Ön most itt van:

Szellemirtó Sippejtaro

Réges-régi időkben történt, ördögök és sárkányok idejében, mikor a szellemeknek országuk volt, boszorkányok köztünk jártak, deli vitéz viaskodott, szép leányzót szabadított; abban az időben élt még a mi leventénk.

Veszi egy nap a kardját meg a cókmókját és indul világgá, hogy szerencsét próbáljon és hogy segítsen a segítendőkön.

Jó ideig csak jár-kél, csak bujdosik, senki se akad útjába, semmi se kerül kardélre. Rengeteg egy erdőben téved el egy nap, csak úgy feketéllik a sűrűsége és meredezik a hegysége. Se kunyhó se kaliba, se ember se állat, még csak szellem sincs a közelében. Itt-ott egy kis gyalog­ösvény, az is megszakad előtte. Ráborul a félhomály és ahogy botorkál a sötétben, tüskés bozót meg cserje-csalit, csak úgy bukdácsolgat benne.

Nagyhirtelen egy falba ütődik és amint körültapogatja, körüljárogatja, hát látja, hogy egy félig rom-templom. Valahogy csak bevánszorog rajta és ütött-kopott oltára előtt, majd csak meglesz a menedéke.

– Jó lesz éjszakára, – gondolja magában és leteríti a subáját, hogy megpihen egyet. Üres tarisznyája, az lesz a párnája, kardja nagy ereje a megőrizője. Álomra hajtja a fejét és csakhamar el is szenderedik.

Éjfélre járhatott az idő, amikor egyszerre csak olyan rémítő egy üvöltés, olyan fene nagy sikongás támad, hogy felriad a legény az álmából.

– Tán csak álmodom – gondolja magában, de olyan borzalmas a rikoltozás meg sikongatás, hogy a hegység is visszahangzik tőle.

Felemelkedik a legény a fektéből, markába szorítja a kardját és nagy óvatosan kinéz a fél­homályba. Szörnyű volt a látomása, épp hogy kővé nem dermedt tőle. Gonoszarcú macska­csapat kering egy térségen, veszett kedvvel ugrándoznak, sikongatnak, csattogtatják fogaikat, villogtatják szemeiket, hogy hegy-völgy rendül meg bele. Veszett módra forgolódnak és habzó szájjal üvöltgetik:

Sippejtaro meg ne tudja, Sippejtaro meg ne sejtse.

Épp a tele hold világította meg őket, szinte beleborzadt a levente. De amint elmult az éjfél, egyszerre csak eltűnik a sok macskakísértet és halál csendessége borul a környékre. Lefekszik aztán a levente és fel se ébredt reggelig, kivilágos-virradtig.

Talpra ugrasztja a nagy világosság és siet kifelé a templomból, hogy otthagyja ezt a boszor­kánytanyát és megtudjon róla egyet-mást. Előtte egy kis ösvény, a minap este sötétjében dehogy is vehette észre. Elindul rajta és bezzeg nagy az ő öröme, hogy nem a hegynek vezet a nyoma, hanem le a hegyről egy nagy síkra.

Egy-két kalibát pillant meg a távolban. Azontúl meg egy kis falut. Csak úgy kergeti a buzgó­sága meg az éhsége és már a határán van a falunak, amint asszonyok, emberek sírása, síró-rívó jajveszékelése hangzik át hozzá. Legott elfelejti az éhségét és siet az egyik kunyhóhoz, hogy merre a veszedelem és hogy kell-e segítség hozzá.

Odamegy az asszonynéphez és bármit is kérdez tőlük, egyre csak a fejüket rázzák és búsan-keservesen csak azt hajtogatják, hogy hiábavaló minden, nincs ő rajtuk segítség.

– Esztendőnként, – mondják végre nagynehezen, – megjön a hegy ördöge és egy áldozatot viszen el tőlünk; egy-egy leányzót minden évben. Ma jár le megint az egy esztendő és legszebb lányát a falunknak, szerelmetes magzatunkat, egyetlenegy virágunkat, azt kell hozzá vinnünk. Ez a mi nagy keserűségünk, szívettépő mély bánatunk.

Egyik ámulatból a másikba esik a vitéz és kérdi tőlük, hogy merre viszik azokat a szegény ártatlanokat.

– Ahogy leszáll a nap, – felelik neki, – egy ládába helyezzük a lánykát, egy szegényes gyaloghintóba és felvisszük a hegyre, abba a félig romtemplomba és ott hagyjuk szegénykét. Reggelre aztán úgy eltűnik onnan, hogy mégcsak a hírét se halljuk többé. Igy voltunk vele minden esztendőben, így leszünk vele most is, a mai szomorú napunkon.

Feltette magában a vitéz, hogy egy élete egy halála, szembeszáll ő az ellenséggel. Arról a templomról a minapi éjszakája jutott az eszébe és kérdi a falubéliektől, hogy hallották-e Sippejtaro hírét és ki-miféle lenne.

– Hogyne hallottuk volna, – felelik. – Bátor eb a Sippejtaro, akárcsak egy levente. A dájmió egy embere lakik itt a közelünkben, annak a kutyája az a jó Sippejtaro. Csak a gonosz embert bántja az, a jót pedig megvédelmezi; de bikányi is ám az ereje, hát még a bátorsága.

Nem kérdezget többet a levente, hanem siet a faluba és beállít a kutya gazdájához.

– Add kölcsön a kutyádat, – mondja neki, – reggelre visszahozom, jótett lesz érte a jutalmad.

Nem szívesen adta az ember, de mégis csak odaadta. Nagy volt a vitéznek az öröme, hogy elindulhatott avval a kutyával. Legelsőbb a lány szüleihez tért be és meghagyta nekik, hogy ne csináljanak semmit, hanem őrizzék a lányukat és mégcsak ki se engedjék a házból.

– Hát a ládával mi lesz? – kérdezik tőle.

Abba meg Sippejtarot ültette be, aztán betakarta és egy pár falubéli legénnyel viteti fel a hegyre, be a félig rom-templomba, az oltár közelébe. Még jóformán le se tették a ládát a legények és úgy inalnak vissza a templomból, mintha ördögök kergetnék őket. Úgy remegtek attól a félelmetes hegyi kísértettől. Csak a levente maradt ott a kutyával és várta a várandókat. Éjfélig várakoztatták a türelmét.

A teli hold volt ismét az égen és amint ráderengett a templomra meg a környékére, egyszerre csak ott a macskacsapat megint, akár az éjféli kísértetek. Középütt egy félelmetes nagy fekete kandúr, szeme szikrákat szór, szája tajtékot túr és olyat bődül a hangja, akár a mennydörgés csattanása. Megsejtette a levente, hogy ez a kandúr a hegy ördöge, a sok macska meg a fajzatja.

Amint meglátta a szörnyeteg a ládát és áldozatát gondolta benne, örömében egyet ugrik, körül­víjogja, körülugrándozza, nagy fogait csattogtatja, tűzszemeit lobogtatja és úgy ráveti magát a ládára, reménybeli prédájára, hogy darabokra töredez a deszkája. Emberére talált ezúttal.

Nekiugrik Sippejtaro és vasfogával, vaskarmával úgy beleragad a kandúrba, hogy belekábul az ördög fajzatja és csak úgy ordíttatja a félelme meg a fájdalma. Előugrik a jó vitéz is és karjának egy csapásával, kardjának egy vágásával olyat nyisszant a kandúron, hogy porba hull a feje. Elhül a sok gonosz macska és torkukba akad a hangjuk. Ijedtükben ott ragadnak és nézik urukat a nagy kandúrt, hol a testét, hol a levágott fejét.

Mind egy szálig ott pusztultak. Sippejtaro megragadja, a vitéz meg levagdossa. Halálos csend a templom körül, vége lett a kísértésnek.

Visszatérnek aztán a faluba, be a lányék kunyhójába, szabaddá lett már az útja. Aztán újra elindulnak és apraja-nagyja a falunak, mind kísérik Sippejtarot, úgy viszik a gazdájához.

A vitéz meg fogja a kardját, szedi-veszi a cókmókját és indul ismét nagyvilággá, hogy szeren­csét próbáljon és segítsen a segítendőkön.

 

 

http://www.mek.oszk.hu/15700/15728/15728.htm

Ajánlott bejegyzések

%d blogger ezt szereti: