Ön most itt van:

Tenger alatt járó asszony

A mennyei nagy országba, Csinnek csodás világába került Nippon virágszála, a dájmió leánykája. – Mielőtt otthagyta volna a hazáját, szilvafavirágos otthonkáját, elzarándokolt a temp­lomába és fogadalmat tesz az oltáránál. Ereklyéket küld majd hármat, új hazája oltáráról volt hazája oltárának.

Otthon volt már Csinországban, ura márvány otthonában s addig járta a templomokat, addig nézte az oltárokat, míg rábukkant az ereklyékre.

Nótafa volt az egyike. Örök nóta zengett róla, örökké szólt hangja-szava. A másika tentakő volt. Víz soha meg nem puhítja, mégis írást ró a lapra. Harmadik egy kristálygolyó. Buddha képe fénylik benne s bárki rája tekint egyet, a szent szeme mindenkire mindenfelé vissza­nézett.

Országa egy vitézének adta át az ereklyéket, az hadd vigye tengertúlra, Nipponnak egyik oltárára. Hajóra szállt egy nap a vitéz és úgy vigyáz az ereklyékre, akár csak a szeme fényére.

Közeledőben voltak már a partokhoz, amikor hirtelen csak megfordul az idő és úgy nekidagad a tenger, úgy nekiiramodik a szélvihar, hogy csak úgy hányta-vetette a hajót. Attól remegett a vitéz, hogy el talál sülyedni a hajó és odavész a három ereklye. Dühöng a hullám, tajtékot túr a habja és veszett módra üvölt az orkán. Egyszerre csak elcsendesedik, a hullámok kisímulnak és a szélvihar eltakarodik. Boldogan köt ki a csin-vitéz és amint utána néz az ereklyéknek, helyén zeng-bong a nótafa, helyén van a tentakő is, csak a kristályos golyócska, sehol annak semmi nyoma. Tűvé teszik az egész hajót, minden zúgot felkutatnak, csak nincs meg a kristály­golyó.

– Vihar közben veszhetett el, szél sodorta be a vízbe – mindenki azt hajtogatja.

Búsan száll partra a csin-vitéz s jelenti a lány apjának, a hatalmas dájmiónak, hogy csorba esett a fogadalmon, hiányzik a legszentebbje. Megkérdezik a boncokat, hogy ők vajjon mit gondolnak:

– Tenger vize nagy istene, tenger alatt lakó sárkány, az rabolta el a kincset. A vihart ő támasz­totta, a szeleket ő fujtatta s mikor ég-föld rengett-dörgött, előjött a habok közül s Buddha arcát elorozta.

– Akár sárkány vitte volna, akár mély víz nyelte volna, meg kell lelnünk minden áron, vagy életen, vagy halálon, – hangzik szava dájmiónak.

Odagyűlnek aztán a tenger mellé és ahány halász, meg hajós a környéken, mind odaparan­csolják és mondják nekik kérdve-kérve, hogy akinek nagy a mersze, bátorsága meg ereje, szálljon le a víz mélyébe s ha megtalálja a nagy kincset, kap érte másféle kincset.

Egymásután merül le a sok halász, egyre sülyed a sok búvár, üres kézzel jön mind vissza.

– Meghozom én, gyenge asszony, – szólal meg egy búvárasszony s előlép nagy szégyenkezve, hátán guggol csecsemője.

Elámulnak megannyian s csodálkozva kérdik tőle:

– Gyenge asszony, gyermek anyja, hogy merészkedsz ilyen útra, amikor sok férfi-ember, lebukni is alig hogy mer.

Ám az asszony erősködik s váltig azzal bizonykodik, tudja ő a tenger dolgát, érti minden csínyja-bínját. A tengerbe ha lemerül, szent golyócska előkerül. Csakhogy van egy kívánsága, egy élete, egy halála.

– Mi az, amit kívánhatnál? – kérdi tőle a dájmió.

– Ime, az én gyermekecském, testemből lett kis testecském; csak ő érte cselekszem meg, hátha sorsát így mentem meg. Senkije a nagy világon, ha meghalok, árván hagyom s ha élek is, mi lesz vele, szegény asszony felneveltje. Azt kívánom: ha meghalok, legyen rajta a gondotok, emberré megnövesszétek, szamurájnak neveljétek. Ám a golyót megtalálom s azt se bánom, hogyha mindjárt belehalok.

Szól az asszony elszánt szívvel s felel neki a dájmió igaz hittel:

– Ha a golyó kezemben lesz, kívánságod valóvá lesz.

Egy hosszú kötelet vesz erre elő az asszony, ráköti a derekára s azt mondja a többi halásznak:

– Ha a golyó a kezemben s egyet rántok a kötélen, húzzatok fel egy-kettőre, mély tengerből fel a földre.

Egy éles tőrt vesz aztán még magához, a gyermekét megöleli, megcsókolja, a szívéhez szorongatja; egyet tekint fel az égre és lemerül a mély vízbe.

Nézi a dájmió, nézi a sok ember a parton s úgy elszorong a szívök, úgy megered szemök könnye.

Sülyed-merül eközben a bátor asszony s addig-addig ereszkedik, míg a szikla meg a sok kő útját ott lenn el nem állja. Még mélyebbre ereszkedik s egyszerre a tenger alján felragyog egy nagy palota.

– Ez a sárkány palotája, – gondolja magában az asszony, – itt lesz majd a féltett kincs is.

Azzal fogja magát, nagy óvatosan odakúszik a palota felé s amint jobbra-balra szétnézeget, im, egy torony legtetején, ott csillog a kristálygolyó. Buddha képe fénylik benne s amint felé tekint egyet, a szent arc rá visszanézett. Körülötte rémes arccal, ijesztő rút ábrázattal, kroko­dílus, sárkány, kígyó, el van állva minden nyílás, minden kapu, minden ajtó.

– Hogy juthatnék a golyóhoz? – tanakodik a búvárasszony. – Nélküle nincs utam vissza s életemnek úgy sincs célja, ha egyetlen magzatkámból vitéz legényt nem nevelnek. Hegyes tőr van a markomban, az csak majd megsegít rajtam.

Azzal nekigyűrkőzik az asszony, odaugrik a kapuhoz, beront rajta, aztán fel a torony tetejére s lekapja a golyót róla. Rohan vissza az útjára, de jaj, a sok fene állat, sárkány, kígyó, krokodílus, nyomában a menekvőnek.

– Fogjuk meg a kincs rablóját, ereklyénk eltolvajlóját, – rikoltozzák vak dühökben s fogaikat csikorgatják, szájaikat tátogatják.

Szegény asszony védekezik és tőrével jobbra-balra, ahogy csak tud, vagdalkozik. Már-már közel hozzá a sok szörnyeteg és tátott szájjal rontanak rá, egy falásra hogy bekapják.

– Jaj, gyermekem, – kiáltja el magát az asszony. – Nagy hirtelen egyet gondol s veszi tőrét az éleset, beledöfi a mellébe és a golyót, kristálygolyót odarejti vértől piros, vérben ázó mély sebébe.

Sárkányéknál vízországban, tenger-isten otthonában, egytől félnek, riadoznak, föld halottját hogyha látnak. Ahogy a sok vízi lélek meglátja az asszony vérét, mellén meg a vérző sebét, megijednek, meghökkennek, féltökben megtántorodnak.

Egérútat nyer az asszony s míg a víz sok szörnyetegje félős szemmel, riadt arccal bámul rá a vérző testre, a hős anya megrázkódik, összeszedi az erejét s jó nagyot ránt a kötélen.

Fent a sok nép csak ezt várja s húzni kezdi ahogy bírja. S amint egyre közelebbre, nagy rémülten veszik észre, hogy a víz megszínesedik, tenger tükre véresedik. Még gyorsabbak a kötéllel, alig győzik lélegzettel s egyre jobban pirosodik, tenger vize vérrel habzik. Egy utolsót húznak rajta s itt az asszony, búvárasszony, halotthalvány orcájával, mellén vérző vérrózsával. Kezök között rogyik össze, eszméletlen esik össze.

Összefutnak az emberek, dájmiónak hírt izennek; szegény asszonyt gondozgatják, véres testét mosogatják.

Nagynehezen magához tér s úgy kínozza a fájdalma, úgy sajog a vérző sebe, hogy alig a lélegzete. Egy utolsót ránt a kezén, ott a keze vérző sebén, benn a golyó azt kirántja, dájmió­nak odanyujtja.

Arca egyre halaványabb, hangja hova-tovább halkabb s azt rebegi haló hangja, azt suttogja kékes ajka:

– Én egyetlen gyermekemet, lelkemből lelkedzettemet, neveld jónak, nagy vitéznek, öröméül holt anyjának, dicsőségül hazájának.

 

 

http://www.mek.oszk.hu/15700/15728/15728.htm

Ajánlott bejegyzések

%d blogger ezt szereti: