You are here

Dali Kandúr (Állatmese)

Nagyot bődül büszke Tigris hetykélkedvén, Kandúr előtt legénykedvén:

– Széles e világon legeslegerősebb, nincsen Nippon földjén nálam félelmesebb.

– Hogyha vallod, akkor igaz – szól a Kandúr s félelmében elmiákol. – Ám egy felhőn, futó felhőn nagy nyargalvást, ki vágtat oly bősz rohanvást?

Ránéz Tigris a felhőre a döbbenettel veszi észre, irdatlan egy szilaj Sárkány száguldozgat felhő hátán. Minden mersze tigriskének eleblábol a nagy hősnek s elmenekül tűzokádó Sárkány elől, akár egér macska elől.

– Lám, lám – nevet égi Sárkány, repülgetvén felhő hátán -, Tigris-koma nagyféltében elvágta­tott, ijedtében ugyancsak elinalgatott. Széles e világon legeslegerősebb, nincsen Nippon földjén nálam félelmesebb.

Hallja Felhő Sárkány szavát, gőgösködő hiúságát; nagymérgesen lebernyegén egyet rándul s hanyatt-homlok hullik Sárkány a hátáról.

– Széles e világon legeslegerősebb, nincsen Nippon földjén nálam félelmesebb.

Hallja Szellő Felhő szavát, fennhéjázó, nagyratörő nagyzolását; olyat fujtat lebernyege ringy-rongyára, darabokra oszlik-foszlik bő plundrája. Szellő dúl-fúl haragjában s nagy dúltában, nagy fúltában nagyot ijed lent a Kandúr, félelmében elmiákol, beoson egy emberlakta, bizton­ságos úri lakba.

Öreg párék éltek benne, csendes, rendes békességbe; bent a férfi imádságot mormolgatott, anyóka meg holmi egymást varrogatott. Mit nekik Szél sikongása, fütyörésző dúdolása.

Nézi Kandúr, ámélkodik, táti szájjal csodálkozik s kis eszével fel nem éri, Ablak-úrfi Szél ellen az egész házat mikép védi? Néz Ablakra, rámájára s amint nézeg átvilágló kristályára, Szellő-úrfi kézzel, lábbal üti, veri, síppal füttyel zörrenteti. Ablak-úrfi eldicsekszik, Szellőcs­kével ellenkedik:

– Én vagyok a legerősebb, nálad jóval félelmesebb; rajtam ugyan át nem törhetsz, reggelig is el­fütyölhetsz.

– Az ám – nyávog félénk Macska -, pedig Szellő több arasszal nagyobbacska.

*

Leszáll a nap, esteledik s alig hogy elsötétedik, pihenni tér minden élő, elül Szellő, fáradt Felhő. Méla csendben, vaksötétben észrevétlen előlibben; hinnéd apró szellem-fajta, vélnéd tündér kis magzatja. Se nem szellem, se tündérke, csak egy éhes Poc-egérke. Egyre azon töri fejét, azon rágja rövid eszét, emberlakta szobácskába hogy jusson be, ablakon át hogy csússzon be. Kis karmával, kis fogával ablakfára kapaszkodik, rámájába kézzel, lábbal fogózkodik s addig rágja, rágicsálja, míg egy lyukká, széles lyukká át nem vájja.

Kandúr legott egérszagot megorrontott; felé csusszan óvatosan puha talpán, szájaszélét kedveteltig meg-megnyalván s amint félszem odapislog Egérkére, bajuszára, két szemére, megütődve nézi, látja, ablak erős rámafája széles lyukká van átvájva.

– Ej, ej – mondja s fejet csóvál, nagyot hökken s ijedten áll; lám csak, erős Ablaknál is még erősebb, fürge Egér nálánál is félelmesebb.

S amint el-elgondolkozik s jó falatra, egérhúsra áhítozik, észbe kapott buksi feje s egyet sandít hőssé vedlett Egérkére.

– Erős legény apró Egér, nagy ereje félelmetes Ablakig ér; meglékeli kemény fáját, ha feni rá éles fogát. Ám ha én őt megfoghatom s meg is fogom, ám ha én őt nyakalhatom s meg­nyaka­lom, én lehetnék Nippon földje nagy csodája, Nap-Istenünk egyetlenegy daliája.

Nekirohan bátorságos Egérkének, füle, farka legvégének, mája, zuza, veséjének; egy-kettőre végez vele s hős Egérnek hűlt a helye.

– Széles e világon legeslegerősebb, nincsen Nippon földjén nálam félelmesebb – dali Kandúr egyre csak azt nyivákolja s hősi módra kunkorodik bajuszkája.

– Vad Tigrisnél, vérengzőnél ezerszerte vitézebbik, Felhőn ülő Sárkánynál is erősebbik, hatalmasabb égen úszó Felhőéknél, jóval különb száguldozó Szellőéknél, ablaknál is, fájánál is sokkal bátrabb, Egérkénél kackiásabb; Nippon-földnek én vagyok az egyetlenke daliája, kettőskardú szamurája, én a bősz úr, híres, neves dali Kandúr.

http://www.mek.oszk.hu/16100/16138/16138.htm

Ajánlott bejegyzések

%d blogger ezt szereti: