Ön most itt van:

Végzetes harapás (kisregény) – 21. rész

10-the-white-room-10

(folytatás)

***

– Tanaka! Tanaka! – hallatszott a semmi közepén az ismétlődő hívás.

– Ki az? – tekintett körbe Tanaka a hófehér végtelenben.

Mintha egy teljesen fehérre festett helyiségben állna, ahol a mennyezet és a padló is egyszínű. De nem voltak sarkok, élek, és padlót sem érzett maga alatt. Csak lebegett ott a semmiben. Annyit tudott, hogy ott van.

– Tanaka! – hallatszott újra, és újra. – Ne ijedj meg!

– Itt vagyok! Hallak, de nem látlak! – forgott körbe maga körül Tanaka.

Nem érzett irányokat, nem látott semmit a ragyogó fehérségen kívül, nem érzékelte a fent és a lent fogalmát, de ahogy forgott maga körül, egy apró fekete pontot vett észre maga előtt, ami folyamatosan növekedett. És ahogy közeledett a csodálkozó Tanaka felé, kirajzolódott Yumiko gyönyörű, ártatlan kislány arca, ahogy három esztendővel korábban emlékezett rá.

A fekete pontból csillogó, fekete hajfürtök lettek, és előtűnt az a színes, mesefigurás pulóver, melyben utoljára látta.

– Yumiko? – nézegette a feléje lebegő kicsi embert értetlenül.

– Végre megtaláltalak, Tanaka bácsi! – ölelte meg boldogan apja legjobb barátját, aki csak állt letaglózva a viszontlátás eme érthetetlen formájától.

– Yumiko! Édes kicsi Yumiko! Hogy? Mi ez az egész? Hol vagyunk? Hogy kerülsz ide?

– Csak szépen, sorban! – szorította meg még egyszer Tanaka nyakát. – Annyira hiányoztál!

– Te is hiányoztál, kicsi sakurám! – guggolt le a lány elé, és két tenyerével megsimogatta Yumiko cseresznyevirághoz hasonlatos, pirospozsgás arcát, és könnyel telt el mindkét szeme.

– Nem találtalak! Mióta anyád elvitt, nem érezlek! Nem érzem a jelenléted! Mondj el mindent!

– Pszt! – tette kicsi ujját bácsikája ajkaira ijedten. – Hallok valamit!

– Mit? – súgta Tanaka.

– Nyikordult az ajtó!

– Milyen ajtó? – értetlenkedett újra.

– A pinceajtó, ahol a szobám van!

Yumiko! – szűrődött be egy mérges asszonyi hang, és a távolban halvány, keskeny, sárgás fénycsík kezdett erősödni, és szélesedni. – Remélem, alszol!

– Mennem kell! Ez nante! – húzta magához Tanakát, és puszit lehelt a férfi arcára. – Szeretlek, Tanaka bácsi! Keresd meg apámat!

– Várj! Nem értelek! Nem tudom megkeresni! És téged hogy talállak meg?

– Megtaláltalak én téged! Most már tudom, hol vagy! – mosolygott a kislány, és ahogy pár perce közeledett Tanaka felé, ezúttal ugyan úgy távolodott, míg ismételten egy apró ponttá zsugorodott, és eltűnt.

– Várj! – nyúlt feléje Tanaka.

– Mindent elmondok! Visszajövök! – búgta a végtelenből a kislány…

(folytatása következik)

Ajánlott bejegyzések

%d blogger ezt szereti: