Ön most itt van:

Végzetes harapás (kisregény) – 24. rész

10-the-white-room-10

(folytatás)

– Mi a baj, Tanaka bácsi? – nézett rá a kislány reszketegen. – Rosszat mondtam?

– Nagyon rosszat!

– Ne haragudj! – váltott Yumiko hangja keservessé, és kis híján elsírta magát.

– Ne sírj, kicsi sakurám! Nem a te hibád! A könyv az, ami megriasztott!

– Mi az? Milyen könyv az?

– Remélem, hogy nem az, amire gondolok!

– De mondd már!

– Nem kell tudnod! Belenéztél? Csak annyit mondj, hogy mi van a lapjain!

– Semmi! – rázta a fejét Yumiko. – Teljesen üres! De a nante mégis, mintha olvasná!

– Világít a könyv?

– Nem! Sötét barna minden lapja.

– Utánajárok, mi az!

– Hogy jársz utána? És miért rettegsz?

– Nem kell tudnod!

– Ha te nem mondod el, akkor megkérdezem nantétől! – rántott egyet a vállán Yumiko.

– Ne! – emelte fel Tanaka a tenyerét önkéntelenül, megálljt mutatva. – Anyádnak, meg nagyanyádnak ne említsd, hogy tudsz róla!

– Nem értelek! Fontos, hogy mi az, vagy nem? Ha nem fontos, akkor miért tiltod? Ha fontos, akkor nekem is van hozzá közöm!

– Kiderítem, hogy tényleg az-e, amire gondolok! Utána megtudod! De ne aggódj! – nyugtatta.

– Köszönöm, Tanaka bácsi, hogy nem bízol bennem! – vágta rá Yumiko cinikusan, és sértődöttségét mutatva, keresztbe tette maga előtt a két karját.

– Ne beszélj butaságot! Ez nem bizalom! Csak nem akarom, hogy feleslegesen izgulj!

– Ezzel egy kicsit elkéstél! – folytatta Yumiko pikírten, és csípőre vágta apró kezeit.

– Igaz! – bólogatott egyetértően a hálóköntöst viselő férfi.

– Akkor, most már beavatsz?

– Nem, amíg nem tudom, mi az! Megijedtem, hogy egy nagyon veszélyes könyvről beszélsz! De nem az! – legyintett Tanaka, és elhessegette búskomor arcáról a rettegést. – Amelyik könyvre én gondoltam, az világít. Te pedig azt mondtad, hogy nagyanyádé nem.

– Akkor nem veszélyes?

– Nem! – nyugtatta a kislányt.

– Akkor megkérdezhetem nantét?

– Ne!

– De most mondtad, hogy nem veszélyes!

– A barna lapos könyvek mindig baljóslatúak!

– Miért kell anyádnak meg nagyanyádnak az erőd? Mit akarnak vele kezdeni?

– Azt nem tudom, de most, hogy idősebb vagyok, és növekedek, a testem és az akaratom is erősebb. Ezért anyám is hatékonyabb módszerekkel próbálkozik. Még vissza tudom tartani, de nem sokáig! Elfáradok. Apámat akarom!

– Tudom, kicsim! – ölelte magához a lányt Tanaka.

– Nem tudok bejutni az álmába! Miért hagyott el engem? Már nem szeret? – kezdett keserves, hangos sírásba Yumiko. – Miattam ment el?

– Nem! Nem te tehetsz róla! Ilyenre ne is gondolj! Így, hogy már tudom, mi lakozik benned, az a gyanúm, hogy anyád és nagyanyád távolították el, hogy ne tudjon közbelépni. Én sem érzem a jelenlétét!

– Hogyhogy nem érzed? Hiszen te vagy az őrzője! Te magad mondtad! És hogyhogy engem sem éreztél?

– Nem tudom! Talán valami gátolja az energiája kiáramlását, mert már négy éve nem tudok róla semmit.

– De anyámmal három éve költöztünk el nante házába!

– Tudom! Akkor vesztettelek el téged! De apád szívverését már előtte elvesztettem! Megvan!

– Mi van meg? Apám szívverését hallod?

– Nem! Sajnos, nem! De azt hiszem, rájöttem!

– Mire?

– Apád üzletfelei vagy Ernyődémonok, vagy pedig Lélekevők! Vagy takarják, vagy egyszerűen elszívják a kisugárzását.

– Ez biztos? – tette két tenyerét riadtan az arcára Yumiko.

– Nem! De mikor anyád elvitt téged, azt mondta nekem, hogy Yamato nem foglalkozik veled, mert minden idejét az üzletfeleivel tölti. Még azt is el tudom képzelni, hogy Airi, vagy Kokoro intézte Yamato köré az üzletfeleit.

– Nante? Anyám?

– Azt kell mondanom, hogy igen. Sajnálom, kicsi sakurám, hogy ezt kell hallanod, és azt is, hogy tőlem.

– Semmi baj, Tanaka bácsi! Gyűlölöm őket!

– Nem mondhatsz ilyent! Ők az anyád, meg nagyanyád!

– Bár nekem is édesanyám lenne, mint mindenkinek! Aki szeret! De nekem egy Lélekevő jutott anyának!

– És azt tudod, hogy hol vagy? Merre keresselek? Nante házában kerestelek évekig!

– Nem tudom! – rázta meg a fejét bánatosan a kislány. – A házból sem mehetek ki. Egy hideg pince a szobám. Egyszer régen ott ébredtem. Nem tudom, hogy kerültem oda.

– Yumiko! – hallatszott megint a fehér szoba egy távoli zugából az érces női hang, melyet Tanaka Kokoronak vélt a valós életbeli berögzült emlékeiből. – Milyen szellemmel beszélsz álmodban? Azonnal fejezd be! Megtiltom, hogy bármit álmodj!

– Nante! – kiabált hátrafelé Yumiko. – Semmi közöd az álmaimhoz! Szállj ki a fejemből! Nem álmodlak téged! Nem vagy a része!

– Nem értem! – rázta a fejét Tanaka, és hunyorogva próbálta észrevenni Yumiko mögött a fehérségben elrejtőzött öregasszonyt, mindhiába. – Ha nem álmodod, akkor miért van itt?

– Nincs itt! Csak a hangja! – csendesítette le Tanakát, hogy saját szája elé emelte mutatóujját.

– Akkor főleg nem értem! – súgta a nagybácsi.

– Rettegek a hatalmától, ha ébren vagyok! Biztosan kihat az álmaimra.

– De ha nincs itt, hogy tudsz beszélni vele? És mi volt legutóbb az a sárgás fény?

– A sárga fény a konyhából leszűrődő lámpa fénye, amit akkor látok, ha éjszaka benyitja a pinceajtót, hogy megnézze, alszom-e. Szerintem beszélni nem tudok vele. Vagyis nem akarok. Azért nincs benn az álmomban.

– Ha látjuk a lámpa fényét, akkor félig ébren vagy?

– Lehet. Tanaka bácsi, én is csak most ismerkedek a képességeimmel! Nem tudom, hogy működik. Lehet, hogy ő akar betörni az én álmomba, de az is lehet, hogy én idézem elő a sárga fényt, hogy visszataláljak a valóságba.

– Hogy találtad ki a fehér szobát? Te hoztad létre?

– Ez igazából nem szoba! – magyarázta Yumiko körbe mutogatva. – Nincsenek falak, nincs padló, nincs mennyezet! Lebegünk mindketten. Ezért nem tudtál hátrafelé lépni, és nem tudtál felém közeledni!

– Te hogy tudsz közelíteni felém? Vagyis idelebegni?

– Akarat. Ezentúl már te is tudni fogod, mert tudod, hogy engem jelez a fehér szoba.

– De mégis, honnan tudjam, melyik irányban vagy?

– Tudd! Az őrzőm vagy! Hidd el, hogy ott vagyok!

– De ha ez nem szoba, akkor mi? – vált tanácstalanná Tanaka. – Nem tapasztaltam soha hasonlót. Tudok mindent az Árnyhadról, a mágiáról, érzem a jokaikat. De a te képességed új nekem! Hogy alkottad meg ezt? Nem szoba, nem tér, nem terem. Csak úgy van, és mi benne vagyunk?

– Nem tudom! Véletlenül lett. Apám után sírok minden éjjel, és hívom, hogy jöjjön értem. Félek! Eddig olyan volt az egész, mintha a ködben tapogatóznék. De kifehéredett, és egyszer csak megtaláltalak. Apámat nem, de te megvagy. Nem tudom elmagyarázni.

– Nem baj! Majd együtt rájövünk, hogy mi ez!  Szóval, ez után, ha kereslek, akkor gondoljam ide magam?

– Csak akkor szabadok a gondolataim, mikor alszom. Ha ébren vagyok, oda kell figyelnem mindenre, mert nante hallja, mire gondolok. Vagy érzi.

– Akkor mégiscsak te hoztad létre a fehér szobát, hogy álmodban magad lehess.

– Mondtam már, hogy nem szoba!

– Yumiko! – jelent meg fekete árnyként a semmiből Kokoro, egy szempillantás alatt.

Megragadta a kislány csuklóját, és ahogy érkezett, ugyan úgy egy pillantásnál rövidebb idő alatt távozott, magával rántva a kislányt a végtelenbe.

– Yumiko! – kapott utána Tanaka, de csak a semmit markolászta kétségbeesetten.

– Ne! – sikoltozott Yumiko a távolban, és hangja egyre halkult.

– Ne bánts, nante! Kérlek!

– Megkapod a magadét! Megmondtam, hogy nem társalogsz álmodban semmilyen jokaival! Megígértem legutóbb, hogy ennek következménye lesz!

– Ne bánts! Nante!

– Yumiko! – kiabált Tanaka, és próbált mozdulni arra, amerre a démon magával ragadta a kislányt, fölöslegesen. – Kicsi sakurám!

– Segíts! – szólt elhaló, alig hallható hangon a végtelenből Yumiko, és segélykérését keserves sírás követte.

– Yumiko! – kiáltotta ismét Tanaka, forgolódva maga körül, és akaratával mozgásba lendülni, ahogy a kislány tanácsolta, mikor egy pillanat alatt összeszűkült körülötte a fehér szoba, és egy fekete pontba préselődött…

(folytatása következik)

Ajánlott bejegyzések

%d blogger ezt szereti: