Volt egyszer egy öreg ember. Jó szívén, meg a feleségén kívül egyebe se volt, mint egy golyvája. Ott éktelenkedett neki a jobb arca alatt. Felmegy egy nap a hegyre, hogy tűzrevalót szedegessen össze, száraz ágat, tört galyakat. Egy zsákra valót már össze is kapargatott és amint estefelé haza akar vele térni, hirtelenjében nagy záporeső szakadt rá.
Ide-oda futkároz, hogy hol húzódhatna meg és amint jobbra is keresgél, balra is keresgél, egy irdatlan nagy fán akad meg a szeme. Olyan nagy odva volt ennek a fának, hogy akár egy ember is elférhetett benne. Kapta magát és belemászik, hogy bevárja a záporeső végét.
Fáradt volt már az öreg, a napi munka ugyancsak kimerítette és alighogy elhelyezkedett az oduban, azon nyomban elnyomta az álom. Akár reggelig is elaludt volna, ha zűr-zavaros hangok, összevissza való sikongások, meg járások-kelések fel nem riasztják az álmából. Kinéz nagy álmosan az oduból, hát a félhomályban mintha emberi meg állati formájúakat látna. Egyre közeledik a hangjuk, egyre hangosabb a lármájuk és amint jobban szemügyre veszi őket, hát, ó rémület, csupa kísértet közeledik feléje.
Meghúzódik az odvában és onnan meresztgeti rájuk a szemét. A fa mellett vannak már a kísértetek és épp a közelében telepednek meg, mintha ott volna a megszokott helyük. Hozzáfognak a lakmározáshoz, evéshez meg iváshoz, utána meg a táncoláshoz. Olyan tempós volt az ugrándozásuk, olyan vidám a kacagásuk, hogy az öregnek is kedve szottyant és egyszerre csak azon veszi magát észre, hogy kinn van az oduból, hogy illegeti magát ő is és hogy ott táncolgat a kísértetek közt.
Ugy megtetszett nekik a tánca, hogy étellel-itallal, meg jóféle borokkal kínálgatják.
– Engedelmet kérek, – mentegetődzik az öreg, – hogy megzavartalak benneteket.
– Sose szabadkozz, – felelik a kísértetek, – hisz olyan szépen táncolsz, hogy odáig vagyunk az ámulattól. Mi esténként el-eljárogatunk ide és ha jót akarsz tőlünk, holnap estére is ide várunk.
Megígéri az öreg, hogy másnap is ellátogat hozzájuk. Kételkednek a szavában a kísértetek, hátha megijedt tőlök és nem mer majd a közelükbe jönni.
– Okvetlen elvárunk, – mondják neki, – és hogy mindenképpen eljőjj, elvesszük holnapig a golyvádat.
Azzal már ragadja is az egyik a golyváját és amire észretér az öreg, se golyva a nyakán, se kísértet a közelében.
Szinte azt hitte az öreg, hogy az egész csak egy álomlátás. Egyet dörzsöl a szemén és amint odaér kezével az arcához, hát hült helye a golyvájának.
Ugy megörült a szerencséjének, hogy futvást sietett hazafelé. Amint haza ért és megpillantja a felesége, szinte odáig lett a csodálkozástól, hogy eltünt az ura golyvája.
Elmond neki az ura mindent, kísértetet, táncot, meg a golyva esetjét is.
Híre terjed a csodának és egyébről se beszélnek a faluban, mint az öreg ember golyvájáról.
Egy másik öreg is lakott volt a faluban, annak meg balfelől volt egy golyvája. Elfogta az öreget az irígység, különben is rossz volt a természete és gondolta magában, hogy ő is megszabadulhatna a golyvájától.
Még aznap beállít az öregünkhöz és apróra megtudakol tőle mindent. Kapja magát, még azon este elindul és odamegy a fához, belebúvik az oduba, hogy meglesse a kísérteteket.
Éjszakára megérkeznek és megint hozzálátnak az evéshez, iváshoz, meg a táncolgatáshoz. Meg-megvacogott az öreg embernek a foga, de megemberelte magát és kilépett az odujából. Táncra perdül ő is, de akárhogy kelleti magát, akárhogy cifrázza, mérgeseket pillant rá a sok kísértet. Sehogyse tetszett nekik ez a mai tánca az öregnek.
– Ugy látszik, hogy nincs ma inyedre a táncolás, – förmednek rá az öregre, – többé akár el se jöjj mifelénk. Itt a golyvád vissza, megtarthatod magadnak.
Azzal fogják a minapi golyvát, odadobják neki az arcához és amire egyet fordul, egy második golyva éktelenkedik az arcán. A kísérteteknek pedig csak a hült helyök maradt.
Tapogatja az öreg az arcát, hát jobbfelől is golyva, balfelől is golyva. Búsan kullog hazafelé a falujába és aki csak megpillantja, mindből kitör a nevethetnékemje.
Falu csúfjává lett az irígy öreg.
