Ön most itt van:

Szomjúság

A szirénák lassan, egymás után szólaltak meg. Az emberek felkapták a fejüket és megálltak egy pillanatra, mert nem tudták, mekkora lesz a rengés. Már-már azt hitték, megúszták anélkül, hogy bármit is éreztek volna, de akkor táncolni kezdtek a félretett golyóstollak.

      Valahol felborult egy pohár; kiömlött belőle a víz. Akkora rengés fogta el az épületet, hogy az asztalok lerázták magukról a súlyos monitorokat. Nők sikoltottak és cipőiket elejtve kúsztak be a bútorok alá. Ahogy enyhülni látszott az első hullám, a kijáratokon keresztül tömött sorokban özönlöttek ki az emberek a parkolóba. Mögöttük a plafont alkotó panelek reccsenve adták meg magukat az elmozduló falak nyomásának, és hangos puffanással értek földet.

      Hiroki az udvaron állt, pont ott, ahova irányították a katasztrófavédelmi előírások. Az idegességtől egészen kiszáradt a szája. Még mozgott a föld, de az osztályvezetők újra és újra megszámolták őket addig, amíg mindenki kijutott az épületből. A dolgozók zavartan néztek körbe. A rengés alábbhagyott, de a nyomai nem tűntek el. Feltépte a betont, autókat és gépeket borított az oldalukra, szerszámos konténereket döntött össze. Valahol víz spriccelt egy törött csőből. Hiroki még sohasem tapasztalt ekkora földrengést. Öt éve annak, hogy Fukushimába költözött a családjával, és szeizmológusként elhelyezkedett az erőműnél. Már az érkezésekor azzal fogadták, hogy ennél biztonságosabb helyre nem is jöhetett volna – alacsonynak tartották a természeti katasztrófák kockázatát. Pár évbe telt csak, hogy egy hatalmas földrengés rázza helyre az elképzeléseket.

– Az egyes reaktor leáll – szólt a hangosbemondó üzenete.

A tömeg felbolydult, a reaktorokról egészen megfeledkeztek. A rengés beindította a rendszer automatikus leállását.

– A kettes reaktor leáll.

– A kettes is!? – hallatszott egy kétségbeesett hang.

Az általuk kezelt négy reaktorból jelenleg három volt üzemben, egyet korábban leállítottak egy felülvizsgálat miatt. Ebből a háromból kettő már feladta.

– A hármas reaktor leáll – szólt végül a géphang és a férfiak felhördültek, fröcsögött a kétségbeesés.

– Valaki menjen és ellenőrizze, hogy a hűtőrendszer még működik-e! Nézzék meg a generátorokat is! – utasította az embereit az egyik osztályvezető.

– Csak nehogy jöjjön még egy – szólt valaki.

Fojtott suttogás hallatszott. A nagy rengéseket órákkal, napokkal később is követhették utórengések.

– Valaki nézze meg a katasztrófaközpontban, hogy mi a helyzet!

      Hiroki jelentkezett és másodmagával elkocogott az épületükbe, ahol monitorokon figyelhették a szeizmikus mozgást. A földszinti ablakok betörtek, néhány monitor nem működött. Generátorról kapták a gépek az áramot. Senki sem volt odabent.

      A két férfi a kezelőfelülethez lépett és végig pásztázták a működő kijelzőket. Semmilyen vészjelzést nem láttak.

– És az mi lehet? – kérdezte a Hirokinál pár évvel fiatalabb férfi az egyik szélső képernyőre mutatva, amin egy kék csík közeledett a part irányába. Nézték egy darabig, a sarokban a méterszámláló sebesen pergett lefelé.

Hiroki szeme elkerekedett, megragadta a hangosbemondó mikrofonját és bekapcsolta.

– Cunami! Cunami! 50… 45… 40 méterre! Közeledik! Cunami! – figyelmeztette az üzem egész területét.

*

      A hűtést nem tudták visszakapcsolni a reaktorban. Nem volt se víz, se áram. A tengervíz alattomosan öntötte el a keringtető rendszer épületét, az alagsorokat és bennük a generátorokat. Ahogy melegedtek a reaktorok, egyre forrott bennük a pangó hűtővíz. Bent akkora lett a nyomás, hogy kintről már egy pohár vizet sem tudtak volna belecsurgatni; kritikusan csökkent a vízszint. A szivattyúkhoz nem volt még gázolajuk sem, a rengéstől az utak járhatatlanná váltak. Hiroki csak figyelte a monitorokat, ahogy figyelte őket öt éven keresztül. Éppen úgy nem mutattak semmi különöset, mint ahogy eddig sem. Azon gondolkozott, milyen ironikus, hogy hiába ez a sok műszer, nem tudták nemhogy kivédeni, de megjósolni sem azt, ami a nyakukba szakadt. Tanulta annak idején, hogy a keleti partot ezer évente el-elmosta egy-egy cunami, de hogy ez pont az ő életében jön el, azt nem hitte volna.

      Teltek a napok, elpárolgott a víz, késett minden. Tüzek lobbantak fel a reaktorokban és bizonytalanság ült az embereken. A pesszimisták Csernobilt emlegették, meg azt, hogy soha többé nem mehetnek haza. Áramot aztán szereztek, egy távolabbi erőműből hozták vezetékeken. Víz továbbra sem volt, zuhanyozni, kezet mosni nem lehetett. Mivel nem készültek több napos nehéz higiéniai körülményekre, hiányt szenvedtek a mindennapi dolgokban. Hiroki pár nap múlva kénytelen volt eldobni a kontaktlencséit, nehogy elfertőződjön a szeme; nem tudta őket tisztítani. Szerencsés volt, másnak a vérnyomáscsökkentő gyógyszerét kellett nélkülöznie. Fogytán volt az étel, reggel és este kekszet ettek konzervvel, és mivel még kanaluk sem volt, a letépett fedőkből hajtogattak evőeszközt.

      Egy hét is eltelt, mire az elsők hazamehettek. Hiroki csak két hét után kapott tiszta ruhát – zuhanyt még ekkor sem. Feltették őt egy vonatra, hogy meglátogathassa a családját. Az emberek természetesen húzódtak el mellőle, egy tréningruhás, ápolatlan külsejű és szagú férfitól. Rájuk sem nézett, csak bámult ki az ablakon, nézte az átláthatatlan fenyőerdők körvonalait. Akkor is csak homályosan látott, amikor bekopogott a saját háza ajtaján. Remélte, hogy nem tévesztett el egy utcát sem. A felesége nyitott ajtót, a gyerekek csak hátulról lestek kifelé a lábtörlőn toporgó, koszos, borostás férfira.

– Ne haragudjatok – motyogta és lehajtotta a fejét.

Szemerkélt az eső.


Ajánlott bejegyzések

%d blogger ezt szereti: