Ön most itt van:

Végzetes harapás (kisregény) – 22. rész

10-the-white-room-10

(folytatás)

…– Tanaka! Tanaka! Yumiko vagyok!

– Hol vagy, kicsi sakurám? – nézett körbe Tanaka, aki érthetetlen módon újra a végtelen fehérségben találta magát tanácstalanul.

Lépni próbált, majd úszni a levegőben, de ezúttal sem talált semmilyen kapaszkodót, ahonnan elrugaszkodhatott volna. Azt sem tudta, hogy lélegzik-e, és ismételten nem voltak irányok.

– Tanaka! – hallotta újból, majd megjelent a fekete pont, és korábbi élményéhez hasonlóan, Yumiko törékeny teste tűnt ki.

– Yumiko! – szólította kedvesen a kislányt, majd elszörnyedve próbált hátrálni, sikertelenül, mikor egész alakja kirajzolódott. – Mi történt veled? Kicsim! Beszélj gyorsan!

– Tanaka bácsi! – nyújtotta apró kezét, mikor észrevette a kétségbeesett, megrettent nagybácsit. – Ne ijedj meg!

– Ne ijedjek meg? – emelte fel hangját Tanaka. – Hogy nézel ki, kislány?

– Ilyen vagyok most! – pördült körbe Yumiko, hogy megmutassa valóját. – A múlt alkalommal nem akartalak megijeszteni!

– Mi ez az egész? – emelte fel kezeit, és mutogatni kezdett a szobában a semmibe.

– Elmondok mindent! De nem megy egyszerre!

– Mit mondasz el? Mi nem megy egyszerre? – akadékoskodott Yamato, és mutogatása közben vette észre saját furcsa öltözetét, mely egy hálóköntösre hasonlított leginkább. – És én?

– Nyugodj meg, Tanaka bácsi! És kérlek, ne kiabálj!

– Te csak ne nyugtass engem, Ohinata Yumiko! – mérgelődött hangját felemelve Tanaka, és szigorú tekintetét Yumikora szegezte, aki kicsit megilletődött teljes neve hallatán. – Hamuszürke a bőröd, zsíros, kócos a hajad! És majdnem derékig ér! A karodat, lábadat horzsolások, hegek, zúzódások tarkítják! Az arcod beesett, csont és bőr vagy, a szemedből eltűnt a ragyogás! És egy rongyos, koszos, szakadt pléd van rajtad!

– Ez nem pléd, hanem hálóing! – oktatta nagybátyját.

– Akkor hálóing! Attól még magyarázatot követelek! És még nyugtatni akarsz?

Mi ez a hangzavar? – hasított bele a fehér szoba csendjébe Kokoro asszony visító hangja, amitől mindketten megrezzentek. – Yumiko, remélem, nem a szellemekkel társalogsz!

– Nante! – húzta be nyakát a kislány. – Mennem kell, Tanaka bácsi!

– Nem mész sehova, míg nem felelsz!

– Legközelebb! Ígérem! De most mennem kell! – ölelte át Tanaka nyakát, és alakja kezdett összemenni. –  Ha újra itt jársz, akkor ne riadj meg, ne lépdelj, ne próbálj ugrálni, és, kérlek, halkan beszélj!

– Hogy fogok újra idekerülni? – súgta a távolodó, szürke folttá, majd apró fekete ponttá zsugorodó kislánynak!

– Csak figyelj a fehér szobára! Én leszek az! …

(folytatása következik)

Ajánlott bejegyzések

%d blogger ezt szereti: