Ön most itt van:

Interjú Mónus József világbajnok íjásszal

Mónus József Fehér Farkasnak 161 győzelme van: hat világbajnoki címe, 3 eurázsiai bajnoki címe, 17 világrekordja, ebből 653 méteres az erguni távlövése. Zalaegerszegen megrendezett pozsonyi csata megemlékező ünnepségen, mint díszvendég volt jelen. A megemlékezésen jelen volt Balaicz Zoltán Zalaegerszeg Megyei Jogú Város polgármestere, illetve Dr. Rumi Kriszta, a Zala Megyei Kormányhivatal főigazgató asszonya is.

Mónus József kép

fotó: Magyar Fórum

És most a riport:

Tisztelettel köszöntöm Mónus József sokszoros cél- és távlövő íjász világbajnokot és világrekordert Zalaegerszeg Megyei Jogú Városban egyúttal, mint a pozsonyi csata 1109. évfordulója alkalmával megrendezett ünnepség díszvendégét. Többen feltételezik, hogy a magyarság – és rokon testvérnépeink jó része – a kus néptől származik. Nimród apja Kus volt. Balogh Csaba teológus Kús földje és kusiták az Ószövetségben c. művében leírja, hogy a bibliában is említett Kús földjének egyik gyakori, neve az „Íj országa”. A magyarság ön szerint mióta kezdett foglalkozni az íjászattal, mely magyar ősatyáinkról tudjuk legkorábbról, hogy már használták az íjat?

 Én úgy gondolom, hogy a szkíta – hun – magyar vonal az van, létezik és én ezt figyelembe véve élek. Én azt gondolom – a kérdésre a válasz – a szkíták az elődeink, az őseink és ők már használták – nem is akárhogyan – azt az íjat. A hunokról, Atilla nagyfejedelmünkről szintén nagyon tudjuk. A leírások, a kínaiak elleni harcokról is írnak. A kínaiak azt mondják, hogy a „Nagy Falon túli népek” azok a hunok. Mi ezeknek a leszármazottjai vagyunk. Tehát mi az ősidőktől fogva, ezer évekkel ezelőtt is használtuk már. Volt időnk megtanulni mind a harcművészetet mind az íjaknak a készítését. Én ennek szellemében élek és lövöm ki a nyílvesszőimet. A szkíta – hun – magyar vérvonalat hiszem, vallom és így próbálok harcolni is.

Miért választotta másik neveként a „Fehér Farkas”-t?

 A Farkas számomra részben a nemzetet jelenti. Ugye a farkas egy társas, falkában harcoló állat. Ahogy egy nemzet, ahogy a harcosai közösen kitűzött célokért harcolnak, úgy a farkas is. Viszont a farkas – bár minden állatnál jellemző – mégis, amikor egymaga marad és élet – halál harcot vív, szinte minden állattól megkülönböztető módon harcol. Amikor egyedül vagy együtt, magunkért és mindnyájunkért harcolunk a harcnak a jelképe számomra. Úgy, mint Dzsingisz kán világában vagy további nagy keleti népek esetében. Fehér Farkas pedig számomra azt jelenti, hogy a legnyugatibb keleti nép vagyunk, a bőrünk már fehér ugyan, de valójában onnan keletről – szkítáktól, hunoktól – származunk.

Hol tart ma az ősmagyar nyilazási technikák ápolásának hagyománya? Mekkora igény van rá és mekkora közössége van a hagyományőrzésnek?

 Az íjhasználat napról napra terjed Magyarországon. Annak idején a múltban eltakarították az íjakat, az íjkészítőket – tehát végül is a múltunkat akarták megölni, kiirtani – most újra kezdhetjük a múlt hagyományainak felélesztését. Megpróbáljuk megtanulni a múlt fegyverének, az íjnak a használati módját, a hatékonyságát, a lőtávolságát. Azt mondom, hogy napról napra fokozott igénye van erre az embereknek: a gyermekeknek, az iskolásoknak, a felnőtteknek. Tehát fokozódik ennek a harcnak a szerepe.

Mi volt az oka annak, hogy elkezdett foglalkozni az íjászattal és mi motiválja önt az íjászat mesteri szinten történő művelésére?

 Annak idején, amikor szakítottam a gazdasági világgal, akkor egy másik világot kerestem. Egy olyan világot, amelynek az ajtaját akkor zárom be magam előtt, amikor akarom és ebbe a világba csak azt engedek be, akit én akarok. Ez azt jelenti gyakorlatilag, hogy 2006-tól 2008-ig, önző módon magamért harcoltam. Jártam az íjász versenyeket, gyűjtöttem az érmeket. Viszont a sors úgy jött össze számomra, hogy 2008-tól már nem adta meg azt a boldogságot az a világ számomra, amit én elvártam volna az íjhasználattól. Elindultam egy másik világba, amely – tehát az íjhasználatom – semmi másról nem szól ma a számomra, mint a magyar zászlóért, annak a tisztességéért folyó harc. Úgymond elégtételt akarok venni a múlt sérelmeiért a nagy történelmi népeken – békés módon, de megfeszített íjjal – harcolva a múlt tiszteletéért. Fel akarom kelteni a világ figyelmét a magyar zászlóra és – hogy legyen jogcímem – ezért legyőzők mindenkit a világon. A győztes jogán akarom megmutatni a világnak a magyar zászlót a dobogó legmagasabb fokán. Békében élünk, hirdetem a békét, a barátságot, a testvériséget, de tudom, hogy ezek az emberek meghaltak azért, hogy ma itt békésen beszélgethessünk és élhessük a mindennapjainkat. Én politikamentesen, pénzintézmény nélkül harcolom és élem napjaimat. Tiszteletet kell adni, meg kell emlékezni azokról az emberekről, harcosokról, akik az életüket feláldozták ezért a világért, a boldogságért, a békéért. Ezért én róluk akarok megemlékezni a magam módján. Minden kilőtt nyílvessző az én nemzetem harcosa. Azt mondom: ezért a világért szeretnék harcolni bárki ellen, akár életre – halálra is. Ha dicső emléket tudok állítani – fejet hajtok a múlt tiszteletéért – ezeknek a harcosoknak, a névtelen és neves hősöknek, és ha ez az íjhasználatommal válik valóra – a győzelmeimmel, a kilőtt nyílvesszőim távolságával – akkor én ezt teszem. Ezzel én is a történelem részese lehetek.

Mi volt az íjas hadviselés lélektanának lényege? Hogyan használták őseink az íjat támadáskor és hogyan védekezéskor?

Azt gondolom, hogy az íjunk a távoltartás eszköze volt. Nyílván 10 – 20 méterre használták eseti módon, alapvetően távolról szerettük volna legyőzni az ellenségeinket. Magyar harcos ló nélkül nem volt. Szablya volt az oldalunkon, meg lándzsánk is – vagy dárdánk, kelevézünk nevezzük bárminek – de alapvetően mi az íjászatnak a mesterei voltunk a múltban. Az íjainkkal és nyilainkkal akartuk legyőzni az ellenfeleinket. Az íjhasználatunk gyökerei a múltba vezetnek vissza, mi ezt a múltat akarjuk ápolni.

Milyen hagyományos nyilazási módok ismeretesek?

Én a harci íjászatot használom. Ez azt jelenti, hogy az íj-célok ember nagyságúak és általában több száz méterre vannak. Van a másik módszer is: ahogy Kassai Lajos lő. Ő többféle mozgócélt – bármilyen célt, ami elé kerül – bárhonnan képes lelőni. Én statikus módon, több száz méter távolságról történő, célzott lövéseket adok le.  Ez a két íjhasználat van, ami eltér ugyan, de ugyanannak a népnek a jellemzője volt. Tehát van az, ahogy Lajos lő lóról, minden mozgó célra – 5 méterről, 10 méterről, bármennyi méterről – és van, amit én lövök, amikor több száz méterre vannak célok, egy kicsit hasonlóan, mint a mai mesterlövészek. Az én nyíllövéseimre az jellemző, hogy viszonylag lassan lövöm a nyílvesszőket – egyrészt begyakorlásból, másrészt érzésből – de akkor, amikor úgy érzem, hogy alkalmas ez a lövés arra, hogy eltalálja a célt. Egyszóval a hit erejével lövök.

Mai rossz szóval lehet azt mondani, hogy az ókor mesterlövészei íjászok voltak?

 Abszolút.

(A riport további részében abban a megtiszteltetésben volt nekem is részem, hogy tegeződhettem Mónus József Fehér Farkassal.) Te készíted íjaid, nyilaid. Nagy léptékben elmondva, hogyan készülnek ezek? 

 Azt mondanám, úgy mint régen. A hordozó anyaga az íjnak egy fa szerkezet, a fa-lap, ami bizonyos mértékben kúposítva van. A szaru a nyomófeszültséget bírta. A húzófeszültséget a szarvas lábszár-ina bírta. Ezek képezték azt a két felületet, réteget, amiket most már kiváltottak az üveglemezek. Ha modern íjat készítek, akkor elöl – hátul, üveglemez közé kell fa-mag, bizonyos kúposítással. Ha régi módszer szerint készítek íjat, akkor fa-mag középen, hátul – a felőlem lévő oldalon – a szürke marhának vagy vízi bivalynak a szaruja, és a cél felöli oldalon pedig a szarvasnak a lábszár-inait használom. A régi, természetes anyagokból készített íjak általában 3 – 4 – 5 – 6 hónapig készülnek, a modern anyagú íjakat körülbelül 1 hét alatt készítem el. Az idő nagyon lerövidült, a gyorsaság lett a jellemző. Bizonyos értelemben a tartóssága is jobb lett az íjaknak, mint régen. Viszont azt is el kell, hogy mondjam: azt a hajlítást, amit egy természetes anyagú íjjal meg tudsz csinálni – tehát azt az íj karhajlítást – azt a modern plasztik anyagokból nem tudjuk megcsinálni még a mai napig sem. Ami bizonyos értelemben előnye a szarus íjnak, azt nagyon nehéz megcsinálni a mai modern anyagokból. De viszont a mai modern anyagokból készült íjak sokkal tartósabbak, nem időjárás érzékenyek, nincs az időjárásnak nagy ráhatása az íjak hatékonyságára.

Mint azt lehet olvasni régi történelmi csataleírásokból, hogy esőben, ázott állapotban nem lehetett alkalmazni.

 Igen, mert az enyv volt a ragasztóanyaga, az enyv pedig a víz hatására kioldódik.

Melyik versenygyőzelmeidre emlékszel vissza legszívesebben és melyik volt a leghosszabb lövésed?

 Hát, – ha visszafele mondom – akkor 653 métert lőttem 2012-ben, Ergun-ban. 2015-ben, az USA-ban 8 méterrel rövidebbet 645 métert lőttem. Ezek voltak a legnagyobb lövéseim. Melyikre emlékszem legszívesebben? Mindegyik nagyon fontos, minden világrekordlövés, minden győzelmet érő lövés. Azt mondom, hogy „ne sértődjenek meg” ezek az eredményeim, azok az íjak, azok a nyílvesszők, amikkel lőttem. Mindig a legutolsó lövés él bennem a legjobban.

Ha valaki elkezd íjászattal foglalkozni mire ügyeljen leginkább?

 Amikor valaki az íjat úgy használja, hogy a kilőtt nyílvesszőnek megérzi a boldogságát, akkor már jó helyen van. Erőltetni – mint minden másban – ezt sem szabad. Tehát ha valakinek a keze jól rááll, az érzést, a boldogságot pedig megadja a kilőtt nyílvessző, az jó helyen van. Ha nem így látja ezt a képet, akkor lehet, hogy pont egy szabja forgatásban, vagy egy regényírásban találja meg a boldogságot. Ilyenkor meg kell keresni azt. Harcolni ugyanúgy lehet a zászlóért – csak más helyen, ennek semmi akadálya.

A japánokról többen elmondják, hogy amikor még Ázsiában voltak, az „íjfeszítő népek” szkíta-hun táborába tartoztak, kapcsolatban álltak velünk. Japánban a mai napig is művelik a lovas íjászatot, milyen íjászok a japánok?

 Más kultúra, más világ. Rengeteg japán harcossal harcoltam. Azt gondolom, hogy nagyon jó lövők is vannak közöttük. A szellemiségük az magával ragadó. Ha megismerjük a kultúrájukat – és ez által ismerni kell a történelmet is – akkor megértjük, hogy miből származik az ő harcuk vagy a gondolatiságuk. Kitűnő lövők, az íjhasználatukhoz képest – amit ma látok – a magyarok íjhasználata sokkal gyorsabb lövésmód volt, más stílusú. Azt gondolom, hogy a mienk az sokkal hatékonyabb. Én ezt így látom, de ezért ne kövezzen meg senki, mert nem akarom őket megsérteni vele.

Most egy szubjektív kérdés következik. Mi a véleményed a japánokról, mi a meglátásod róluk, mint emberekről?

 A japán emberek sosem mondanak nemet. Máshogy fejezik ki azt. Akiket megismertem, azok barátaim lettek mind. Lehet, hogy csak a szerencse műve, de nem tudok rosszat mondani egyikükről sem. Ezt így látom.

Azt hallottam, hogy a Távol-Keleten már szobrot is állítottak neked. Melyik országban történt ez az esemény?

 Kína Belső-Mongólia tartományában – a régi Belső-Mongol területeken – Ergun-ban állítottak egy emlékoszlopot, amikor a 653 métert lőttem, annak a lövésnek a tiszteletére. Azon a mezőn, ahol Dzsingisz kán testvérének a fia, Iszukej lőtt egy hatalmasat, 503 métert, 1226-ban. Pont itt lőhettem.

Ez közel van Ordoszhoz?

 Ordosz 2000 km-re van. Ordosz a Hun Birodalom fellegvára volt. Az Ergun melletti mezők pedig azok a földek, melyek Dzsingisz kán testvérének Kásszárnak legkedvesebb földjei voltak. Pont Kásszár legkedvesebb területén lőttem ezt a világrekordot. Egy misztikus környezetben történt lövés volt ez, ezért sokkal nagyobb tartalommal bír számomra. Érdekes, mert amikor a világrekordot lőttem – ezt a 653 métert – akkor használtam ennek a harcosnak a múltját, lelkét. Arra kértem a többieket akik ott voltak, hogy – ma is emlékszem rá –  mondják azt: „Isszukej, Isszukej, Isszukej!” Ez volt az a harcos, aki 1226-ban Dzsingisz kán testvérének Kásszár-nak a fiaként lőtte azt az 503 métert, amit én akkor túllőttem. Isszukej-nek a szelleme ott segített engem és ezért sikerült ez a nagy lövés.

„Természetfeletti” vagy csak egy „nem mindennapi” dolog, hogy elképzeljük a sikeres lövést és utána az be is következik?

 Azt gondolom, hogy amit a templomban a pap az Istenről beszél, az van, létezik. Én sorsnak hívom és mindenki fölött áll. Innentől pedig mindenki saját maga rakja össze a gondolatvilágában, hogy mit gondol. Egy biztos: ha azt hittel teszi, akkor erősebbé válik. Én ezt a hitet használom a győzelemre.

A külsőségekre rátérve: nagyon hagyománytisztelő, szép viseleteket hordasz sok versenyen. Mai szóval ezek nagyon „menő” ruhák voltak régen is és ma is. Ilyen öltözékeket kik terveznek, hol lehet ilyeneket csináltatni?

 Minden ruhám, öltözékem, minden bőrcsizmát, övet, kaftánt Debrecenben egy jó barátom, Váradi László készít. Úgy hívják becenevén, hogy Nazca Laci (ejtsd: Naszka Laci). Úgy szoktam mondani – amikor elmegyek hozzá és megtervezzük a következő versenynek a lövéseit illetve ezeket lejátsszuk gondolatban – hogy egy másik világba csöppenünk bele. Ebben a másik világban nagyon könnyű ilyen ruhákat tervezni. Ezek a ruhák is mind a múlt motívumait hordozzák. Jól mondtad, hogy hagyományőrző, hagyománytisztelő vagyok. Az ő szívében is egy-egy motívum – egy-egy meglévő lelet, a különböző elemek – amelyeket használ a ruhámon, azonos világot tükröznek. Ezt az azonos gondolatiságot jelentetem meg a ruháimon. Mondanivalója van úgy, mint a régmúlt harcosának is mondanivalója volt a ruháján. Mivel a mai világban élünk, a ruháinkba beleszűrődik a XXI. század világa, de mindig a múlt tiszteletén alapszik minden, amit a ruháinkon hordunk.

Most egy nehéz kérdés következik. Mi magyarok hogyan mozdíthatnánk elő a japán – magyar kapcsolatokat?

Én azt gondolom úgy, hogy ha barátként közeledünk bármely néphez.  Bárhogy is volt a történelem, a történelemben megvívódtak a harcok, megvívódtak a csaták. Azokról az emberekről, akik meghaltak megemlékezünk. Ha tisztelettel, békével, barátsággal közeledünk az emberekhez, ha megismerjük a jó oldalukat, a gondolatvilágukat, akkor rájövünk arra, hogy közel állunk egymáshoz.

Minket, magyarokat szeretnek Ázsiában. Miért?

 Ugyanarról a környékről, ugyanabból a népből származunk, nagy része. A mongol is azt mondja, hogy a szkíta-hun világból származik. Valahogy mindnyájunkra jellemzőek ezek. Mindannyiunk keletről érkezett. Nem azt mondom, hogy a génjeinkben, inkább azt mondom, hogy a szívünkben, a gondolatiságunkban ugyanazok a kis csírák ott vannak. Az, hogy más életstílusok, földrajzi helyek, történelem, sors befolyásolnak az egy dolog. A legmélyén azt gondolom, hogy kétféle ember létezik: a büszke, becsületes, harcos, tiszta, és aki nem ezek közé tarozik. Azt gondolom, hogy ezeket a tiszta, becsületes, boldog embereket kell megkeresni, megismerni, tisztelni és elfogadni az ő kultúrájukat.

A szkíta-hun világban boldogok lehettek az emberek?

 Szerintem igen. A boldogság minden világban, minden korban, kultúrában jelen van. Azért létezik az ő emlékük, mert boldog, szabad embereknek a világa tudja csak fenntartani magát.

Köszönöm az interjú lehetőséget az Inter Japán Magazin nevében.

Mónus József Fehér Farkas engedélyével:

Mónus József – Fehér Farkas, és képességei Isten áldása, mely népünk javára válik. Továbbra is adjon Üstengri sok áldást, győzelmet néki!

A videón láthatjuk egy-egy pillanatra (01:57-nél, 02:42-nél ) Dr. Obrusánszky Borbála történészt, őstörténetkutatót is, amint éppen tolmácsol magyarról mongol és kínai nyelvre. Dr. Obrusánszky Borbála egyébként szakértőként szerepel a Kassai Lajos életéről és munkásságáról szóló A lovasíjász” című filmben is.

Mónus József – Fehér Farkas ünnepi beszéde:

„Azért jöttünk ide, hogy megemlékezzünk 907-ről, a pozsonyi csatáról. Arról a csatáról, amiről azt gondolom, hogy egyike volt a legnagyobb harcainknak. Ez semmi másról nem szólt, mint, hogy 1000 év múltán is ez a föld a magyarokat éltesse, a magyar zászló becsületéről. Én egy egyszerű ember vagyok, nincs mögöttem pénz, politikai intézmény. Járom a világot, járom az országot, megmérkőzök bárkivel a világon a múlt tiszteletéért, a zászlónk becsületéért. 907-ben Árpád és harcosai megvédték ezt az országot, megvédték a Kárpát-Medencét egy össz-nyugat-európai haderő ellen úgy, hogy tudták, mögöttük már nincs senki. Ha rajtuk átmennek, akkor nem lesz már senki, aki a gyermekeiket megvédené. Ők megvédték az országot, a gyermekeiket, megvédtek bennünket is. Meg szeretném ma köszönni mindenkinek, aki ma itt van, hogy büszkén fölvállalta azt, amit ma a történelemkönyvekben nem lehet olvasni. Fölvállaltátok azt – elnézést, hogy tegeződő stílusba mentem át – fölvállaltátok azt, hogy megemlékeztek ezen dicső múlt nagy harcáról, nagy csatájáról. Én is azt gondolom, hogy minden nagy történelmi népnek megvannak a nagy hősei, a nagy csatái, de mi magyarnak születtünk. Ezért mondjuk el bárhol, büszkén a világon: mi magyarok vagyunk és ezért az országért, a gyermekeinkért, a múlt tiszteletéért akarunk harcolni úgy, hogy a gyermekeinket 100 év múlva is magyaroknak hívják. Semmi más dolgunk nincs. Azt gondolom, felül kell emelkednünk az irigységeken, az önzősségeken. Váll vált vetve egymás mellé kell állnunk és folytatni kell a harcunk, Árpád harcát. Békés módon, boldogan. Azt gondolom, hogy egy szabad, boldog országban élhetünk és meg kell harcolnunk a napról napra való életben maradásért. Meg kell harcolnunk a gyermekeinkért, a családunkért, a barátainkért, de valahol mindig a magyar zászlóért. Éljetek ti is úgy, ahogy éltek őseink – gondolom én – a zászló tiszteletében, ennek fényében. Harcoljatok úgy, ahogy Árpád harcosai tették, szabadon, büszkén, ahogy a sólyom száll az égen. Ne ismerjetek félelmet, csak büszkeséget. Azt gondolom, hogy olyan múltunk van, olyan nemzetünk, történelmünk, amire bármikor büszkék lehetünk. Büszkének kell rá lennünk. Én a múlt emlékképének újbóli megélésében, a múltban harcolva ugyan, de a jelenben akarok mindenkit legyőzni a világon, a magyar zászló becsületéért, a múlt tiszteletéért. Azt gondolom, hogy nem ismerek olyan harcost a világon, akit az íjammal ne tudnák legyőzni, vagy akinek megengedném azt, hogy legyőzzön engem. Semmi másért, a magyar zászló becsületéért. Köszönöm mindenkinek, aki meghívott ma ide engem. Köszönöm nektek, hogy eljöttetek ide és felvállaltátok a pozsonyi csata tiszteletét, a múlt emlékképét, a magyar zászló becsületét. Éljetek büszkén, éljetek szabadon, éljetek úgy, hogy ezen a földön 1000 év múlva is a magyar zászló lobogjon, a gyermekeinket 1000 év múlva is magyaroknak hívják. 907-ben Árpád vörös zászlói lobogtak, ma a piros fehér zöld zászló lobogjon 1000 év múlva is büszkén, szabadon. Legyetek boldogok és büszkék ti is együtt, barátságban, békében, szabadon. Éljünk úgy, hogy legyen követendő példa a gyermekeink előtt. Ők pedig legyenek büszkék, hogy az ő gyermekeik is magyarok legyenek. Köszönöm szépen, hogy itt lehettem.”

Mivel íjakkal vívták ki őseink Pozsony alatt a győzelmet, ezért Paál István a Zalai Nemzeti Szövetség és a Rákóczi Szövetség zalai elnökének megemlékező beszédéből is közlök idézeteket:

„Tisztelt megemlékezők, tisztelt ünneplők!” „Ez a híres csata nem kapott olyan publikációt, mint amit érdemelne.”  „Nem volt egészen tíz éve Árpádéknak, a honfoglalásra.”

„Ma, emlékezünk erről a csodálatos pozsonyi csatáról – amiről két sor van mai, új középiskolai történelemtankönyvekben is – és az örök dicsőségről, amely 1109 évvel ezelőtt hozta meg a magyarságnak nem csak a dicsőséget, hanem a megmaradásnak a lehetőségét is. Amikor nagy csellel egyik zseniális hadvezérünket, a másodfejedelmet, Kurszán kendét becsalták a németek tárgyalásra és ott a kíséretével együtt aljas módon lemészárolták azt hitték, hogy a magyarság katonai fejét, stratégia csodálatos gyakorlóját eltették lába alól akkor a magyarság következik és nem lesz nem lesz nehézség, de lett. Nem sokat kellett várni. Következett a 907-es nyári időszak, Július 19, amikor a szokásos hadgyakorlatnak az égisze alatt és annak gyanúelterelő gondolatával Enns vára alatt gyülekezett, nem a bajor seregek, nem a keleti-frank seregek, ahogy a sok tudósítás is hibásan hozza, hanem kérem Nyugat-Európa összevont hadserege 120 ezer ember – sokak szerint 200 ezer ember – amely az akkori történelmi viszonyok között teljesen ismeretlen volt. 10 – 20 – 30 ezres seregekkel országok harcoltak, háborúkat folytattak – tehát ez a sereg indult el Enns várától Gyermek Lajos bajor királynak a parancsával – nem akarok vallási oldalba belemenni – „Ugros eliminandos esse!” – latin nyelvű zászlófelirattal, amelynek a fordítása: – „A magyarok kiirtassanak!” – Tehát nem megverni, nem adóztatni, nem megalázni, rabszolgává tenni, hanem kiirtani az újszülöttől az aggastyánig. Árpádék tudták, hogy ennek mi a következménye. Itt lét, nem lét kérdése volt, mert ha az nem úgy sikerül, ahogy sikerült, akkor mi most itt nem ünneplünk. Mi egész Nyugat-Európa felett győztünk. Árpád és három fia – akik itt az emlékművön is fel vannak tüntetve, az ősmagyar jelképek között a csata képével együtt tudták – állítólag a táltosok mindig is megmondták – hogy Árpád és fiai meg fognak halni, de a csata el fog dőlni úgy, hogy győzünk. Így történt. Mind a három fiú, akik a tumán –okat, – a hadtesteket – vezették nem úgy csináltak, ahogy a mai csatavezérek, hogy – „Előre!”, vagy kiadták telefonon a parancsot, hanem: – „Utánam!”. Tudták, hogy mi a példamutatás, mi az áldozatvállalás, mi a felelősségérzet a néppel, családdal szemben. Azt is tudták, hogy meg fognak halni mindnyájan, mert nagy, 10 ezres veszteséggel zárult a csata. Árpád már elvesztette Leventét a legidősebb fiát a bolgárok illetve a bizánciak árulása közben, aki az Al-Dunánál a magyarok újra bejövetelét védte stratégiailag, délről, hogy a nagy Bolgár Birodalom nehogy kárt tegyen a bevonulásban, hogy azt megsemmisítse. Ott elveszett Levente. Pozsonynál elveszett Tarhos 41 évesen, elveszett Üllő 41 évesen és 35 évesen Jutas fia. Egyedül Solt – Zsolt vagy Zsolta néven is ismerjük – fia maradt meg, őáltala maradt meg közvetlen az Árpád-ház. Ő is el akart menni a csatába de természetesen nem engedték. Így maradt fenn az Árpád-ház, így maradt meg az ország. Olyan győzelem történt ezen, nagy hadiesemény kapcsán, amit ma stratégiai szempontból a nagy amerikai West Point katonai akadémián – mint zseniális stratégiai megoldásokat – tanítják. De tanítják a párizsi és több európai, hadi akadémián is. Már a római korban a Limes hadvonalak mentén futó Duna folyó nélkül nem volt hadviselés, főleg ekkora.”

pozsonyi-csata-terkep

Első nap a Sieghard herceg vezette 10 ezres hajóhadat semmisítették meg, amely a hadtápot hozta és a Duna két partja mentén érkező két hadsereg közötti kapcsolat ellátását volt hivatott ellátni. Azt hitték, hogy a magyarok tudnak lőni 200 – 300 méterre íjaikkal, de nem, ők többet lőttek. Amikor a Barna hegy alatt a hajók kikötöttek, készülve a Pozsony alatti csatára – akkor kátrányos nyilakkal felgyújtották, majd elsüllyesztették nemcsak a hadtápot, hanem egy teljes hadsereget anélkül, hogy kapcsolatba tudtak volna lépni egymással.”

„A Duna folyó jobb partján lévő Dietmar salzburgi érsek vezette 40 ezres sereget két napig tartott legyőzni, mivel besáncolták magukat, az utolsó emberig le lettek nyilazva.”

„Liutpold herceg a bal parton, büszkén várta 50 ezer katonájával a 40 ezer katonával indult magyarokat, akik bőrtömlőkön éjjel átúsztattak a Dunán, majd jobbról is és balról is bekerítették, majd rájuk csaptak. Itt is egy két napos csatával leverték ezt az európai hadsereget úgy, hogy jóformán csak hírmondó tudott elmenekülni közülük Enns vára alá. Az a megoldás mesteri volt, ahogy a magyarok a csatahelyet választották, ahogy becsalták az ellenséget a Hainburg melletti „zsákokba” a Pozsony alatti, Morvai mezei, DunaMorva találkozásánál. A keletről hozott hadtudományi ismeretekkel, a nyugatiak által nem ismert védekezési módokkal, a nyilas és lovas hadsereg taktikájával.”

„Enns váránál Gyermek Lajos király a 30 ezres tartalék hadseregével várta őket. Csak a hírt tudták vinni, és a magyarok üldözése nem állt meg. Ott is egy nagy csellel, egy kisebb csapattal kicsalták a közel 30 ezres ellenséget és a környező hegyek erdeiből, amikor kijöttek két oldalról, elöl és hátul összezárva őket, ott is az utolsó harcosig, jóformán mindenki le lett mészárolva. Fordítva történt, mint ahogy ők akarták. Gyermek Lajos király néhány hívével alig tudott Passauba elmenekülni, utána pedig, évekig nem mert országa keleti felében tartózkodni, csak a mai Svájc környéki területein. És nem csak egy nagy győzelem volt ez is, ami miatt áldozatokat kellett elviselnünk, hanem 125 évig külföldi haderő nem tette be Magyarországra a lábát. A két és félszeres túlerőt ez a magyar önfeláldozó nép és önfeláldozó vezérei legyőzték”.

„Mindenki másnak is tetszik a Kárpát-Medence, de Szűz Mária országával együtt ez megvédésre került és Szűz Mária segítségével mindig voltak olyan hőseink, akik olyanok voltak mint a Hunyadiak Nándorfehérvárnál és még folytathatnám tovább. A magyarok az Isten népe, ez a szeretet és a tanítás népe volt mindig is, és az is marad, ezért nem lesz elpusztítva. Erre volt kijelölve még az ősidőkből, onnan – (itt Paál István az ég felé mutatott, vagyis az Égből lettünk kijelölve). És Vörösmarty Mihály Honszeretet című versének soraival fejezném be mondataimat:”

 “S a nemzet Isten képe lessz

Nemes, nagy és dicső,

Hatalma, üdve és neve

 Az éggel mérkező”

 

Ajánlott bejegyzések

%d blogger ezt szereti: