Ön most itt van:

Űrben edzett fém (2. rész)

sword… – Gyáva vagy, hadvezér! Orvul akarsz megölni? Szemtől szembe nem mersz harcolni ellenem? – rázta fejét nemtetszően Yamato Takeru balra-jobbra, miközben egy határozott mozdulattal kardját visszadugta hátán pihenő hüvelyébe, és hátat fordítva otthagyta a fájdalomtól üvöltöző, térdre rogyott vezért.

– Te aljas! – üvöltötte fajdalmában, miközben törött jobb karjával próbálta szorítani bal karjának égető fájdalmát. – Mit csináltál a karommal? Forr az egész testem! Mi vagy te, valami démon? Hallod, te átkozott! Ne merj nekem hátat fordítani!

– Elviszem a lovadat, ha már te megölted az enyémet! Neked úgysem kell!

– A lovamhoz ne nyúlj!

– Akadályozd meg, hadvezér, ha tudod! – felelte higgadtan Yamato Takeru, és elviharzott a jámbor hátas jószág hátán ülve, hogy hazatérve beszámoljon a tettéről…

… – Yamato Hime! – szólította elsőnek meglátott rokonát a császári palota fala mögé érve, és izgatottan ugrott le lova nyergéből, hogy keblére ölelje rég látott nénjét.

– Gyermekem! – fogadta ugyan olyan izgatottan öccsét, ahogy az örült a viszontlátásnak.

– Néném! Hihetetlen dolog történt velem keleten! – kezdte gyermeki izgalommal.

– Mesélj! – faggatta várakozó tekintettel az asszony.

– Úgy tettem, ahogy tanácsoltad! Varázslatot művelt a kard!

– Tudom, gyermekem! – tette kezét gyengéden Yamato Takeru vállára.

– Honnan tudod, néném? – kérdezte tanácstalanul.

– Tudom! Most, hogy küldetésed végére értél, elmondok neked valamit! Apád, a császár ismerte a kard titkát, de féltett téged! Ezért kérte, hogy ne mondjam el neked!

– Milyen titok? Miért féltett? Néném, nem értelek!

– Türelem, Yamato Takeru! Elmondok mindent! Keiko császár azért titkolta előled, nehogy kétségbe ess a rád rótt hatalmas teher súlyától.

– Miért?

– Neked az volt a sorsod, hogy megkapd ezt a kardot, és ezzel teremts rendet!

– Sorsom? Mégis, milyen teher nehezedett rám?

– Száz esztendővel ezelőtt, egy hatalmas szikla érkezett az űr sötétségéből! Óriási fénylő csíkot húzott maga mögött, ahogy egyre közeledett. Nappali fényességgel árasztotta el az éjszakát, és egyre csak nőtt, és nőtt, és világosodott. Egyszer csak, mikor már a telehold nagysága és fénye is eltörpült mellette, a derült, csillagos éjszakából villámlás és mennydörgés támadt. Egy hatalmas villám éppen a száguldó, izzó kő közepébe csapott, és kettéhasította, mielőtt a még bevágódott volna a földbe. Aztán a szikla két darabja, mintha megállt volna egy rövid időre, amikor egy második villám újból belevágott, de már annyira, hogy teljesen kettészakította a meglazított darabokat. Aztán becsapódott egy harmadik villám, de úgy, hogy a kő előtt két ágra vált, és eltávolította egymástól a két felet. Mintha csak valaki tudatosan szét akarta volna feszíteni, megóvva ezzel az emberiséget.

A szikla egyik darabja, itt kötött ki, nálunk. Honsú szigetén csapódott be. Nagyanyám nagyanyja szemtanúja volt az egésznek, és úgy határozott, megkeresi a szikla maradványát. Mikor megtalálta, még izzott az egész. Úgy gondolta, őrizni fogja, amíg születik alkalmas ember, aki örökébe veheti. Így őrizték nő őseim, földbe temették, hogy senki meg ne találja. Apád megkeresett engem, mert táltosnője álmot mondott neki. Azt jósolta lapockacsontból, hogy fia fogja legyőzni a marakodó hadvezéreket. Tizenhat esztendős lettél, és apád, Keiko császár kiásatta a földbe temetett sziklát. Kardot kovácsoltatott belőle, aminek fémje az égi viharban edződött! Edzette az űr félelmetes hidege, edzette a villámok ereje!

Igazat álmodott a táltos papnő, az égi kard segítségével tényleg győztél! …

Ajánlott bejegyzések

%d blogger ezt szereti: