You are here

Fatálacskás Hacsibime (Varázsmese)

Messze helyen, hegyeken túl, távolbéli tengeren túl, rizses rétség párájában, szitakötők száll­dos­tában, békességes öreg párék vonszolgatták nehéz éltük súlyos terhét. Szegénysorban bőven részük, tellett, múlott földi éltük.

Aszó kertjük virágszála, vityillójuk földreszállott tündérálma, két öreg szív egyetlenje, leány­kájuk, Hacsibime. Rengő virág a járása, napsugár a mosolygása; szülők szavát szeretettel megfogadó, bálványkáját áhitattal megimádó.

Jött egy bús nap és apóka földi éltét, két cselédjét odahagyta; úgy maradtak, mint az ujjam, el­ha­­gyottan, elárvultan. Időbe telt, míg fájdalmuk évek múltán csillapodott, míg a lelkük, vérző lel­kük valamelyest megnyugodott. Ám anyóka aggodalma növekedett napról napra. Bajjal jár­hat Hacsi­bi­me nyugságbontó nagy szépsége, két szemének, nézésének földöntúli meren­gése; ve­sze­del­mek környékezik, kísértések kerülgetik. Leánykáját, egyetlenjét tanácsokkal oktatgatja, igaz szóra, szorgalomra szoktatgatja s oltáránál őseinek, elhunytaknak, reggel-este áldozattal imádkoznak.

Évek telnek, évek múlnak s megint jön egy bánatos nap; szegény anyó nagybeteg lett, teste-lelke ággyá esett.

– Mi lesz árva leánykámmal, egyetlenke magzatkámmal? Lesz-é, aki oltalmazza, ügyét-baját szeretettel megvigyázza?

Kéri búsan kis leányát, teste-lelke virágszálát, odakintről, ládájából, hozzon be egy féltve őrzött fatálacskát. Nagysietve el-behozza, előveszi, haló anyja vánkosára szép lassacskán odateszi; odatérdel ágya mellé, édes anyja szálló lelke színe elé.

Fogja anyó a fatálat, szilvafából faragottat, két kezével ráilleszti lánykájára, lánya fürtös hajzatára. Tálka széle eltakarja Hacsibime szemét, száját, piros arca napsugaras pirulását.

Csendre halkul haló szava, fohászkodó imádságra fordul hangja. Szavát veszi, esküszavát lánykájának, fogadalmát apátlannak, anyátlannak, fatálacska se hajáról, se fejéről, míg a világ, le nem kerül. Szívét, kezét azt se adja soha másnak, hacsak hangját, megengedő akaratját az anyjának nem hallja meg vándor lelkek világából, holtak sötét országából. Oldalt hajtja őszbe borult fáradt fejét, kileheli, úttá küldi tiszta lelkét.

Bús magában bús leányka, anyátlan, apátlan árva; nincsen többé gondozója, intelmekkel el­látója. S nap nap után kora reggel, Nap-Istenke amint felkel, kiigyekszik zöld mezőre, rizses, rozsos termőföldre, magot vetni, elültetni, szomszédoknak miegymásban segítkezni. S mert fatálka fürtjeiről éjjel-nappal le nem kerül, szertehangzik szálló neve: Fatálacskás Hacsibime.

Szem nem látja tekintetét, hajnalarca felderültét, ében haját, vérszín ajkát, mosolyának édes-derüs kivirultát. Hej, pedig be környékezik, kérő szóval egyre-másra kérlelgetik, venné le fatálacskáját, lássák arca felvidító ragyogását. Ám a lányka állhatatos, mosolygása elmélázó, búbánatos; ügyet se vet kérő szóra, megkísértő gondolatra. Eléldegél bánatával, szorgos keze munkájával s szerte hangzik szálló neve: Fatálacskás Hacsibime.

Cseresznyefa kivirágzott, mimózácska kisárgállott, tálas lányka réten, mezőn két karjával, két kezének munkájával szorgoskodott. Falubéli módos gazda megfigyelte fürgeségét, két kezé­nek ügyességét; szíves szókkal köszöntötte, bajos dolgát szíve előtt kiöntötte. Nagybeteg volt háza dísze, anyókája, nem volt aki gondot viselt volna rája; kérve kéri Hacsibimét vendéglátó hajlékába, nem cseléd-, de családszámba, beteg asszony ágya mellé ápolónak, házatáját gon­do­zónak. És a beteg idő múltán fellélegzik, fájó teste megnyugoszik, áldásossá válik álma, szűnőfélben teste-lelke vonaglása.

*

Nyári nap hűs hajnalában, fölkelő nap bíborában, vendég állít be a házba, krizántémos udva­rába. Módos gazda legénykéje, házastársak messze helyről hazakerült csemetéje. Öröm veri fel a házat, félre gondok, félre bánat. Deli legény pirosodó hajnal keltén lát egy lánykát, fején furcsa fatálacskát; mosoly derül pajkos arcán, szeme apja vendéglányán. Rejtek arcát meg nem látja, nem hat oda pillantása s egyre hallja szálló nevét: Fatálacskás Hacsibimét.

Megint hetek jöttek, mentek, hónapok is múltak, teltek. Ül a legény alkonyodó bíbor estén virágnyíló bokor alján, elbabrálgat krizántémon, kis mimózán. Amint nézeg fel az égre, ragyo­gásos színkékjére, ím előtte áll a lányka, arcát félig takargató fatálkája. Messze fénylik szemefénye, arcán virág derengése. Szembe veszi szemérmetes tekintetét, ében haját lótusz arcát, bűvös-bájos mosolygását.

– Holtomiglan édes párom, egyetlenegy e világon – eseng szava szüleihez, esdőn, kérőn szíveikhez. S addig-addig rimánkodik, míg a lelkük meg nem hajlik s lágyan hangzik lányka neve: Fatálacskás Hacsibime.

Ám a szívét sujtja szava, lány szavának tilossá lett fogadalma. Szívét-lelkét nem nyujthatja soha másnak, hacsak hangját holt anyjának nem hallja meg túlvilágról, lelkek árnyékorszá­gából. Vérző szívvel, összetörten vonakodik, bocsánatért, elnézésért sírton sírva rimánkodik.

Szürkül a hold halvány fénye, közelgőben sűrű éjjel sötétsége; álomosztó álomország szét­teríti szürke szárnyát. Hacsibime búbánatos két szemére reáborul álom leple s ím egyszerre, félémette, hang hallatszik túlvilágról, lelkek sötét országából:

– Egyetlenem, lelkem lánya, Hacsibime, légy legényed, gazdád fia hitveskéje. Szeret téged tiszta szívvel, áldáshozó szeretettel; feloldalak ígéretes szavad alól, fogadalmas erő alól.

Megdobbanó szívecskéjén két kis keze, őseinek oltárkáján tekintete, hálát suttog szülőjének, megszólaló szellemének. Boldogságos, virradatos felkelése, szemérmetes ébredése; szeretetét, mély háláját szüleinek, szívét nyujtja szerelmének.

Közeledik lagzi napja és a falu legkicsinyje, legnagyobbja, mind ott sürög, forgolódik, lako­da­lom háza körül bajoskodik. S örömére boldog napnak, megszűntére búnak, bajnak, arra kérik, ösztökélik a leánykát, emelné meg fürt fejének tálacskáját. Ám a tálka se fejéről, se fürtjéről sem erővel, se szép szóval le nem kerül. Nekiesnek, megragadják, jobbról-balról, fentről, lentről ráncigálják, ám a tálka mintha oda lenne nőve, fürtjeibe erős szállal beleszőve.

– Maradjon meg nyugton rajta – szól a legény, a vőlegény bizakodva s úgy indul el rangos-gangos esküvőre, fatálacskás Hacsibime.

Lakománál szegyfőhelyen ül az új pár s jön a három lakodalmas telepohár. Száke-bor van mindegyikben, régesrégi porcellános edénykékben. Hacsibime szürcsölni kezd legelsőből, kis időre kicsit kortyint másodikból, Buddha szent parancsa szerint, ősi szokás-mondás szerint. Ám amikor felhörpinti s az utolsót, harmadikat szemlesütvést kiüríti, nagyhirtelen egyet reccsen fején bűvös fatálacska s dirib-darab hull le róla. Fürtös fejről, hajformáról le a földre egyre hulldos csillogó sok fényesecske. Szemvakító gyémántkövek, sose látott gyöngy éksze­rek, aranymívű cifra násfák, karperecek, csatok övek, ritka fémek szóródnak szét mindenfelé, gurulgatnak Hacsibime lába elé.

Áll a lányka kincsek között fatál nélkül, nyíló rózsa tövis nélkül; bíbort ragyog boldogságtól fénylő arca, rózsát nyílik szemérmetes mosolygása. Most már látni felviduló tekintetét, fényes arca felderültét, ében haját, napfény arcát, nyíló lótusz virágzását.

S messze helyen, hegyeken túl, távolbéli tengeren túl, szájról szájra szálldos neve:

– Élt egyszer egy fatálacskás Hacsibime.

 

 

http://www.mek.oszk.hu/16100/16138/16138.htm

Ajánlott bejegyzések

%d bloggers like this: