You are here

Író-újságíró pályázat – Biczó Réka: Ígérem

A második világháborúnál kegyetlenebb harc még nem volt a világon. Az emberek egymást mészárolták, és voltak olyan országok, akik saját népüket irtották fajtájuk miatt. Amíg Európában az angolok, a németek, és az oroszok végezték a legnagyobb pusztításokat, addig Japánban az amerikaiak végeztek mészárlásokat, de ez fordítva is így működött.
Fukuyama Reika is egy volt a sok japán civil közül, aki megszenvedte a háborút. Akárhányszor meghallotta a bombariadóra felszólító szirénát, a gyomra görcsbe állt, szíve hevesebben kezdett verni, és csak arra tudott gondolni ,,csak éljem túl”. Ő talán szerencsésebb helyzetben volt, hiszen neki nem volt családja, csak saját magáról kellett gondoskodnia. Nagyon sajnálta azokat a nőket, akiknek férjük a háborúban a harcolt, és újszülött, vagy már iskoláskorú gyerekeikről kellet gondoskodniuk, vagy épp öreg szüleikről. Ahogy tudott segített másokon, de volt idő, amikor saját magáról is alig tudott gondoskodni.
Ez a téli nap is riadóval végződött. Szerencsére most nem bombázták le a fél falut. Reika megkönnyebbült, de az a bizonyos nyomasztó érzés még nem múlt el. Lehet, hogy a mai napot túlélte, de mi lesz másnap? Félt. Szeretett volna családot, vagy hogy szülei éljenek még. Édesanyja tüdőgyulladásban hunyt el, amikor még csak 17 éves volt. Azóta három év telt el. A háború is az 5.-ik évét taposta. Édesapja halála óta 1 év telt el, a háborúban halt meg. Amíg apjának halála nem következett be, úgy gondolta, a háború még jól is végződhet, de ez már rég megváltozott, és a háta közepére se kívánta az egészet.
A fiatal nő fürdéshez készülődött. Felcsatolta vállígérő, egyenes, mogyoróbarna haját, levetette kék csíkos köntösét, majd leült sámlijára, és a japán szokás szerint megfürdött. Ilyenkor mindig a tükörben fürkészte magát. Még csak húsz éves volt, de néha 10 évvel idősebbnek érezte magát.
Felvette hófehér futonoját, levett egy könyvet a könyvespolcáról, és elkezdte olvasni. Még olvasás közben sem tudott lazítani. Gondolatainak egy része a háborún forgott. Az éjszaka csendjét hatalmas dörömbölés zavarta meg. Reika ijedtében felpattant, és lejtette a könyvet. Óvatosan az ajtóhoz ment, és abban bízott, hogy ne katonák legyenek, akik elhurcolják, és embertelen körülmények között fogva tartják. Elhúzta óvatosan az ajtót. Egy magas alak állt ott, neki támaszkodva a háznak zihálva, arcát a sötétben nem látta.
-H-help me! – nyögte ki az idegen, majd összeesett.
A fiatal nő egy ideig habozott, majd gyorsan körülnézett, és nagy nehezen behúzkodta éjszakai látogatóját a házába. Nem volt valami nagy a lakása. Egy kis konyhából, egy fürdőszobából, és viszonylag egy nagyszobából állt az egész. Lefektette vendégét a bambuszlapokból készült padlóra, és feje alá tett egy párnát. Három dolog tűnt fel neki. A hívatlan vendége egy 25 év körüli férfi, aki amerikai katona, és karjából ömlik a vér. Reika tudta nyugodtnak kell maradnia, és elkelt tekinteni attól, hogy házában egy amerikai van. Ő is ember, és nem hagyhatja meghalni. Gyorsan előkereste a kötszereket, és a fertőtlenítőt. Levetkőztette felsőtestét, majd kitisztította a sebet, és bekötözte. Nem először tett ilyet. Sok falusi sebesült meg a bombázások által, és régen az apját is sokszor ápolnia kellett. Abban reménykedett, hogy mindent jól csinált, és hogy a sebesült túl éli sérülését. Miután befejezte az ápolást, jobban szemügyre vette a férfit. Sötétbarna, már majdnem fekete rövid haja volt. Arcát itt-ott hegek fedték. Homlokán volt két darab ránc. A levegőt gyorsan vette. A japán nem akarta zavarni, vagy felébreszteni a katonát, ezért aznap éjszaka a konyhában aludt. Reménykedett abban, hogy nem lesz ennek súlyos következménye.
Másnap reggel a lány korán felkelt, és amilyen halkan tudott, olyan halkan tevékenykedett. Felöltözött, elment a piacra venni zöldséget, majd amikor haza ért neki állt reggelit készíteni. Éjszakai vendége még mindig aludt. Aggódott érte, de bízott abban hogy minden rendben van. Pár onigirit készített, mert mostanság ez volt minden érkezésének az étele. Próbálta váltogatni a gombóc töltelékét, ne mindig ugyan azt az íz világot érezze. A főzésben való elmerültségét, egy mély férfihang szakította félbe. Megnézte, hogy az amerikaival miden rendben van-e. A férfi ült, zöld szemeivel a lakást fürkészte, és egy furcsa nyelven beszélt, amit Reika nem értett. Ismerős volt neki, de nem tudta beazonosítani. Furcsállta, este még angolul beszélt, most pedig halandzsázik. Arra a döntésre jutott, angolul szól hozzá, mivel csak ezt a nyelvet tudta hellyel-közzel a japánon kívül.
-Látom, felébredtél. Mindjárt kész a reggeli. Onigirit készítettem, remélem ízleni fog.
A férfi feléje fordult, és fekete szemeibe mélyen belenézett. Pár percig csak bámultak egymásra, majd a katona megtörte a csendet.
-Köszönöm hogy megmentettél. A reggelit…..
-Maradj itt már is hozom. – vágott a szavába.
A húsz éves lány gyorsan előkészítette az onigiriket, meg a teát. Kiporciózta kettőjüknek a gombócokat, majd „Jó étvágyat kívánva” neki látott az evésnek. A reggelizés egy ideig-óráig csendben zajlott. A csendet Reika zavarta meg:
-Milyen nyelven beszélt, amikor felkelt?
-Magyart.
-Magyart?! Hiszen ön amerikai katona nem?
-Eredetileg magyar vagyok, de a szüleimmel kiköltöztünk tíz éves koromban New York-ba, de attól függetlenül, hogy az USA-t szolgálom, ízig-vérig magyar vagyok, és a háború után visszatérek hazámba.
-Azóta nem is volt Magyarországon, mióta kiköltöztek?
-De. Miután betöltöttem 18.-ik életévemet, amikor csak tehettem, ellátogattam Budapestre, vagy a Balaton mellé. Egyébként, elnézést kérek illetlenségemért. Ábel Priest vagyok, azaz Pap Ábel. Nagyon hálás vagyok önnek kisasszony.
-Fukuyama Reika vagyok, nagyon örvendek.
Miután befejezték a reggelit, a fiatal lány elmosogatott, majd apja régi ruhái közül választott néhányat, amit Ábel hordhatott, amíg nála tartózkodott. Mivel a ruhája elszakadt, meg kell varrni, és ha bombariadó van, nem lehet amerikai egyenruhában a falubeliek előtt, mert abból csak baj lenne. Így meg azt tudja hazudni, hogy egy külföldi ismerős, aki Japánban látogatott. Előkészített – mint kiderült – magyar vendégének egy jó forró fürdőt. Próbálta az európai szokásoknak megfelelően előkészíteni a vizet.
-Maga túl kedves velem. Meg sem érdemlem ezt a törődést. –mondta Ábel.
-Van felesége?
-Gyorsan témát tud váltan. Van barátnőm, bár nem tudom vár-e még rám. Önnek van férje?
-Nem. Nincs senkim. Biztosan vár önre. Egy katonára ki nem várna. Most menjen, fürödjön meg.
A magyar csak bólintani tudott. Észre vette, egyes kérdések megválaszolását, amilyen gyorsan csak lehet, Reika megválaszol. Még a válasz el sem jut az agyáig, de már a következőt hallja. Ezen csak mosolyogni tudott. Próbálta rövidre fogni a fürdést, de elmerengett gondolataiban. Elgondolkodott azon, vajon miért is harcol? Miért az USA oldalán harcol? Miért nem költözött haza Magyarországra? Miért nem az eredeti hazáját szolgálja? Ezeken a kérdéseken gondolkodott. De volt még valami, ami nem hagyta nyugodni. Miért segített rajta ez japán lány? Hiszen ő egy idegen, nem volt köteles segíteni rajta. Akkor meg miért? Mielőtt a víz kihűlt volna, megfürdött, és elhatározta, ha másra nem is, de arra a kérdésére – miért segített rajta – választ fog kapni. Kilépve a fürdőszobából nem találta sehol megmentőjét. Nem volt se a szobában, sem a konyhában. Kiment az utcára, hátha kint beszélget valakivel, de csalódnia kellett. Kint csak néhány gyermek játszott, meg pár idős nő beszélgetett. A nap kellemesen sütött, viszont a szél csípősen fújt. Mindent hó borított. Nem csoda, hiszen Japánban is tél van. A távolban megpillantott egy női alakot, és ahogy egyre közeledett felismerhetővé vált, és tisztán látszott rajta hogy Reika az. Ábel a lány elébe futott, elvette tőle a rizst, amit hozott. Nagyon boldog volt, hogy újra láthatja. Ez a túlzott boldogság, az amerikai mentalitásból ragadt rá, amit néha szeretett, de volt, amikor utált.
A katona, amiben lehetett segített, de a húszéves lány próbálta arra ösztönözni, hogy pihenjen, majd ő elvégzi a házimunka nagy részét. Rengeteg beszélgettek. Sok mindent megtudtak egymás kultúrájáról, történelméről. Családjukról is meséltek egymásnak. Ábelnek is meghaltak a szülei, csak neki orvosok voltak, és miközben egy sérültek menekítettek lelőtték őket. Át tudták érezni egymás helyzetét, mivel mind ketten család nélkül maradtak.
-Miért segített nekem? Ha nem magyar lennék, akkor is ilyen kedves lenne? – kérdezte Ábel.
-Azért segítettem, mert bajban volt. Ha nem magyar lenne akkor is kedves lennék. Engem nem érdekel mások származása, nem az határozza meg az embereket. Meg különben is, a magyarokat nagyon szeretem. Igaz egyszer jártam a hazájában, de egy örök emlék maradt. És hála önnek, még többet megtudtam az országáról. Mindig is csodáltam a magyarokat. Akárhányszor el akarták önöket tiporni, nem hagyták magukat, és még mindig áll az ország, igaz egy kicsit megtépázva.
Az az egy hét, amit Ábel Reika-nál töltött, hamar eltelt. A helyiek nem kérdezték a férfi származását, vagy hogy miért lakik a lánynál. Ez idő alatt volt nem is egy bombariadó, de így hogy közvetlenül volt valaki, akivel át lehet vészelni, a nyomasztó érzés el múlt a lány szívéből. Látta a reményt a háborúban, hogy hamar vége lesz, és végződjön vereséggel, vagy győzelemmel, lesznek olyan emberek, akik összetartanak, és nem nézve a másik származását segítenek nekik a nehéz időkben. Hiszen egy háború után mindig jön egy nehéz idő, de ahogy enyhülnek az indulatok, újra nyugalom költözik az emberek szívébe.

Hírdetés
Hírdetés

A háború véget ért. Japán a bukottak oldalát erősítette. Reika-t ez egyáltalán nem zavarta, nem is bosszantotta. Csak az ígéretre tudott gondolni, amit Ábel tett neki, mielőtt visszatért harcolni: „Ha túl élem a háborút, a kedvesemmel meglátogatunk, és elviszünk Magyarországra, az életemre esküszöm. Ha pedig nem élném túl, jönni fog egy levél, és arra kérlek, ne sírj a halálomon…..”

Érdekelheti még:

Ajánlott bejegyzések

%d blogger ezt szereti: