Ön most itt van:

Vak hátán világtalan

Nagy imposztor volt az egyszeri két duhaj legény. Az egyiknek Kidahacs, a másiknak meg Jadzsirobé volt a neve. Uton-útfélen egyre csak pajkoskodtak, mókázgatva dévajkodtak. Együtt rótták az országútját, ha szép volt az idő, ha nem. Ifjat, aggot, épet, bénát, lóvá tették emberfiát.

Épp kóborúton voltak most is, és egy nagy folyóhoz értek, a folyónak a hídjához. Esős idő járta napok óta és le volt a híd süppedve, nem lehetett átkelni rajta.

Javában tanakodtak, hogy mitévők legyenek, amikor megpillantják a két vak embert, Inojczit és Szarojczit. Tanakodtak ők is, mert megtudták a híd dolgát.

– Milyen mély lehet vajjon ez a víz? – kérdezi az egyik. – Át lehetne-e valahogy lábolni?

– Mélynek nem nagyon mély, – szólal meg az egyik imposztor – könnyen átgázolhatni rajta.

Nem vette a vak észre, hogy nem a pajtása beszél.

– De hallom ám a zúgását, erős az áradatja, – mondja a másik vak.

– Csak lábat kell benne vetni, – mondja a másik imposztor, mintha a másik vak beszélne.

Azzal előszed a földről egy követ és beledobja a vízbe. Loccsant a víz egyet, de nem nagyon mélyet.

– Hallod-e, Szarojczi? – szól a pajtásához – itt gázoljunk át ezen a helyen; térdig ha ér a vize. Rákapaszkodok majd a hátadra, hogy ne mind a ketten ázzunk át.

– Nem addig a – feleli a másik vak. – Fogadjunk valamibe és aki veszít, az cipeli át a másikát.

– Jó, hát fogadjunk – mondja Inojczi.

Az lett a játék vége, hogy Szarojczi vesztett és tartja is a hátát, hogy rákapaszkodjék a társa és átláboljon vele.

Épp erre várt az egyik imposztor. Kapja magát Jadzsirobé, felpattan a vak hátára és gázolnak a vízen, a túlsó part felé. Még az öklével is noszogatta a vakot. Szarojczi persze azt hitte, hogy Inojczi van a hátán. Az pedig ott állott, ott tapogatódzott és kiáltja a társának:

– Hol a mennykőbe a hátad? Mért nem indulsz neki? – Szarojczi már túlnan volt, onnan hallja a pajtása szavát.

– Hát hol a csodában vagy? Egyszer már átcipeltelek. Minek lódultál vissza? Tán a bolondját járatod velem? – kiáltja nagy mérgesen a pajtása felé.

Inojczi is kifogy a türelméből és dühösen válaszol vissza:

– Te veszítetted el a fogadást, te tartozol az átcipeléssel. Cserbehagytál, te gézengúz, átszöktél előlem.

Csak úgy toporzékolt odaát Inojczi.

– Ejnye, te lelketlenje. Hát nem a hátamon cipeltelek át? Nem visszaláboltál a vízen? Nem viszed el szárazon, csak hozzád férkőzhessek.

Addig-addig veszekednek, míg enged az okosabbik és visszafelé gázol Inojczi, hogy megint átvigye a pajtását. Megáll a parton és dörmögő szájjal, szó-beszéd nélkül ott áll meg előtte.

Épp erre várt a másik imposztor. Kapja magát Kidahacs, felpattan a vak hátára és gázolnak a vízben a túlsó part felé. Szarojczi persze megint azt hitte, hogy Inojczi van ismét a hátán.

Még el se jutottak a partig, amikor egyszerre csak azt hallja a másik, hogy hogyan üvöltöz feléje Inojczi.

– Mért nem mozdulsz, te gézengúz? Hát megint a bolondját akarod velem járatni? Kerülj csak a kezem közé.

Elképedve áll meg Szarojczi, épp térdig voltak a vízben. A pajtása hangja odaátról, pedig a hátán is volt valaki. Azt se tudja szegény feje, hogy mi van vele.

– Tán csak nem idegen van a hátamon? – villan át az eszén s egyet gondol, egyet lendül, úgy leteremti azt a valakit a hátáról, hogy nyakig fordul be a vízbe.

Hogy kalimpálódzott a vízbe csurrant Kidahacs.

– Segítség, megfúlok, – kiáltoz a megrémült ember és egyre csak Jadzsibét, Jadzsibét ordítoz.

– Te ugyan megjártad, – kiáltja feléje Jadzsibé és készül a vízbe, hogy kihúzza a pajtását, a másik imposztort.

Megneszelte Inojczi a szándékát és azt mondja a mellette levőnek:

– Ülj a hátamra, pajtás, hogy úgy ne járj, mint a másik. Neked a szemed jó, nekem meg a lábam erős.

Azzal veszi Jadzsibét a hátára, belábol vele a vízbe és amint odaér a közepéig, egyet gondol, egyet lendül és úgy leteremti a hátáról azt is, hogy nyakig esett bele a vízbe. Aztán oda­igyekszik a pajtásához, a másik vakhoz és inalnak elfelé ugyancsak.

Nyakig a két imposztor a vízben, alig hogy ki tudtak belőle evickélni. Ugy átáztak, úgy át­fáztak, hogy elment a kedvük az imposztorságtól.

– Vak vezetett bennünket, – sóhajtozzák – mégis ők láttak jobban.

 

 

http://www.mek.oszk.hu/15700/15728/15728.htm

 

 

Ajánlott bejegyzések

%d blogger ezt szereti: