Ünnepet ül Nippon népe, Hold-ünnepet, az újholdét. Halovány kis istenlányka, harmadnapos Ujholdacska, kiül az ég peremére, fű, fa, virág örömére. Ezüsttükrét előszedi, szemét-száját megkendőzi; égi harmat a fürdője, csillagsugár lepedője.
Istenifjú Esőfelhő arrafelé ólálkodik s irígy szemmel nézegeti sarlókarcsú Ujholdacskát, halavány a mosolygását. Azon töri kócos fejét, hogy ha beáll az éjszaka, megzavarja az ünnepet, megrontja az embereket.
Odafut a pajtásához, istenifjú Szélfelhőhöz, nyájas szóval köszöntgeti, egészségét kérdezgeti.
– Rég nem láttalak a portámon, – fogadja a szélfelhő. – Bizonyára sok a dolgod. Eső kell az embereknek, azért könyörögnek hozzád, úgy-e, pajtás?
– Esőért is imádkoznak, – feleli az esőfelhő, – de meg az istenifjú Menydörgő is egyre nógat, hogy siessek s útat neki egyengessek. Hát te, pajtás, miben fáradsz?
– Vihar napja közelgőben, – feleli a szélfelhő.
– Arra még ráérsz, – mondja az esőfelhő, – nekem mára van rád szükségem.
– Mi dolgod hát ma estére? – kérdi a szélfelhő.
– Az, – feleli az esőfelhő, – hogy tükre előtt a sarlócska, ünnepnapra készülődik.
– Az ám, – mondja a szélfelhő, – épp ma este kezdődik el; lesz is lent nagy dínom-dánom.
– Égi lakók volnánk pedig, – folytatja az esőfelhő, – mi ketten is, nemcsak a hold. S odalent csak őt szeretik, szóval-tettel becézgetik.
– Mit is szerethetnek rajta? – tünődik el a szélfelhő.
– Nézz a földre, – szól az esőfelhő bosszankodva; – gombát szednek, főtt gesztenyét, földi étkek édességét, mind a holdnak örömére, Ujholdacska ünnepére.
– A mi sorsunk meg az éh-kopp, – hagyja helybe a pajtása.
– Hátha rajtok kifoghatnánk, – súg össze a a két szilajfi, – egy jót mi is arathatnánk. Szálljunk le a föld színére s ami gomba, főtt gesztenye, földi étkek édessége, áldozatok eledele, egy-kettőre habzsoljuk fel.
– Holdacskának meg az éh-kopp, – nevet vígan a két pajtás.
Igy szólnak az ünneprontók s szedik-veszik dolgaikat, hogy a földre leszálljanak. Megindulnak a mennyégből s amint mennek-mendegélnek, egy hegy csúcsán megpihennek. Álmélkodva nézegetnek az emberek lakta földre; holdat lesnek odalentről, holdfény dereng odafentről.
Minden háznak az ablakja, tátva-nyitva az ajtaja, tornácokon kis asztalkák, asztalkákon kis tálacskák, tetés-tele édességgel, gombákkal, főtt gesztenyékkel. A szobákban nemkülönben, tele tálak sorban, rendben. Ünnepére Holdacskának, áldozásul mosolyának.
– De csikolja az ínyemet, – sóhajtgat a szélistenfi.
– De folyatja a nyálamat, – nyögdécsel esőistenfi.
– Rontsunk neki a házaknak, házban levő asztaloknak, asztalokon a tálaknak, tálon ínyes falatoknak.
– Jó lesz biz az, rontsunk rájuk, nekünk jusson falatkájuk.
Nekigyűrkőzik a két legény és iramodnak a hegyről lefelé.
– Én kezdem meg, – mondja a szél.
– Hát csak fújjad, – szól az eső.
– Rajtam a sor, – mond az eső.
– Hát csak csurgasd, – mondja a szél.
Lent a földön az emberek, amint a Holdacskát lesik s derengését ünnepelik, megpillantják a két felhőt, a föld felé közeledőt. Összeszednek ételeket, áldozati csemegéket, tetés-tele tálacskákat, tállal tele asztalkákat, összehordják a tornácba, tornácból a szobácskákba s – ablak-ajtó mind bezárul.
Istenifjú Esőfelhő esőt zúdít a házakra. Istenifjú, a Szélfelhő szelet fújtat a házakra. Csapkodnak és üvöltenek, házakat megreszkettetnek, fel-felsikolt ablak-ajtó – zárva marad minden ajtó.
Dühöngenek, tajtékoznak, átkozódnak, szitkozódnak, meg-megreccsen ablak-ajtó – zárva marad minden ajtó.
Addig-addig, míg dühökben, tehetetlen küzdelmükben, elfáradnak, ellanyhulnak, égbe visszavánszorognak. Éh-koppon biz ők maradnak.
Ím, feldereng a Hold képe, ezüstszín a derengése, nyájas arca mosolygása, nyitó lótusz virágzása.
Szél meg eső elültével, holdvilág kiderültével, minden ablak mind kitárul, minden ajtó mind felzárul. Tornácokon kis asztalkák, asztalkákon kis tálacskák, tetés-tele édességgel, gombákkal, főtt gesztenyékkel.
Áldoznak a Holdacskának, harmadnapos sarlócskának.
