Ön most itt van:

Végzetes harapás (kisregény) – 4. rész

asakusa

(folytatás)

…Vérző orral, hason kiterülve ébredt saját lakása padlóján, közvetlenül az ágya mellett. A szoba túlsó feléből a televízió kéklő fénye terjedt, megvilágítva a helyiséget, villódzó árnyakkal tarkítva az egyhangú falakat.

Nehézkesen feltápászkodott, letörölte a vért, hunyorogva az éjjeliszekrényen pihenő karórájára pillantott, és az ablaküvegnek támasztva két tenyerét, és homlokát, kinézett az éjszakai városi forgatagba. Hallgatta a forgalmas útkereszteződésben duruzsoló autókat, kávédarálóra emlékeztető robogókat, agresszív fékcsikorgásokat a velejáró dudálásokkal, és egy távolabbról behatoló mentőautó-sziréna éles hangját, amely megtörte a monoton morajlást.

– Mi volt ez? – tanakodott magában, orra hegyénél egyre nagyobb párafolttal takarva el saját maga elől a zavartalan kilátást. – Hol voltam álmomban? Nem volt ismerős! De annyira valóságos volt!

Tekintete egyszer csak a lenémított televízióra szegeződött. Egy dokumentumfilmet sugároztak, amelyben egy tokiói vásárlóutcát mutattak be, piros meg fehér lampionokkal, zöld hullámcserepes bazárokkal.

– Hiszen itt jártam álmomban! – ült le ágya szélére, és mereven bámulta a kijelzőt, ráeszmélvén, hogy víziójában pontosan úgy sorakoztak az épületek, a lampionok, az utca fölé hajló aranyló ágak.

– Tokió? Én sosem jártam a fővárosban! Hogy lehet ez? Most ez az álom, vagy az volt?

(folytatása következik)

Ajánlott bejegyzések

%d blogger ezt szereti: