Ön most itt van:

Végzetes harapás (kisregény) – 17. rész

kislany

(folytatás)

  1. fejezet

Rabságban

 

– Yumiko! – kiáltott az idős asszony idegesen! – Már megint szanaszét van a holmid!

– Bocsáss meg, nante! – hajolt meg a koszos rongyban reszketegen álló kislány megszeppenve nagyanyja előtt! – Kerestem valamit!

– Megtaláltad, te semmire kellő? – visítozott újfent a lányra. – Nézz a szemembe, ha hozzád beszélek!

– Megtaláltam! – felelte Yumiko, fejét a földnek hajtva. Hosszú, fekete haja átlibbent vállán a biccentéstől, és arca elé lógott, eltakarva keserű, haragos tekintetét. – Megtaláltam, nante!

– Akkor tűntesd el, amit magad után hagytál! És hozz egy ollót, most megszabadítalak ettől a förtelmes hajtól!

– Nem nyúlsz a hajamhoz, nante! Te sem, és anyám sem! Mióta apám elhagyott minket miattatok, azóta növesztem! Ha apám megtalál, és kiszabadít, akkor levágom! Addig nem!

– Normális hangon beszélj velem! – vágta arcon a lányt visszakézből. – A nagyanyád vagyok!

– Gyűlöllek, nante! Téged is, meg anyámat is! Apámat akarom! – hallatszott fekete hajzuhataga mögül a kitörő sírás.

– Nyolc esztendős vagy! Amíg az én házamban laksz, azt teszed, amit mondok! – fogta marokra Yumiko csípőig érő haját, és rángatni kezdte, mint egy harangozó kötelet, miközben üvöltözve, fröcsögő nyálával beterítette lányunokája arcát.

– Azt mondtam, hogy levágjuk! Nem érdekel, hogy te mit akarsz!

– Engedj el! – rángatózott Yumiko, és nagy nehézségek árán, maroknyi haja elvesztésével kiszabadította magát nagyanyja fogságából.

Egyensúlyát vesztve a hirtelen szabadulás miatt, orrával esett az asztal lapjának, és arccal lefelé, ájultan zuhant a földre.

– Yumiko! – kapott a kislány keze után szabad kezével az asszony, hogy megakadályozza a lány sérülését, mialatt kétségbe esetten szorongatta az ujjai közt maradt hajtincset. – Yumiko! Ébredj! …

(folytatása következik)

Ajánlott bejegyzések

%d blogger ezt szereti: