Ön most itt van:

Végzetes harapás (kisregény) – 14. rész

öngyilkosok erdeje

(folytatás)

– Apám! Apám! – hallatszott többször a keserű, reszketeg hang.

Érezhető volt a kislány szavaiban a kétségbeesés, félelem, segélykérés.

– Apám! Hallasz? Hallod a hangom?

– Yumiko! Merre vagy? – tapogatózott a rettegő apa az átláthatatlan ködben. – Szólj, lányom! Beszélj hozzám folyamatosan! Nem látok! Nem látlak!

– Apám, erre! – hallatszott egyre kísértetiesebben, ahogy az erdő fái közt terjengő tejköd apró vízszemcséi megtörték a lány hangját, monoton duruzsolássá tompítva a gyermeki sikolyt.

– Yumiko! Ne hagyd abba! – kiabált az apa a végtelen, szürke semmibe, vakon belebotolva az előtte terebélyesedő fák gyökereibe.

Az eséstől leesett szemüvegét keresve pásztázta két tenyerével a földet, mikor négykézláb helyzetéből egyszer csak fejjel előre billent, és homlokával nekifejelt egy fa törzsének.

– Elnézést, Yamato szan! – bólogatott a belső tükörbe pillantva a sárga autó sofőrje.

– Mi történt? – kapta fel a fejét Yamato, és a homlokát fájlalva riadtan körbenézett. – Hol vagyunk? Iszonyatos köd…

– Óriási köd van, Ohinata szan!

– Azt mondom én is! – morogta ingerültem az utas.

– Nem esett baja? – éreklődött őszinte együttérzéssel Okuma Asahi. – Fékeznem kellett! Kiugrott elém egy szikaszarvas!

– Nincs bajom! Csak lefejeltem az üléstámlát! Pont akkor fékezett, mikor lehajoltam a leesett könyvemért! – panaszolta. – Rémisztő!

– Hogy mondja?

– Talán elaludtam egy pillanatra. Álmodtam valamit! Olyan valós volt! És álmomban is bevertem a fejem! Egy fa törzsébe. Akkor ejthettem le a könyvem, és arra ébredhettem. Erre éppen akkor ön is fékezett. Rémisztő! Ráadásul tej-sűrű ködben tapogatóztam a földön.

– Nem tudok rá mit felelni!

– Nem, persze! – jegyezte meg Yamato egykedvűen…

(folytatása következik)

Ajánlott bejegyzések

%d blogger ezt szereti: