettel a régi barátságra figyelmeztette, hogy Onaburo egy Miyazaki Kenomura nevű bérgyilkost küldött a nyakára. Az alvilági nevén Fejvadászként is közismert ítéletvégrehajtó hírét jól ismerte még rendőrkorából. A fickónak valósággal a védjegyévé vált, hogy a leszámolásoknál katanával végezte ki áldozatait.

Tanaka, amikor értesült a rá leselkedő veszélyről, kivette a bankból minden megtakarított pénzét, aztán derekára kötötte ősei kardját, és elmenekült otthonról. A fegyver nemzedékek óta szállt apáról fiúra a Yamamoto-klánban, és a családi legendárium szerint megjárta mindkét hakatai csatát. Tanaka gyerekkora óta gyakorolta a kendót, a tradicionális japán vívást, ami némi reményt és önbizalmat csepegtetett a szívébe szorult helyzetében. Az egykori rendőr nem tudta, mikor kerül majd sor az összecsapásra a bérgyilkossal, de annak elkerülhetetlenségét biztosra vette.

Tanakának azt súgták az ösztönei, szálljon le a metróról. A férfi végül néhány megállóval arrébb, Shinjuku állomásnál elhagyta a metrókocsit, és felment a felszínre, hogy elvegyüljön a környező vigalmi negyed színesen kavargó tömegében. Elsőre nem tűnt jó ötletnek a yakuza bandák fennhatósága alatt álló területen elrejtőzni, ám úgy gondolta, Onaburo városszerte hemzsegő bérencei itt keresnék őt utoljára. A Shinjuku külső része nyüzsgött az olyan züllött hangulatot árasztó létesítményektől, amilyeneket egy ilyen kétes hírű környéktől elvárt az ember. Befelé haladva azonban még a bordélyok és a játékbarlangok száma is megritkult, és szűk, elhagyott sikátorok vették át a széles, népesebb utcák helyét. A közvilágítás gyérebbé vált, amivel arányosan a gyalogos- és az autósforgalom is jelentősen lecsökkent. Mindössze néhány bár kiszűrődő fénye és egy-két neonégő tette valamivel barátságosabbá a környezetet. Külföldieknek nem volt tanácsos helyi kísérő nélkül errefelé kódorogniuk éjszaka, noha a gengszterek csak elvétve kötöttek bele ok nélkül idegenekbe.

Hírdetés

Tanaka úgy gondolta, a nagyvárosi dzsungel mélyén átmenetileg talán nyugalomra lelhet, és hideg fejjel mindent átgondolhat. Meglepetésére melankolikus hangulatba került, miközben úgy érezte, léte nem egyéb, mint valaki más álma. Ritkán gondolkodott filozofikus kérdéseken, de ezen a különös éjszakán mintha valóság és képzelet határai összemosódtak volna az elméjében. Kezén felmeredtek a szőrszálak, hideg szélfuvallatok kúsztak a ruhája alá. Megborzongott a csendtől, miközben érezte, hogy leesett a légnyomás, ahogy vihar kitörése előtt szokott. A lába körül fehér papír fecnik kergetőztek riadt vadludakként, egy meglazult neoncső részegen megbillent, aztán a macskakövekre esett, és hangtalanul szilánkokra tört.

Hírdetés

Tanaka a sikátor bejárata felé fordult. A mellékutca torkolatában sötét alak magasodott. A férfi fekete bőrruhát viselt, a hátára simuló tokból szamuráj kardot húzott elő. A rajzoló meredten nézte, mert tudta, hogy a Fejvadász rátalált. A mangaka kivonta a katanáját a ballonkabátja alatti tokból, és igyekezett csak a szívverésére összpontosítani. A bérgyilkos ötdobbanásnyit várt, aztán forgószélként felé iramodott. Tanaka körül lelassult a valós idő, és fekete-fehérré alakult át a világ. Kenomura megfontolt gyaloglása olybá tűnt, mintha a maffiózó láthatatlan melaszrétegen próbálna áttörni. A mangaka nem értette, mi történik, de igazából nem is számított. Elektromos kisülések szabdalták hangtalanul az égboltot, amelyek annyira lassúnak és színtelennek látszottak, mint egy képkockáról-képkockára lejátszott archív felvétel.

A Fejvadász végre odaért hozzá, és felé úszott a levegőben. Tanaka könnyedén elkerülte a nyakát megcélzó csapást, aztán elrugaszkodott a burkolókövektől, és átlós vágást ejtett ellenfele felsőtestén. A yakuza bőrdzsekijének eleje végighasadt, és feltörő vérének cseppjei kalligrafikus mintázatként a környező házfalakra fröccsentek.

A kontinuitás helyreállt, visszatértek a színek, és Tanaka hallójáratait dobhártyaszaggató mennydörgések töltötték be. Megperdült, és a Fejvadászra meredt, aki még csak akkor rogyott össze. Lerázta fegyverét, aztán visszacsúsztatta a hüvelyébe, és a halotthoz sétált. Kenomura lemerült áramforrású androidként hevert a macskaköveken, Tanaka kardja jó néhány létfontosságú szervét áthasította. A rajzoló ködös tekintettel nézte, aztán melléguggolt, és mutatóujjával hevenyészett haikut rajzolt az elhunyt körül az útburkolatra.

Fehérlő sziklán

tépett, véres kimonó

lobog a szélben.

Lassan felegyenesedett, és elhagyta a sikátort. Ahogy egy szélesebb útszakaszra ért, hevesen forgó vihartölcsért pillantott meg. A város felé hatalmas tájfun közeledett, de a kamikáze látványa csöppet sem riasztotta meg. Tagjait inkább erő járta át félelem helyett, noha az új útszakasz elején újabb yakuzákat fedezett fel. Tanaka arcára sötét nyugalom telepedett, ismét csendburokban találta magát, miközben megint lelassult a téridő folytonosság, és újfent semmivé foszlottak körülötte a színek. Már semmitől sem tartott, mert tudta, hogy halhatatlan, akár az istenek.

Érdekelheti még:

Ajánlott bejegyzések

%d blogger ezt szereti: