Takeda úr csembalója (Elek Szilvia rendhagyó útijegyzete Japánból)

Takeda úr csembalója

Ha haiku, akkor Japán. Ha Japán, akkor művészet. Művészet? Japánról sok minden eszébe juthat az embernek: kis és nagy autócsodák, gazdagság, pénz, munkamániás, fegyelmezett embertömeg, de épp nem a művészet. Persze ha mégis művészet, talán a haiku. És még, valaha látott könyvek lapjain halvány tollrajzok… Igen, ez valóban mind Japán. De amit nem tudunk, nem ismerhetünk, csak ha ott járunk, pénzes turistaként, munkavállalóként, esetleg tanulni, kutatni vágyóként, az is Japán. Egy egészen más Japán. A művészet odaadó pártolója, fogyasztója és alázatos megbecsülője.
E rövid beszámoló szomorú aktualitása a jelen napok tragédiája. A még be nem látható következményű iszonyatos katasztrófa, a föld, a víz, az atomenergia együttes és szörnyű pusztítása. Japánról szerettem volna írni. És Takeda úrról. Akik jó barátaim, akiknek, az országnak és a benne élőknek köszönhetem életem egyik legszebb korszakát. Ma, amikor e sorokat írom, nem tudom, vajon találkozhatok-e még Takeda úrral. És találkozhatok-e még Japánnal. Csak reménykedem a gondviselésben. És a japánok hihetetlenül szívós akarásában.
Takeda úr hangszerész mester Toyamából. Amikor beköltöztünk kanazawai lakásunkba, éppen első japánföldi koncertemre készültem. Bach V. Brandenburgi versenyének szólója nem kis feladat, főleg úgy, hogy szinte beugrásként, egy hónappal a koncert előtt kaptam a felkérést. Lázas gyakorlásaim színtere az engem felkérő zenekar, az Orchestra Ensemble Kanazawa próbaterme volt, ahol gyakran összefutottam Takeda úrral, aki hol valamelyik zongorát, hol pedig a csembalót hangolta. Névjegykártyája tanúsága szerint Takeda úr a Steinway zongoragyár japánbeli képviselője és talán a legkedvesebb ember, akivel valaha is találkoztam. Mindezt mondom annak ellenére, hogy valójában sohasem tudtam vele beszélgetni, hiszen ő nem tudott angolul, én meg ugyanígy nem japánul, pontosabban körülbelül ugyanazt az alapvető néhány üdvözlési és köszönési formulát ismertük mindketten, ő angolul, én meg japánul. Tehát igen viccesen, de annál hatásosabban kommunikáltunk egymással. Olyannyira, hogy Takeda úr egy napon lázas mutogatások és papírcetlire rajzolások segítségével felajánlotta, hogy elhozza a körülbelül 60 km-nyi távolságban lévő Toyamából egy saját maga által készített csembalóját, egészen az én lakásomba, hogy otthon nyugodtan tudjak gyakorolni. Amikor nem akartam elhinni, hogy mindezt komolyan gondolja, és természetesen nem kér tőlem sem bérleti díjat, sem pedig szállítási költséget, látván kétkedő arckifejezésemet, azt adta értésemre, hogy ha elfogadom felajánlását, ez számára nagy megtiszteltetés. És a hangszer addig maradhat nálam, ameddig csak akarom, a koncert után is egész nyáron, sőt még tovább is. Így is történt. Hamarosan Takeda úr beállított hozzám nagy fújtatva, egy kollégájával kettesben cipelve föl második emeleti lakásomba a gyönyörű, tájképpel kifestett, nagy hangszert. Amikor beléptek a pici előszobába, anélkül hogy letették volna a hangszert, első dolguk az volt, hogy mindketten fél lábon egyensúlyozva kibújtak cipőjükből. Hiába próbáltam őket lebeszélni erről,
Japánban nem lehet cipőben belépni egy lakásba, még akkor sem, ha az ember egy hatalmas, nehéz és értékes hangszert cipel másodmagával. Hát igen. Így kezdődött barátságom Takeda úrral. A hangszer egyébként kiváló volt, tökéletes mechanikával és gyönyörű külsővel. Takeda úr annak ellenére, hogy nem profi csembalókészítő, mégis remek hangszert készített. És az boldoggá tette, hogy egy magyar csembalista ideiglenes otthonában gyakorol rajta. Igen, ez is Japán. Mint ahogy az is, ahogyan az emberek életének szerves és alapvető része a kultúra befogadása. Nincs rá jobb szó, mint az, hogy fontos. Fontosnak tartják és sok pénzt költenek rá. Elképesztően gyönyörű, hatalmas, mindennel felszerelt hangversenytermeket láttam Japán-szerte, még a legkisebb városokban, falvakban is. Kanazawában, az ott töltött három év alatt a már meglévő és tovább üzemelő mellett felépült egy újabb és még korszerűbb központ, az Ongakudo, amelynek nagyterme koncertterem, másik nagyterme színházterem, többi terme pedig a helyi zenekar próbatermeinek, irodáinak, valamint különféle oktatási eseményeknek ad helyet. Érdekes módon az új kultúrközpontot közvetlenül a pályaudvar mellé tervezték, hogy a kulturális eseményekre vonattal érkező közönség azonnal elérhesse azt. (Természetesen tökéletesen kiszűrve a vasút zaját.) Bámulatos látni és érezni a közönség, a japán emberek zeneszeretetét. Azok az emberek, akik számára az európai zene még mindig szinte újdonság, hiszen a XX. század elejéig nem nagyon lehetett Japánban ilyen zenét hallani, hatalmas lelkesedéssel és hozzáértéssel járnak estéről estére komolyzenei koncertekre. Az európai zenei élet legnagyobb sztárjai mind megfordulnak Japánban, és a közönség mindig telt házakkal honorálja a koncerteket. A nem túl olcsó jegyárak ellenére a legnehezebb műsorú estekre is megtelnek a többezres termek. Bach Brandenburgi versenyeit – bemutatkozó koncertem sikerének köszönhetően – újból eljátszhattam, méghozzá úgy, hogy egy esten adtuk elő mind a hatot, amely műsor nem igazán a könnyed kategóriába tartozik. A művészeket különlegesen nagy becsben tartják. Egy magyar művész számára igen meglepő, amikor a koncert előtti délelőtti próbán elé áll egy szorgos fiatalember egy étlappal és egy tollal. Hát igen, meg kellett szoknom, hogy ilyenkor be kellett vallanom, olasz, francia vagy inkább japán étkezést kérek a koncert előtt, ami annyit jelentett, hogy kis dobozkában kezembe nyomták a kiválasztott ételt a főpróba után. Hogy ne kelljen azzal vesződnöm, hogy étterembe menjek vagy szendvicset vegyek az utcán, csupán azzal legyek elfoglalva, hogy pihenjek és az estére készüljek. Természetesen az öltözőszobába is mindig bekészítettek szendvicseket, teát estére, arról nem beszélve, hogy szinte minden fellépés után valamelyik szponzor vagy pedig a koncertrendező vendége voltam valamelyik nagyon jó étteremben. Mindezek, a törődés, a kiszolgálás valamennyi formája azt jelentette, hogy a művészt ott nagyon fontosnak tartják és rendkívüli módon megbecsülik! Azonban még ezeknél az élményeknél is kedvesebb számomra az, amikor egy csembaló-szólóestem után a hangverseny rendezője egy kis csomagot nyújtott át nekem és annyit mondott: a közönségből küldte egy hölgy. Azóta is őrzöm a kis kézimunkát, amelyet egy ismeretlen japán hallgatómtól kaptam. Hát ez is Japán.
Takeda úr nem milliomos, hanem egy tisztes, jó hatvanas hangszerész, akinek hangszerüzlete van szerény házának földszintjén. Az emeleti lakás egy részéből pedig saját kis koncerttermet alakított ki, és amikor csak teheti, nyilvánosan meghirdetett koncerteket rendez benne. Pár éve, legutolsó japán turném befejezéseképpen a hivatalos koncerteket követően Takeda úr meghívására az ő koncerttermében léptem fel magyar hegedűs kollégámmal. Szonátaestet adtunk, Beethovent, Brahmsot, Schubertet játszottunk. Úgy jöttünk el Toyamából is, mint Japán többi városából; igen, Japánban még jó művésznek lenni. Ott még szükségük van az embereknek Beethovenre, Brahmsra, Schubertre és Bachra. Ma félő aggódással írom le: remélem, ez holnap is így lesz, és bizakodóan várom, hogy Takeda úrnak újból mondhassam: Arigato Godzaimasu Takeda san, köszönöm szépen, Takeda úr!


Ajánlott bejegyzések