You are here

Hökköm törpe (Varázsmesék)

Valamerre messze, valamikor régen, boldog házaspárék éltek békességben. Amit szeme-szája megkívánt magának, minden óhajtása meglett az egy párnak. Csak egyetlen áldás kerülte ki házuk, nem zavarta lárma bús magánosságuk. Buddha bálványához imádkoznak egy nap:

– Váltsd valóra uram, titkos óhajunkat.

És amint letellett időbeli öltő, ott ringott, csikorgott egy arasznyi bölcső. Pöttömnyi volt Buddha égi ajándoka, hüvelyknyinél nem nőtt cseppel se nagyobbra. Hökköm törpe lett a cseppség csúfos neve, rajta kacarászott fél falu rossz nyelve; szíve fájdalmára anyjának, apjának, bántó bánatára félbemaradottnak.

Hónapok eltelnek, évek is elmúlnak, Hökköm törpééknél bánatba borulnak. Ráunt csúfos szóra, falu kacajára, rájabízza lelkét Buddha irgalmára. Országgá, világgá készül mehetnékje, tán útjába akad veszett szerencséje. Csak egy fatányérkát, tűt meg evőpálcát, azt kíván anyjá­tól, apjától meg áldást.

– Minek neked tálka? Mire jó tű, pálca?

– Tálka lesz a hajóm, pálca evezőcském, acéltűt ha adtok, védő fegyverecském.

Sorra előhozzák apró mind a hármát, belé hadd ültessék, elsőnek a tálját. Pálca-evezőjét két kezébe nyomják, lándzsa-acéltűjét vállára akasztják. Búcsúszavát sírja szülei könnyére, indul ladikjával folyó sík tükrére. Úszik a tányérka napestig és másnap kékes messziségben város­kára virrad.

Otthagyja ladikját, pöttömnyi tálkáját, rója a nagy város rejtek zegét-zugát. Cifra palotának áll meg ajtajánál, tornyos kapufélfa bűvös csodájánál.

– Kié ez a szép ház? Ki lakhatik benne? – kérdi, csodát keltvén egy arasz emberke.

– Mikádó vezére, a bölcs Szájso – mondják és az egyarasznyit ugyan megcsodálják.

Benyit a nagy ajtón, díszes bejáróhoz, torka szakadtából emberért kiáltoz. Épp ott áll a Szájso, rácsos kertje mellett, hall egy gyerekhangot, semerre se lelket. Mégegyszer megszólal, kérvén engedelmet, odavigyáz Szájso, se testet, se lelket.

– Itt vagyok, ragyogok, bocskorod legalján – kiáltoz a törpe, száját nagyra szabván.

Lepillant a Szájso vizsga tekintettel, meglát egy arasznyit, könyörgő kezekkel.

– Buddha bálványkája? Élő faragványa?

Tagad a fejével, búsan néz szemével.

– Magamféle cseppség nagy magadtól kérem, lehess inségemben védő segítségem.

– Honnan jöttél, miből lettél? Palotámba hogy cseppentél?

– Anyám szülöttjének, csodák csodájának jöttem e világra, emberek gúnyjának. Engedd meg, nagy uram, nálad ellehessek, teli asztalodról morzsákat szedhessek. Kevéske az étkem, bérem leszolgálom, hasznodra is válhat kelésem, járásom.

Szájso jámbor szíve megesik a cseppen:

– Maradj palotámban, ha nem csurran, cseppen.

Nekigyűri karját, úgy lát munkájához, nyájas szóbeszéde úrhoz, szolgájához. El napestig tesz-vesz, szüntelenül fárad, arca verejtéke soha le nem szárad. Mindenki szerette, mindenki kedvelte, Szájso szép leánya túlig becézgette. Piacra ha kellett, templomba ha mentek, csepp legény ott lépdelt kis úrnője mellett.

*

Buddha oltáránál áldoztak volt éppen s amint márványlépcsőn fölfelé menőben, undokarcú ördög útjukat elállja, bődületes hangon magát elkiáltja. Futni kezd a lányka, ám a bátor törpe, nekiszegzi lábát:

– Elbánok én vele.

Kapja tű-lándzsáját le a hacukáról, dobbant a talpával s ördögének fordul. Mosolyog a beste, megpillantván törpét, magabízásában nekiszegzi mellét.

– Hamm, legott bekaplak – tátja öblös száját, tűstül, mindenestül lenyeli az árvát.

Ördög mély gyomrában, amint térül-fordul: – Most meg rajtam a sor – szól a törpe zordul.

Veszi acéltűjét, megvédő lándzsáját, szurkálgatja vele ördög fene gyomrát. Fölordít az ártó, irtó fájdalmában, szorul bátorsága reszketeg inában. Eseng, rimánkodik, beléborzong bőre, jaj, csak az a rusnya bujna ki belőle.

– Ki én, akár tüstént, ha fogadod hittel, templomom, kis úrnőm soha meg nem bántod, se szóval, se tettel.

– Feléje se nézek, bálvány látja lelkem – hebeg fogvacogva undok tehetetlen.

– Torkán ha kilépek – tünődik el törpénk -, gyenge testecskémet szétdarálja lisztként. – Nagy orrán át inkább – gondolja magába s amint útra indul orra irányába, olyan egyet tüsszent ördög rút fajzatja, akár ajzott nyilat suhintattak volna.

– Hordd el magad, ördög – s úgy eliramodott, vajákos patája nyomot alig hagyott.

Szájso leánykája egymagában árván, ötölt-hatolt szegény, lent a lépcsőn állván. Irtó félel­mük­ben félig eszméletlen, ahogy támolyognak óvatos kettesben, szíjas ostor fekszik ép a lábuk előtt, Buddha templomának bálványkája előtt. Nekikap a lányka szíjas ostorkának, boldog-vígan mondja támolygó társának:

– Ördögöd kezéből hullott ki e jószág, megládd, mi mindenre vehetjük majd hasznát.

– Ugyan mire másra, ha nem suhintásra?

– Ördög ostorának vajákos a híre, Ucsdeno-Kodzucsi pokolbéli neve. Kezedbe ha veszed s meg is suhogtatod, tetté teljesedik vágyva vágyódásod.

– Tetté teljesedik? Vágyvást ha vágyódik?

– Nyomban ha óhajtod, ahogy szód kimondod.

Nagyot néz a törpe ördög ostorára, lányka szép szemére, bambusz derekára. Tüzet villan szeme, remeg szájaszéle, szíve tájékáról siet a beszéde:

– Hát ha azt szeretném, hátha azt kívánnám, embernyivé nőjön hitvány törpe formám?

– Ha az óhajtásod az én óhajtásom, ha a kívánságod az én kívánságom, menten teljesedik szíved forró vágya, valóra is válik lelked óhajtása.

S megszólal a lányka, nyíló virágszája, szemét rászegezvén bálvány ostorára:

Növekedj meg jó magasra, Egy araszról több araszra, Ucsdeno-Kodzucsi; Embernyivé változzék át A te gyenge, törpe formád, Ucsdeno-Kodzucsi.

S amint egyet suhog ostor csattanása, hallszik gyenge testnek meg-megroppanása. Törpe legény­kéből embernyi legény lett, apró Hökkömkéből dali levente lett. Tüzes tekintete égeti a lánykát, megtalálták egymás örök boldogságát.

 

 

 

http://www.mek.oszk.hu/16100/16138/16138.htm

Ajánlott bejegyzések

%d bloggers like this: