Ön most itt van:

,,Ázsiai Monroe-elv”

A nagyhatalmi ellentétek miatt élénk vita bontakozott ki az amerikai, az angol és a japán tengerészeti erőket illetően. Az USA minden egyes japán és angol hajóépítésre fordított dollárral szemben két dollárt lett volna kénytelen hadihajó építésre fordítani, amely hozzájárult volna a fegyverkezési verseny még nagyobb ütemű kibontakozásához. A japánok előnyére szólt, hogy ők csak új hadihajókkal rendelkeztek, az USA viszont csak 1942-ben fejezte volna be flottája korszerűsítését. Ehhez járult még, hogy Japánban már 80 000 kiképzett tengerész állt a flotta rendelkezésére, az amerikai állomány kiképzése viszont még öt-hat évet vett igénybe.
Az amerikaiak kijelentették, hogy ha 1936-ig nem lesz megállapodás a flottakérdésben, úgy levonják a megfelelő következtetéseket. Ez utóbbi nyilvánvalóan azt jelentette, hogy fölgyorsul a fegyverkezési verseny.
Amint az amerikai flotta 1934-es manőverei mutatták, áprilisban 47, októberben pedig 42 órára volt szüksége ahhoz, hogy átkeljen a Panama-csatornán, holott a haditengerészet vezetői csak 24 órával számoltak. A Panama-csatorna azonban legfeljebb 35 000 tonnás hajók áthaladására volt alkalmas, s a két 35 000 tonnás amerikai repülőgép hordozó, a Lexington és a Saratoga erősen csökkentette a flotta áthaladásának sebességét. A két nagy hadihajó áthaladásához 12 órára volt szükség, s közben a Panama-csatorna berendezései és a hajók több helyen is megsérültek.
Az amerikai admiralitás bejelentette, hogy 1935 nyarán hadgyakorlatot kíván tartani az Aleut-szigeteknél, amely ellen Japán tiltakozott, mivel a kérdéses időpontban, a térségben a japán flotta is hadgyakorlatra készült./1/
Hosszú és nehéz tárgyalásokat követően 1935.március 12-én Tokióban szovjet-mandzsukuoi szerződés, egy szovjet-japán jegyzőkönyv, valamint egy szovjet-japán jegyzék született a kelet-kínai vasút eladásáról, március 22-én pedig a szovjet és a mandzsukuoi kormány képviselői Tokióban aláírták a szerződést.
A szovjet kormány a már említett 140 millió yenért eladta a vasutat Mandzsukuonak, ezen kívül a mandzsu kormány vállalta 30 millió yen kifizetését a szovjet alkalmazottak kártalanítására. A mandzsu kormány fizetési kötelezettségéért Japán vállalt garanciát. /2/
A vasút eladásának utózöngéjeként Kiss Sándor helsinki magyar követ információi szerint mintegy 1500 szovjet vasúti alkalmazott megtagadta a Szovjetunióba való visszatérést és kérte szovjet állampolgárságának megszűntetését. /3/
Márciusban eltelt két év Japán Népszövetségből való kilépése óta, így a japán kormányt már nem terhelték a népszövetségi tagságból eredő kötelezettségek. Mivel a szovjet kormány Mandzsukuo területén konzulátusokat létesített, Tokió úgy értékelte a helyzetet, hogy a Szovjetunió de jure elismerte a mandzsu államot.
A Mandzsukuóval kapcsolatos szovjet lépéseket külföldi megfigyelők úgy is értékelték, hogy a XIX. század óta a Távol-Keleten terjeszkedő oroszokat az 1904-1905-ös háborúban a japánok megállították, most pedig a Szovjetunió lemondott Észak-Mandzsúriáról. Ugyanezen megfigyelők azt is fölvetették, hogy ha Japán fegyverrel kívánta volna megszerezni a kelet-kínai vasutat, a Szovjetunió belső problémái miatt nem tudott volna ennek ellenállni, ezért javasolt Litvinov megnemtámadási szerződést Japán és a Szovjetunió között.
Japán erre nem volt hajlandó, Hirota külügyminiszter viszont fölvetette Észak-Szahalin megvásárlásának gondolatát, ahol jelentős japán kőolaj koncessziók voltak, amelyek 1936-ban jártak volna le.
A magyar katonai felderítéshez eljutott információk szerint a kibontakozó japán-kínai közeledés célja Japán részéről Ázsia újjászervezése volt az „ázsiai Monroe-elv” alapján, amely Londonban és Washingtonban idegességet váltott ki. A probléma rendezése érdekében Anthony Eden brit külügyminiszter Moszkvába utazott, ahol a szovjet-brit tárgyalások eredményeként fölvetődött egy távol-keleti biztonsági paktum gondolata, amelynek tagjai lettek volna a Szovjetunió, az USA, Nagy-Britannia, Mandzsukuo és Japán, de esetleg utóbbi nélkül is létrehozták volna.

Anthony Eden brit külügyminiszter
Anthony Eden brit külügyminiszter

A Budapestre eljutott információk szerint Angliának nem volt érdeke a Szovjetunió megerősödése a Távol-Keleten, amihez hozzátehetjük, hogy ez vonatkozott a Közel- és Közép-Keletre is.
Az USA-ban bizonyos fokú kiábrándultság volt tapasztalható a Szovjetunió politikáját illetően. Állítólag a szovjet-amerikai gazdasági kapcsolatok nem hozták meg azt az eredményt, amelyet az amerikai nagytőke remélt. Kérdés, hogy tulajdonképpen mit reméltek az amerikaiak ezektől a kapcsolatoktól? Az amerikai áruk piacaként a Szovjetunió aligha jöhetett szóba, mivel hiányzott a fizetőképes kereslet. A Szovjetunió nyersanyag bázisként azért nem volt fontos, mivel az USA területén, vagy az amerikai kontinensen rendelkezésre álltak mindazok a nyersanyagok, amelyekre az USA gazdaságának szüksége volt.
Hirota japán külügyminiszter kijelentette, hogy javult a japán-amerikai viszony, és bár az USA nem ismerte el Mandzsukuot, a háborús veszély elmúlt. A japánok jó hírnek tekintették, hogy az amerikaiak tíz év múlva kivonulnak a Fülöp-szigetekről és teljes függetlenséget biztosítanak neki, ugyanakkor idegesen reagáltak, amikor megtudták, hogy a Pan American Airway’s engedélyt kapott Guamon, Wake-en és Midway-n repülőterek építésére. /4/

1. Magyar Országos Levéltár Külügyminisztérium Politikai Iratai, K 63 Ankara, 1935. február 7.
2. MOL KÜM POL, K 63 Helsinki, 1935. március 26.
3. MOL KÜM POL, K 63 Helsinki, 1935. április 8.
4. MOL KÜM POL, K 63 Budapest, 1935. április 12.

Ajánlott bejegyzések

%d blogger ezt szereti: