Ön most itt van:

Végzetes harapás (kisregény) – 1. rész

asakusaBevezető

Négyéves, határtalan képzelőerővel megáldott kisfiam, Botond történetéhez nyúltam, aki felvázolta saját elképzelését a manapság televízióban sugárzott meséket látván. Az ő meséje nagyon velős, és tömör. Kisfiam vázlatos elbeszélését kiszínezve, és valódi helyszínekre ültetve megpróbálom tovább írni, és bővíteni, hogy egy izgalmakban gazdag fantasy kisregénnyel gyarapítsam a világirodalom japán népről, Japánról szóló eddig is hatalmas gyűjteményét.


Első fejezet

Tokiói este

Mélán, egykedvűen sétálgatott a zsúfolt sétálóutcán, unottan kerülgetve a bámészkodó, beszélgető emberek sokaságát, akik nem hogy agresszívre, sietősre vették volna lépteiket a tömegben, inkább csak békésen, mosolyogva ballagtak, álldogáltak.

Ő volt egyedül, aki feszültté vált, mikor már hosszú percek óta úgy érezte, soha nem ér át a végtelennek tűnő utca távolabbi végére.

Kezdte rosszul érezni magát a sokadalomban, igyekezett is minél előbb átverekedni magát az emberek ezrein. Nem félt, nem menekült, nem lökött félre senkit az útjából, csak próbálta mielőbb maga mögött tudni az embereket. Nem gondolt bele, hogy ha végigmegy a bazárok szegélyezte utcán, akkor is egy hömpölygő emberáradatban találja majd magát, mivel Tokióban volt, a világ legnépesebb, legnagyobb városában.

Teljesen fölösleges volt az erőfeszítése, hogy kerülgesse a népet, ahelyett, hogy ő is komótosan haladna, mert a kanyaron túl ugyan az várta. Ő mégis lépdelt előre hosszú lábaival, és cikázott jobbra-balra, ügyesen észrevéve az emberek közti réseket. Maga sem tudta, miért, azt sem, hogy hova, csak ment.

Talán az utca közepén járt, mikor megtorpant egy pillanatra. Valami furcsa érzés keríthette hatalmába, mert felemelte fejét, és körbenézett. Egészen addig fel sem tűnt neki, hogy az Asakusa vásárlóutcán halad. Mikor fölpillantott, akkor látta meg a piros és fehér lampionok százait, amelyek színenként különböző magasságokban húzódtak a sétálóutca teljes hosszán, függve a sajátosan piros épületgerendákról.

– Mit keresek én itt? – kérdezte magától gyanakvóan. – Nincs dolgom erre! Hogy kerültem ide? …

(folytatása következik)

 

Ajánlott bejegyzések

%d blogger ezt szereti: