Ön most itt van:

Víz tündére Sellő-lányka

Valamikor egy legénynek, eszébe jut szegénykének, hogy ő addig meg nem nyugszik, amíg meg nem házasodik. Az volt az ő tette-vette, hogy a horgát elővette s nekilát a horgászásnak, rákfogásnak, halászásnak. Tenger mellett volt tanyája, ütött-kopott házacskája.

Történt egy nap a víz mellett, amint ül a horga mellett, horog vége meg-megrezdül, a kezéből majd kiperdül.

– Tán csak nem egy teknősbéka került volna a horgomra, – szól a legény ijedezve, horgát meg-megemelgetve.

– Ha egy nagyot rántok rajta, elszakadhat a fonalja, – gondolja nagy óvatosan, s húzza-húzza szépen lassan, izmos karja kibírtáig, nagy ereje kifogytáig. S amint húzza-húzogatja, vízből vonja-vonogatja, kikukkan egy fej a habból, kibukkan egy test a habból. A fej mintha lányé lenne, törzsöke meg halé lenne.

– Sellőt fogtam, nincs különben, – szól a horgász holtijedten, s nézi sellőt tátott szájjal, féle­lemmel, ámulással.

– Soha ilyet, míg a világ, – szól a halász, húzván horgát, s majd halat lát a sellőben, majd leányt lát szép szemében, szép szemének nézésében.

Pedig aki halnak hiszi s szívét-lelkét megszereti, hát még hogyha el is veszi, egyhamar az meg nem halhat, holtig marad fiatalnak.

– Be sajnálom szegény sellőt, a horgomon megrekedőt, – szól a halász sajnálkozva. – Hogy rám tapad nézésével, hogy néz rám két szép szemével.

Veszi sellőt a horgáról, leakasztja fonaláról s így szól hozzá emberséggel, jószívvel, meg szeretettel.

– Kicsi sellő, óvatatlan, vakmerőcske, óhatatlan; tenger mélyén volna helyed s ahelyett ím itt termettél s jó szerencséd, hogy épp az én horgocskámra kerülhettél.

Azzal karját megragadja és a vízbe lesíklatja. Sellő síklik hullám hátán, habok közé bukdá­csolván, s messze vízen eltünőben, tenger alá sülyedőben, vissza-vissza tekint arca s fél­szemével mintha sírna félszemmel meg mosolyogna.

Halász aztán veszi horgát, horgássza a tenger halát, s naplementre, szürkületre, halasvedre hallal tele.

Estidő van, hűvösödik, kunyhók körül sötétedik. Készül a fa tűzrakásra, készül a hal a bogrács­ba; a legényke sürgölődik, estebédhez szedelődzik.

Ajtaján ám kopogtatnak s bocsánatért rimánkodnak. Ajtó nyílik s belép rajta szemlesütve egy leányka.

– Ki vagy? Mi a kívánságod? – kérdi legény a leányzót.

– Árva vagyok én anyátlan, vándor vagyok én apátlan; az útamat elvétettem, házikódba úgy tévedtem. Kérnék szállást éjszakára, istenkénk nagy irgalmára.

S amint néz és rimánkodik, s két kis keze kulcsolódik, a két szeme pillantása, drágakő két ragyogása. Halászlegény megsajnálja, szíves szókkal marasztalja; teás csészét tesz eléje, térd-vánkoskát húz feléje.

– Fáradt ha vagy, megnyugodhatsz, éhes ha vagy, jól is lakhatsz; lesz friss halunk, friss fogású, friss sütésű, ropogású.

Azzal siet a konyhába, halat rakni halbográcsba.

– Hogyha akarsz finom halat, ízeset meg ropogósat, bízzad csak rám a hal gondját, én tudom ám annak módját.

– Vendégem van, nyugodhass meg, fáradt is vagy, pihenhess meg.

– Megzavartam nyugalmadat, hadd főzöm meg vacsorádat.

Addig-addig rimánkodik, szíves szókkal akarkodik, míg megunja a legényke s vendég előtt az edényke. Sürög-forog a hal körül, a halacska tálba kerül s nekilátnak az evésnek, közbe-közbe összenéznek. Oly finom a hal falatja, színe, szaga, párolatja; szája szélét a halászunk nem egyszer hogy nyalogatja.

– Soha ilyet még nem ettem, – örvendez a vendéglátó – ha mindennap így ehetnék, sok máséval nem cserélnék.

– Ha a főztöm megszeretted, máskor is megszeretheted.

– Igen, hogyha maradhatnál, házikómban meglakhatnál.

– Senkim, semmim e világon; mi a világ, azt se tudom. Engedd, hogy itt maradhassak, ételedért szolgálhassak.

– Már kimondom, mire vágyom, légy nekem az édes párom. Nélküled én úgy se élek, nem élet a legényélet.

Fülig pirul a leányka, szégyellős a szószólása:

– Tenger mellett nevekedtem, sósízű a lehelletem; azt kívánnám, hogy hetenként sós vízben megfürödhetnék.

– Azon könnyen segíthetünk, fürdőhelyet ha építünk, – siet halász a válasszal.

– Még egy lenne a kérésem, kár ne essék tisztességben. Fürdés közben a sós vízben, ne mutatkozz közelemben. Meg ne láss a két szemeddel, meg ne árts a nézéseddel.

Furcsállotta a lány szavát; mit csináljon, adja szavát. Rövidesen lakzit csaptak s halból oly nagy főzést csaptak, hogy halízű az egész ház, ahol jársz és ahol megállsz.

Tellett-múlott az idejük, minden jóban volt jó részük. Horgászni járt az új gazda, hullott a hal a bográcsba. Pompás volt az asszony főzte, addig evett, amíg győzte. Csak a sok só a fürdő­ben, az motoszkált a fejében. Sósban fürdik hétről-hétre, a halhúsú kis menyecske, s míg a vízben lubickolgat, fürdőajtó zárva marad.

Egyszer amint megint fürdik, mindenről megfelejtkezik; se a házra, se urára, nem gondol ő semmi másra, csak a sós víz párájára. Az ura meg lesi-várja, mikor nyílik az ajtaja.

Ajtófélfán egy kis nyílás, kandikálgat be a halász, s amint néz és benézeget, hajaszála égnek mered. Nem az asszony van a vízben, nem az fürdik a sós vízben, nem is az lubickol benne, hanem hal- meg leányféle, egy kis vízi tündérecske, tengerszülte kis sellőcske.

Nagyot dobban halász szíve, meg-megremeg teste-lelke.

– Azt hittem, hogy igaz lélek, halandótól meglelkedzett; holott sellő a fajtája, sós tenger a származása. Azért kell hát az a sok só, azért zárult be az ajtó, azért sütött-főzött halat, jóízűt meg ropogósat.

Mintha álom szállna rája, oly tétova a járása, s hol elmegy, hol megjön ismét, meg-megtörli szeme könnyét.

Észrevette a menyecske, hogy az ura ím megleste s mélységes mély bánatában, szívének megszakadtában, sírva borul az urára, hű urának két karjába.

– Mért sírsz, mért rísz feleségem? Sósban fürdő ékességem?

Szomorúan néz urára, könnye pereg orcájára.

– Nincs itt többé maradásom, más világ az én világom, – mondja sírva, sóhajtozva.

– Mért más világ? Mért nem ez itt?

– Azért, – mondja az asszonyka, – mert a tenger az otthonom, sellőből a származásom. Te mentettél ki a bajból, éltet adtál életedből, s hogy lerójam a hálámat, otthagytam a mivoltomat s jöttem hozzád feleségnek, szerelmetes hitvesednek. Ámde szavad nem állottad s meglested a sellőbeli, tündérektől fogantatott, vízitündér alakomat. Megszerettél, meghálálom, tiéd lesz az ittfelejtett, itten hagyott ifjúságom.

S megcsókolja, megöleli, lehelletét ráleheli.

Indul sellő az útjára, sós tengernek irányába s amint síklik a tengerbe, amint bukkant be a mélybe, feje mintha lányé lenne, törzsöke meg halé lenne.

Búsan tér a halász haza, otthontalan otthonába; könnyeket ejt könnyes szeme, vért csepegtet vérző lelke. De mert sellő volt hitvese s szívét-lelkét megszerette, egyhamar ő meg nem halhat, holtig maradt fiatalnak.

 

 

http://www.mek.oszk.hu/15700/15728/15728.htm

Ajánlott bejegyzések

%d blogger ezt szereti: