Ön most itt van:

Urasima, a halászlegény

Élt egyszer egy jószívű halászlegény, Urasima volt a neve. Mindennap kievezett volt a tengerre és napestig egyebet se tett, mint hogy halászgatott. Apja-anyja öreg volt már és azért küzdött, azért fáradt, hogy ellássa az öregeket. Épp visszatérőben volt egyszer a tengerről, amikor hallja, hogy egy csomó apró ember, fiú- meg lánysereg, ugyancsak sikongat a parton. Kilép a csónakjából és odaigyekszik hozzájuk, hogy mért csapnak olyan nagy lármát. Közé­jük megy, hát egy teknősbéka van a kezükben és egyre pacskolják a teknőjét. Megsajnálja a halász az állatkát és rászól a gyerekekre:

– Nem sajnáljátok azt az ártatlan teknőskét? Tüstént hagyjátok abba és dobjátok vissza a vízbe!

Még a gyerekeknek állt feljebb.

– Mi találtuk ezt a teknősbékát, senkinek semmi köze hozzá, – feleselik vissza.

Másként próbálkozik a legény és azt mondja a gyerekeknek:

– Megveszem én tőletek azt a teknősbékát, adjátok el nekem.

Eladták neki az állatkát és lódulnak hazafelé, hogy jól sikerült a vásárjuk.

Kezébe veszi a halász az állatkát, símogatja, cirógatja és így szól hozzá:

– Ó, szegény kis teknőske, ha idejében meg nem jövök, a kezük közt pusztultál volna el. Most pedig siess a társaidhoz és jobban vigyázz magadra, hogy a kezük ügyébe ne kerülj a gyere­keknek.

Azzal leteszi az állatkát a földre, hogy visszamásszék a vízbe, vízbeli otthonába. Jó darabig még szemmel kíséri és csak akkor nyugodott meg a legény, mikor jó bent volt az állatka a vízben. Aztán fogta magát és ment ő is hazafelé, szigetbeli otthonába.

Másnap ismét elment halászni és hogy, hogy nem, jó messze elmerészkedett a tengerre. Tűzött a nap tikkasztóan, fáradt is volt és addig-addig bóbiskolt, míg elnyomta az álom és elaludt a csónakjában.

Egyszerre csak, mintha emberi hangot hallana. Felrezzen, körültekint, sehol senki, semmi.

– Tán álmodtam, – gondolja magában.

Megint csak el-elbóbiskol és alighogy behúnyja a szemét, mintha elkiáltaná magát valaki, hogy:

Urasima, hé, Urasima!

Még jobban megriad, még jobban széttekint, hát egy teknősbéka tekintget ki a vízből.

Urasima, – szólal meg újfent a teknősbéka – én vagyok itt, akinek tegnap mentetted meg az életét. Azért jöttem elő, hogy megköszönjem a nagy jóságodat.

– Van is azon mit köszönni, – feleli a halász – szót se érdemel az egész. Véletlenül arrafelé haladtam és annak köszönheted a megszabadulásodat.

– Nem, – mondja a teknősbéka – te vagy a megmentőm, neked köszönhetem az életemet. Ha nem volna ellenedre, elvezetnélek valahová.

– Hová? – kérdi Urasima.

– Hallottál-e valaha a sárkánypalotáról? – kérdi a teknősbéka.

– Hallani hallottam, – feleli a halász – de látni még nem láttam, pedig egész nap a tengeren őgyelgek.

– No hát, oda vezetlek én el, – mondja neki a kis teknősbéka. – Ülj csak rá a hátamra.

Kiszáll a legény a csónakjából, ráül a teknősbékára és úgy kezdik el az úszást, mintha kergetnék őket. Addig úsztak, addig igyekeztek, míg egy ragyogó nagy palotához nem értek, annak is a kapujához. Alighogy odaérnek, már nyílik előttük a kapu és fogadja őket a sok halász- meg szolgaféle ember.

– Üdvözlégy, Urasima, – mind azt kiáltja oda neki.

Ugy megzavarodott a halászlegény, hogy azt se tudta, mi van vele és hogy csakugyan neki szól-e a nagy megtiszteltetés. Hát még amikor karon ragadják és úgy vezetik a palotába, palotabeli nagy szobába. Összeszedi magát és ahogy széttekint, vajjon kit pillant meg maga előtt?

Ottohime állt előtte, a tenger istenasszonya.

Szinte elállt a halász lélekzete és szólni akart valamit, de csak hebegni is alig tudott vala­mics­két.

– A legkedvesebb szolgámat, az én kengyelfutómat, azt mentetted meg a minap, – szólalt meg Ottohime – hála neked érte, te jó halászlegény. Vendégem vagy, úgy járj-kelj a palotámban, akárcsak otthon lennél.

– Szégyellem magam, – feleli Urasima – hogy ennyire megtisztelsz. Csekélyke dolgot csele­kedtem én, nem érdemlem a nagy jóságodat.

Hiába szabadkozik a legény, vendégnek marad a palotában. És ime, már tálalják a sok drága ételt, töltik a sok ritka italt és étel-ital után tánc meg hajrá járja. Egyik ámulatból a másik bűvöletbe, azt se tudja a legény, hogy mit nézzen meg előbb.

Kézenfogja Ottohime, az istenasszony és teremből terembe, sorba mutogat meg neki mindent. Szinte támolyogva tért nyugalomra és támolyogva ébredt, úgy elvakította a sok ragyogó fényesség.

Másnap megint megvendégelik, harmadnap azonmód, és miközben éli világát, még az ottho­ná­ról is majdhogy meg nem feledkezik.

Jó néhány napja lehetett, amikor hirtelen csak eszébe jut az otthona és úgy elfogja a nagy vágyódás, hogy mindenképpen haza szeretne nézni. Odabátorkodik Ottohime elé és búcsút akar tőle venni. Hiába marasztalja az istenasszony, hiába kéri-kérleli, nincs többé maradása, az otthonára vágyakodik.

– Már látom, – mondja végül Ottohime – hogy nagy az elvágyakozásod. Nem bánom, eriggy hát az otthonodba, édes szüléd hajlékába. Ajándék nélkül azonban nem engedlek el.

Azzal elővesz egy aranyládikót és odaadja a halásznak.

– Tiéd ez a ládikó, – mondja neki Ottohime – de valahogy ki ne merd nyitni, mert póruljárhatsz vele! Ha pedig vissza akarnál egyszer jönni, állj oda a tenger mellé és szólongasd a teknősbékát. Ha a láda érintetlen, hívó szódra megjelenik és ismét elhoz ide hozzánk.

Fogja Urasima a ládikót, elbúcsúzik Ottohimétől meg az embereitől és készülődik hazafelé. Kilép a kapun, hát ott várja már a teknősbéka. Ráül a hátára és addig úsznak, úszdogálnak, míg el nem jutnak a parthoz, ahonnan a minapában indultak volt el. A teknősbéka aztán visszatér, a legény meg szétnéz és bámulja a járókelőket.

– De különös, – gondolja magában – hogy csupa idegen arcot látok, mintha másunnan jöttek volna ide.

Anyjához-apjához siet, hát ott is idegenekre talált. Megremeg a szíve és fut a rokonaihoz, onnan az ismerőseihez, idegen ott mindenki. Megállít az uccán egy embert és azt mondja neki:

– Én Urasima vagyok; mondd, mi van a szüleimmel meg a rokonaimmal?

Nagyot néz rá az ember és csodálkozással feleli neki:

– Ne tréfálkozz, pajtás. Urasimáról hallottam ugyan egyetmást, de rég volt az, mikor ő még élt.

– Már pedig én vagyok Urasima, – feleli a megdöbbent legény. – Ne űzz gúnyt belőlem. Innen indultam el egypár napja és épp most vagyok visszatérőben.

Furcsa szemmel néznek egymásra, egyik se szól egy szót se. Aztán megint elülről kezdi a legény, de sehogyse boldogulnak egymással. Senkise ismeri a legényt, csak a hírét hallották valamikor, azt se tudják már, hogy mikor. Megzavarodik a szegény halász és siet vissza a parthoz; jobbra nézeget a falu felé, balra nézeget a tenger felé.

Egyszerre csak eszébe jut az aranyládikó és fúrja a kiváncsiság, hogy vajjon mi lehet benne. Hiába Ottohime intelme, biz ő kinyitja, úgy sincs már a földön senkije. Azzal fogja a ládikót és amint nagy szívdobogva felpattantja, vajjon mi van benne? Semmi egyéb, csak bíboros gőz, piros színű füstfelhőcske. Nézegeti a ládikót és amint a markában tartja, megpillantja saját kezét. Ugy össze van zsugorodva, olyan ráncos, olyan csontos, akárcsak egy aggastyáné.

Kis patak volt a közelében, odasiet a tükréhez, belepillant, hát egy fonnyadt, elsárgult arc, az néz vissza reá. Megroggyannak a térdei és amint a fejéhez nyúl, fehér fürtbe ragad a keze, és amint az arcához nyúl, barázdákat érez rajta. Mintha önnönmagától borzadozna, elkullog a falujába, mert fogytán az ereje, a tengerhez vánszorog el. Ottohime jut eszébe, hátha vissza­térne hozzá.

– Jer elő, kis teknősbéka, – szólongatja állatkáját, de hiába hívó szava, nincs már többé teknősbéka, szertefoszlott a varázsa.

Azzal hátra elhanyatlik, élet nélkül összeesik.

Mai nap is jár a híre, volt egy ifjú halászlegény, Urasima volt a neve, ki szüleit úgy szerette, hazáját meg úgy imádta, hogy otthagyott mindent érte, szép palotát, istenasszonyt, holtig tartó boldogságot. Ha egy ifjú útrakel ma, arra intik a szülei: bármi nagy lesz szerencséje, hazáját meg házanépét soha, soha ne felejtse.

 

http://www.mek.oszk.hu/15700/15728/15728.htm

Ajánlott bejegyzések

%d blogger ezt szereti: