Ön most itt van:

Veres Tamás: Adománygyűjtés Osakában (III. díj)

 

Osaka belvárosában a szokásos mederben zajlott az élet. Buszok és autók meneteltek olyan rendezetten, ahogy egy hangyasereg cipeli a morzsákat a boly felé.

A taxis leállította a motort az út közepén. Kiszállt fekete, szinte mindenhol szögletes autójából és a fa felé vette az irányt, amely a belvárosi üzletek között álldogált évtizedek óta. A mögötte lévő fehér busz, amelynek közepén egy világoszöld vonal volt végighúzva, nem tudott tőle tovább haladni és iszonyatos dudálásba kezdett. A taxist nem zavarta. A fa mellett álldogáló társaság felé vette az irányt. Közben a zsebébe nyúlt és elővette a pénztárcáját. A busz mögött egyre nagyobb tömeg torlódott fel.

A fa mellett három japán lány és egy magyar fiatalember állt. A jobb oldalon álldogáló lány, Tamami, egy piros, fehér és zöld színűre festett dobozt tartott a kezében. Sötétkék farmernadrágot, sötétbarna bőrkabátot és a kabátjával egyszínű hátizsákot viselt.

A csoport bal oldalán a fiú, Nyeste Attila szendvicsembernek öltözött. A nyakában egy hatalmas kék és rózsaszín színekben játszó tábla lógott, amelyre a magyarországi vörösiszap katasztrófáról készített fényképek voltak ragasztva. Mellette Akane állt és egy kifeszített molinó végét fogta, amelynek másik vége Jukiko kezében volt. A felirat szerint azoknak a családoknak gyűjtenek, akiket valamilyen szörnyű tragédia ért a katasztrófa idején.

A taxis elővett pár ezer jent és beletette a dobozba a pénzt.

–Láttam a tévében a helyszíni riportokat. Szörnyű! Rendesek vagytok, hogy gyűjtötök nekik! Hajrá!

A dühöngő és dudáló tömegtől egy cseppet sem zavartatva visszasétált a fekete Toyotához, beült és úgy ment tovább a forgalom, mintha nem most bénította volna meg egyetlen autó az egész, eddig mindig olajozottan működő osakai közlekedési rendszert pár percre.

Attila Akane felé fordult. Miközben beszélt, megigazította a kapucnit a drapp színű pulóverén.

–Magyarországon elképzelhetetlen lett volna, hogy valaki otthagyja az autóját az út közepén és adományt ad.

–A buszsofőr itt se nagyon örült neki.–jegyezte meg Tamami.

A beszélgetés hol magyarul, hol japánul folyt közöttük. Attila Osakában tanult ösztöndíjjal, a lányok az Oszakai Egyetem magyar szakos hallgatói. Mindegyikük töltött már el néhány hónapot Magyarországon és nagyon megszerették az országot. Amikor értesültek a kolontári és devecseri vörösiszap katasztrófáról, azonnal gyűjteni kezdtek az áldozatok családjainak és a sérülteknek. Tudták, hogy csak pár napig lesz téma a médiában, utána mindenki megfeledkezik róla és a szerencsétlenül járt embereken is. Olyan országban, mint Japán, amelyet elég gyakran sújtanak természeti katasztrófák, földrengés vagy cunami formájában, jobban átérzik az emberek, mit jelent egy olyan tragédia, amilyen Somlóvásárhely, Kolontár és Devecser lakosait érintette, amikor elöntötte őket a vörösiszap, amely az Ajkai Timföldgyár átszakadt zagytárolójából indult el, hogy tíz embert megöljön és százötvenet megsebesítsen lúgos anyagával az emberi bőrre jutva. Közben kipusztította a Torna-patak teljes és a Marcal folyó egy részének élővilágát.

–Összetart minket a yamatodamashi.–reagált Attila mondatára Akane.

A másik három lány helyeselve bólogatott.

Attila nem kérdezett rá, hogy mi az a yamatodamashi. Elég régóta élt már ahhoz Osakában, hogy tudja, mit jelent ez a szó, melynek a magyar fordítása: japánságtudat. A lényege, hogy az ország előbbre való az embernél. Az emberek a hazájuk érdekében tűrik balsorsuk minden nyűgét, s nyilait. Nem gondolkodnak rajta, mint egy modern kori Hamlet, hogyan kellene élniük az életüket. Ők tudják, mit kell tenniük. Attilát lenyűgözte ez az állandó szervezettség, amit Osakában látott. A tömegközlekedési eszközök pontosan akkor érkeznek, amikorra menetrend szerint ki vannak írva. A túl sok figyelmeztető tábla és a rengeteg neonreklám egy kicsit zavarta, de szép lassan megszokta őket. Tetszett neki, hogy nem csak különböző piktogramokkal, hanem emberi figurákat ábrázoló rajzokkal is figyelmeztetik az embereket például arra, ha egy veszélyes építkezés mellett haladnak el.

A japán embereknek kötelessége életét áldoznia a hazájáért és katasztrófa esetén összefogni érte a többi emberrel. A magyarországi vörösiszap katasztrófa után a magyarok először összefogtak, utána megint kezdődött a szokásos széthúzás, ami annyira jellemző az ottani emberek nagy részére.

A magyar fiú és a három japán lány tovább álltak a fa mellett. Osaka nyüzsgő belvárosában az emberek többsége figyelmet se szentelt rájuk. A telefonjukat babrálták vagy csak gépiesen mentek tovább a céljuk felé. Akik megálltak, azok viszont mind tettek valamennyi pénzt a Tamami kezében tartott, a magyar trikolór színeiben pompázó dobozba.

Egy fehér inget és fekete nadrágot viselő férfi lépett oda hozzájuk.

–Mikor történt ez?

–Pár héttel ezelőtt. Magyarországon.–felelt neki Jukiko és eltöprengett rajta, hogy úgy látszik, nem mindenkinek van ideje tévét nézni.

–Hol van ez az ország?

–Európa közepén.–válaszolt most Attila, akinek egy kicsit bántotta az önérzetét, hogy ez az ember nem tudja, hogy merre van az ő hazája.

A férfi nem kérdezgetett többet a katasztrófáról. Látta a fényképeket, azok alapján meg tudta állapítani, hogy milyen szerencsétlenség történt több ezer kilométerrel odébb.

–A szerencsétlenül járt települések vezetőinek fogjátok adni a pénzt vagy az ország vezetőinek, hogy osszák szét?

A lányok és Attila egyszerre intettek nemet a fejükkel.

–Miért nem? Nem az a természetes, hogy a vezetők osztják szét a leginkább rászorulók között a pénzt?

A lányok Attilára néztek, aki azon töprengett, hogy magyarázza el egy olyan nép tagjainak, akiket születésük óta a becsületre neveltek, hogy Magyarországon éppen virágkorát éli a korrupció és nem sok emberben lehet megbízni.

–A Magyar Vöröskeresztnek adjuk. Ők fogják szétosztani.

A férfi bólintott. Belenyúlt a pénztárcájába és beletett a dobozba valamennyi pénzt.

–Köszönjük!–hajoltak meg felé tiszteletteljesen a fiatalok.

–Nem sűrűn nézek televíziót. Nem tudtam, mi történt abban az országban, ott Európában. Egész nap egy buszt vezetek itt, a városban. Nemrég fejeztem be a munkát. Nem is erre lakom, csak kíváncsi voltam, mi lehetett olyan fontos annak a taxisnak, aki előttem haladt, hogy megbénította fél Osaka forgalmát azért, hogy pénzt tegyen ebbe a dobozba.

–Ön vezette azt a buszt, a taxi mögött?–kérdezte Jukiko.

–Igen. Eléggé bosszantó volt, hogy alig bírtam miatta tartani a menetrendet. Megértem, hogy adományozott ő is pénzt, de azt nem, hogy miért kellett ezért megállnia az út közepén. Én is el tudtam idáig sétálni a munkaidőm letelte után. Jó, hogy vannak olyan emberek, mint ti és segítetek idegen embereknek, akik valahol távol élnek. Jártatok már abban az országban?

–Én onnan jöttem.–válaszolt Attila.–A lányok pedig magyar szakos hallgatók az egyetemen. Beszélik a nyelvet is.

–Én Indonéziából költöztem ide. Túléltem a cunamit 2004-ben, utána jöttem Osakába.

–Nem néz ki indonéziainak.–jegyezte meg Tamami, aki sűrű meghajlásokkal próbált bocsánatot kérni illetlen mondatáért. Japánban nem szokás ilyen megjegyzést tenni egy másik emberre.

–Japán vagyok. Egy japán cégnek dolgoztam Indonéziában. Már évek óta ott laktam, amikor kitört a cunami. Borzasztó volt, amit ott láttam, de utána azt is jó volt látni, hogy az egész világ összefog az áldozatokért. Sajnos még így se tudtak mindenkin segíteni. Most ti is ezt teszitek. Összefogtok vadidegen emberekért. Remélem, soha többé nem kell megtapasztalnom azt az érzést. De ha kell, ott leszek és segítek a bajba jutott embereknek. Remélem, ha Japánt baj éri, a magyarok is segítenek nekünk.

A buszsofőr meghajolt előttük és beolvadt az Oszaka belvárosában sétáló tömegbe.

–Mi történne, ha Japánt érné valamilyen természeti csapás?­–kérdezte Attila.

–Természetesen összefogunk és újjáépítjük, amit a természet elpusztított.–felelte Akane.

–És mindent úgy fogunk tenni, ahogy azt az ország vagy éppen a város vezetői meghatároznak nekünk.–toldotta meg Jukiko.

–Úgy, ahogy azt a yamatodamashi előírja.–fejezte be az okfejtést Tamami.

Attila azokra az emberekre gondolt, akik otthon elveszítették a szeretteiket és a vagyonukat. Tovább gyűjtötték az adományokat, közben azon töprengett, hogyan tudná meggyőzni az otthoniakat, hogy ők is úgy lássák a világot, mint a japánok. Végül arra a döntésre jutott, hogy a magyaroknak csak nagyon kevés százaléka áll készen erre. Kíváncsi volt, vajon valóban minden tényleg úgy történne egy természeti csapás esetén, ahogy a lányok mondják?

Pár hónapra rá meggyőződhetett róla, hogy a yamatodamashi nem csak legenda. Nem telt el, csak néhány hét azután, hogy a kis csapatnak, akik időközben huszonöt fősre bővültek sikerült háromszázezer jent, vagyis hétszáznyolcvanezer forintot gyűjteniük, Japánt elérte az ország történetének legnagyobb földrengése Tóhoku régióban. Ezrek haltak meg vagy tűntek el és Fukushimában megsérült az atomerőmű blokkja.

A japán emberek nem estek pánikba, hanem rendezetten és fegyelmezetten reagálták le a természeti csapás következményeit. A yamatodamashi a legnagyobb bajban mutatta meg, hogy valóban működik.

 


Ajánlott bejegyzések

%d blogger ezt szereti: