Ön most itt van:

Végzetes harapás (kisregény) – 19. rész

kislany(folytatás)

– Nem tudom, kincsem! Nagyon furcsán viselkedsz mostanában!

– Furcsán? – nézett anyjára könnytől csillogó, fájdalmas tekintettel a kislány. – Miért mondasz ilyent?

– Mert nagyanyád szerint dühkitöréseid vannak! Kitéped a hajad, tele van az egész tested karmolásokkal, meg foltokkal!

– De én nem… – rázta tagadóan a fejét.

– De! Sajnos igen! – fogta meg óvatosan a lány törékeny bokáját, és felhúzta a koszos hálóinget. – Nézd! Mindenütt! Zúzódások, hegek!

– Akkor vigyél orvoshoz!

– Tudod jól, hogy nem vihetlek! Nagyanyád a mi gyógyítónk! Megharagudna rád is, rám is, ha nem tőle kérnénk segítséget! Tudod, milyen makacs?

– Tudom, anyám! – temette falfehér arcát anyja melleibe. – De nante nem ápol engem! Nem kezeli a sebeimet!

– Nem? – nézett leányára csodálkozva Airi, felemelve a kislány fejét, hogy láthassa fekete szemeit. – Pedig ő mindig azt mondja nekem, hogy gondoskodik rólad! Valaki hazudik! Te hazudsz, vagy nante? Áruld el nekem!

– Anyám! – pislogott könnyeivel küszködve Yumiko, és balra-jobbra rázta a fejét. – Én nem hazudok! Sosem! Hidd el nekem, kérlek!

– Szóval, azt akarod nekem mondani, hogy az én anyám hazudik? – rivallt a lányra egyszerre ingerültté válva, hogy Yumiko megremegett anyja hirtelen hangulatváltozásától. – Nagy butaságot csináltál azzal, hogy megrágalmaztad anyámat!

– De… – hebegett Yumiko, várva, hogy Airi ezúttal milyen büntetést szab ki.

– Nincs de! – lökte el magától egyetlen lányát a feldühített anya. – Mikor tanulod már meg, hogy ha hazudozol, azzal saját magadnak ártasz?

– Nem hazudok! – kuporodott a terrorban élő kislány a kőlépcső és a fal közrefogta sarokba, és heves zokogásba kezdett.

– Ma éjjel ott fogsz aludni a sarokban! Takaró és párna nélkül! Ne merészelj betakarózni! Le fogok jönni éjszaka, és ellenőrizni fogom! – adta utasításba Airi, és a lépcső tetejére érve lekapcsolta a lépcsőt megvilágító gyenge fényű lámpát.

– Anyám! – zokogott a kislány, és hunyorogva nézte az ajtó túlsó feléről az ajtónyíláson átszűrődő meleg fényben az eltávozó asszony sziluettjét.

– Tíz perc múlva nem akarom hallani a nyöszörgésed! – hallatszott Airi szigorú hangja a magasból.

Yumiko felhúzott térdekkel, hálóingét a talpa alá szorítva vacogott, és lábaira eresztette ébenfekete haját, hogy legalább az melegítse.

– Apám! – súgta szinte magában, szipogása közepette Yumiko, és lassan, apját szólítgatva elaludt, fejét a lépcsőnek döntve. – Apám! Apám, hallasz? Hallod a hangom? …

(folytatása következik)

Ajánlott bejegyzések

%d blogger ezt szereti: