Űrben edzett fém (1. rész)

2015. augusztus 16. vasárnap
Írta:

sword– Yamato Takeru! – szólította rendíthetetlen fiát Keiko császár. – Fogd ezt a kardot! Szükséged lesz rá!

– Uram! Nem tehetem! Ez a kard téged illet! – ágált kezeivel tiltakozón a harcos.

– Én pedig neked adom! Vedd el! Parancsolom! Yamato Hime! – intett a kardot bársonypárnán tartó asszonynak egy kézmozdulattal. – Nyújtsd már át Yamato Takerunak a kardot! Te pedig, ifjú, vedd magadhoz! Nagy harc leselkedik rád, nagyot kell harcolnod! Ezzel a fegyverrel legyőzhetetlen leszel!

– Köszönöm bizalmad, apám! – nyúlt egyik kézzel óvatosan a bársonyon pihenő hüvelyért, másik kezével a hüvely szájából kinyúló acélpenge markolata felé. Mikor ujjaival alányúlt, és megemelte, illendően meghajolt császára előtt.

– Milyen könnyű! Atyám…? – kereste ámulatától elveszett szavait, dadogva. – Császárom! Hogy lehet ez? Gonosz tréfát űzöl velem? Acél penge nem lehet ennyire könnyed! Ez képtelenség!

– Ne kérdezz, Yamato Takeru! – emelte Keiko császár a mutatóujját figyelmeztetően. – Soha ne kérdezz! És soha ne kételkedj magadban! Eredj! Indulj! Nehéz, akadályokkal teli út vár rád!

– Gyere velem, fiam! – tette helyére az üres bársonypárnát Yamato Hime, meghajolt császára előtt, és kivezette unokaöccsét a palota terméből.

– Néném! – szólt tanácstalanul a fiú, ahogy elhagyták a kőépületet. – Nem értek semmit!

– Figyelj rám, kedves öcsém! Ez a kard, amit kezedben tartasz, apád legféltettebb kincsei közül való! Oka van annak, hogy rád bízta!

– Mégis, mi az, Yamato Hime?

– Ha eljön az ideje, megtudod majd! Gyakorolj kardoddal! Gyakorold a fogását, a hordását! Könnyűnek tűnik, harcolni vele ezért nehéz! Nem úgy vág, mint az acél! Nem úgy üt sebet! Különleges fegyver ez! És különlegesen kell forgatni! Ne úgy használd, ahogy más karddal tennéd!

– Ezt nem acélból kovácsolták?

– Nem! Nincs ideje kérdéseknek!

– Néném!

– Ne szólj, Yamato Takeru! Csak menj! Indulj, amerre az eszed súgja!

– Akkor keletnek indulok, néném! Úgy érzem, arra húz a sorsom láthatatlan fonala! – felelte eltökéltem az ifjú, megölelte nagynénjét búcsúzóul, és útnak eredt az ismeretlenbe…

… – Tüzes nyilat! – hallatszott a távolból a kiáltás, és mire Yamato Takeru a hang irányába fordult kivont kardjával, már égett is körülötte a száraz fűből rakott, és olajjal átitatott kör. Olyan hirtelen záródott össze mögötte a tűzgyűrű, hogy foglyul ejtették a lángok nyaldosó nyelvei.

– Elkaptuk Keiko császár fiát! Meglesz a váltságdíj! – hallotta a tűz ropogásától alig hallhatóan az ellenséges lovasok diadalittas kacagását. – Álljátok körbe lovaitokkal, nehogy megszökjön, ha alábbhagy a tűz! Induljatok!

– Jó uram! – kiáltott parancsnokának az egyik lovas rémülten. – Itt valami varázslat van!

Mire végére ért mondandójának, már az összes ló nyerítve, toporzékolva ágaskodott két hátsó lábán, próbálva levetni hátáról a gazdáját. Akárhogy kapaszkodtak a gyeplőbe a harcosok, nem bírtak hátasaik rémületével, és sorra engedték el a tenyerükbe vágó bőrszíjakat. A szerencsétlenül járt lovasok a nyeregből lezuhanva, rögtön a tűz nyaldosó lángjai közt találták magukat. Kicsivel tovább maradt életben, amelyiknek lába beleakadt a kengyelbe. Az lova hátáról oldalra lefordulva, fejjel lefelé lógva nézhette társai hasztalan hadakozását a lángokkal, és csak akkor érte utol végzete, mikor feje nekicsapódott egy nagyobb sziklának, ami mellett a megrémült ló elvágtázott.

– Mi ez? – kérdezte riadtan a parancsnok, aki távolabbról figyelte az eseményeket! Ő könnyeden ült forgolódó lova nyergében, de szeme lángolt a bősz idegességtől. – Ez lehetetlen! Milyen mágia ez?

Yamato Takeru a tűzgyűrű lassan elhamvadó parazsán keresztül lépdelve közelíteni kezdett a lovas felé. Kezében a kard szinte lángolt, mégis oly könnyen fogta markolatát, mintha egy darab bot volna. Ahogy haragosan közeledett a parancsnok felé, annak lova is egyre ingerültebb lett, és nagyokat nyerítve forgott körbe maga körül, két hátsó lábára állt, majd fölrugaszkodva két mellső lábára érkezett a földre, toporgott. Ismét hátsó lábaira állva, szinte felegyenesedett, mellsőivel kapálózott a levegőben, hogy távol tartsa magát a felé tartó embertől. Gazdája ez alatt a nyeregben pattogva tűrte megvadult lova fékezhetetlen dühét.

Yamato Takeru magabiztosan állt meg a fölé tornyosuló állat előtt, és türelmesen várta, míg a ló elfáradva ismét négy lábára ereszkedik. Mikor mellső patáival a földre toppant, Yamato Takeru megragadta a ló fejére rögzített szíjakat, suttogva csitította, és szigorúan a hatalmas telivér fekete szemébe nézett.

– Szállj le! – utasította ellenségét, miután a ló megnyugodott.

– Engedd el a szíjakat!

– Nem vagy olyan helyzetben, hogy parancsokat osztogass! Embereid holtak mind! Nekem parancsolni pedig nincs jogod!

– Eltiportatlak a lovammal!

– Eddig miért nem tetted? – vágta vissza Yamato Takeru, közben a ló felé biccentett, ami erre oldalról meglendítette fejét, és kiütötte gazdáját a nyeregből. Meglepődöttségében úgy vágódott a földre, hogy darabokra törte maga alá gyűrődött karját.

– Okos ló ez! – állapította meg Yamato Takeru, és elengedte a szíjakat, hadd menjen legelni a megfáradt hátas. – Nem való ilyen alattomos embernek! Most pedig elmeséled, ki vagy, ki küldött, és miért?

– Holt ember mit kezd a válaszokkal? – felelte, miközben nagy fájdalmai közepette megpróbált feltápászkodni. Törött karját alátámasztva a másik kezével, állt, hirtelen hosszú pengéjű kést rántott elő csizmaszárából, és egyetlen kaszáló vágással Yamato Takeru felé suhintott, aki egy lépéssel hátrafelé kitért a penge elől…


Cimkék: , ,

Bannerek










Hírlevél

Betöltés...Betöltés...