You are here

Széles Tamás és Széchenyi 1/2

Japánságtudat – magyarságtudat

Amikor végleg Japánba költöztem, elváláskor megboldogult apám egy vékony kötetet nyomott a kezembe: „Ez a Széchenyi fáklyavilága. Őrizd, és tanulj a legnagyobb magyartól!” Ennek negyvenegy éve, s ez a könyv, azóta is a legféltettebb kincsem.
A napokban értesültem, hogy a Soproni Petőfi Színház évadnyitóján műsorára tűzi Németh László Széchenyi című történelmi drámáját, s a címszerepet Széles Tamás színész alakítja. A művészt személyesen ugyan nem ismertem, de régóta nagy tisztelője vagyok.
Az utóbbi években, ha „megszomjaztam” a szép magyar szóra – ami gyakran megesett, hisz Tokióban élek –, mindig meghallgattam a Fekete István regényéből, a Téli berekből készült hangoskönyvet. Lenyűgözött a felolvasó színészek szép és kifejező magyar beszéde. Szinte magam előtt láttam a történet szereplőit, a két iskolásdiákot, a termetes vidéki gazdálkodót, az aggódó pótmamát, a házsártos házvezető öregasszonyt, és a többieket. Ám hiába kutattam, sokáig nem leltem az előadó művészek nevére. Aztán nagy meglepetésemre kiderült, hogy az összes hangnak egyetlen gazdája van, Széles Tamás színész. Érdekelni kezdett e rejtőzködő zseni. Eddigi életének talán legnagyobb szerepe előtt pár héttel találtam rá, és így készülhetett el az alábbi interjú.

Széles Tamás, a sokoldalú színész

D.-M.
Üdvözlöm, Tamás! Elámultam, amikor rájöttem, hogy Fekete István Téli berek című hangoskönyvében a különböző korú, és karakterű, férfi-női szereplők mind az Ön hangján szólalnak meg. Ez a páratlan teljesítmény – érzésem szerint – nem felszínes parodizálás, hanem mélyebb átlényegülés eredménye, amivel számtalan személyt tud meggyőzően alakítani. Hogyan tett szert erre a képességre? Ezzel a tehetséggel született, avagy kitartó tanulás eredménye?

 

SZ. T.

Mindkettő. Szerintem két összetevője van a dolognak. Az egyik az a készség vagy képesség, amit a megfelelő és rugalmas orgánum, a hangszalagok, hangképző szervek, légzés, szükséges testrezonátor üregek jelentenek együttesen, illetve az ezekkel való játék hajlama. Ezt valaki vagy megkapja Istentől adottságként vagy nem.

   Épp a napokban elemeztem a hangfrekvencia-tartományomat. Az alaphangom 125 Hz körüli értéket mutat, vagyis a C3 hanghoz, a zongora klaviatúrájának talán legkellemesebb alaphangjához esik közel. A következő domináns hangfrekvenciám pedig 300 Hz körüli, ami a C4 táján van. Ez azt jelenti, hogy az európai fül számára meghatározó, zenei középoktávban szólal meg. Ezt nagy ajándéknak tartom.

    A másik természetesen a befektetett munka. A zenészek a választott hangszerükön gyakorolnak évekig. A színész hangszere a saját idegrendszere, érzelmei, a teste és a hangja. A Színművészeti Főiskolán nem mulasztottam el egyetlen logopédia vagy beszéd órát sem, s ennek később nagy hasznát láttam, hiszen sok száz filmet, sorozatot szinkronizáltam, ami mind ennek az egykor befektetett munkának köszönhető. Mint a zenészeknél: gyakorlás, gyakorlás, gyakorlás. Az a tapasztalatom, hogy a művészi alkotásnak is akkor van esélye létrejönni, amikor a szakmai tudás már reflexszé vált, s az ember már nem gondol arra, hogy amit csinál, azt éppen hogyan csinálja, hanem a gondolat, az érzés, a művészi szándék dominál.


D.-M.
Az említett hangoskönyv óta követem színészi pályáját, művészi karrierjét. Az az érzésem, hogy közel sem kapja meg azt az elismerést, amelyet tehetsége és teljesítménye után megilletné. Egyetért ezzel? Ha igen, mi lehet ennek az oka? Nem elég törtető? Túl egyenes?


SZ.
T.

Először is, köszönöm a kedves méltatást. Tudja, semmilyen érdekkörhöz, politikai vagy szakmai trupphoz nem tartozom. Ahogy Ady írta: „Sem rokona, sem ismerőse / Nem vagyok senkinek” – legalábbis, ami a kapcsolati tőkét illeti. Márpedig manapság Magyarországon, amennyire én látom, a kapcsolati tőke a boldoguláshoz és az elismeréshez szükséges legfontosabb összetevő.

   Másrészt elég nagy a szám a színházban és nem szoktam véka alá rejteni a véleményemet. A magam szűk köreiben, az utóbbi évek színházi ügyeivel, a zaklatásokkal és az Sz. F. E. átalakításával kapcsolatban sem hallgattam. Igyekszem a józan ész és a keresztény értékrend szerint megfogalmazni a gondolataimat, így viszont nem lehetek javadalmasa egyik érdekkörnek sem.

Harsányi – Zágon – Eisemann XIV. René, János főhercegként

   Hadd legyek kendőzetlenül őszinte: az, hogy jól vagy rosszul játszom el egy szerepet, sajnos a legkevésbé fontos a megítélésemben. Azt hiszem, ezzel általános igazságot mondok el az egész magyar valóságról és a „létező demokráciáról”.

   Emlegette a hangoskönyveket. Mindegyik sikeres és szép munka volt, ezek voltak a Móra Könyvkiadó legnagyobb sikerű hangzó kiadványai, ám a megjelenésük és a sikerük után többé nem kaptam felkérést. Nem csináltam több hangoskönyvet, mert senki nem hívott. Nem azért, mert a Tüskevár, a Téli Berek vagy a Kincskereső Kisködmön rosszul sikerült volna. Sőt, ellenkezőleg. Bevallom, ilyenkor én sem értem a dolgok alakulását. Csak annyit tudok mondani, amit édesanyám szokott: „Stíriában ilyen a metélt”. Mifelénk ez így megy.
(Sajnos, mindhárom hangoskönyv el van távolítva a YouTune-ról!  – Szerkesztő)


D.-M.
Hogyan lett Önből színész? Honnan indult, hová tartott, és érzése szerint hova jutott?


SZ. T.

Gimnazista voltam, tizenhat éves, amikor egy felsőbb osztályos fiú, aki később televíziós sportkommentátor lett, elhívott egy ifjúsági színjátszó csoportba. Azonnal beleszerettem a színjátszásba. Az a másfél év volt a legboldogabb színészi időszak az életemben. Ahogy jött az érettségi, jelentkeztem a Színművészeti Főiskolára és fölvettek. Idegen és furcsa világ volt nekem, nem éreztem jól magam és nem találtam a helyemet. Két-három évig azon gondolkodtam, hogy vajon mit keresek én ott, és állandóan abba akartam hagyni. A szakmai tudás mellett számottevő lelki sérülést és neurózist kaptam a diploma mellé. Amikor már kőszínházakban dolgoztam, akkor kezdtem felszabadulni és újra élvezni a játék örömét, sokat sikerült visszanyernem a színház szépségéből.

   A Vígszínházban kezdtem, aztán az akkori Nemzeti Színházhoz szerződtem, három év múlva a Radnóti Színházhoz, s újabb három esztendő múlva, 2003-ban szabadúszó lettem. Engem fiatalon és talán most is csak egy dolog érdekelt a színházban, hogy jól és jókat dolgozzam. Ahogy öregszem, egyre kevésbé izgat az elismerés vagy az ismertség, a népszerűség. Maga az anyag, annak a mélységei, a bejárható lelki, gondolati és művészi út foglalkoztat, a jellem, a karakter, a helyzetek, a formanyelvi kísérletezés, a szakmai fejlődés és a játék öröme vonz.

 

D.-M.
Jankovics Marcellről azt tartják, minden arannyá válik, amihez hozzáér. Vele dolgozni több, mint megtiszteltetés. Mit gondol, miért Önt választotta legújabb rajzfilmje, a Toldi szereplőinek megjelenítésére? Melyik nehezebb feladat, egy hangoskönyv, vagy egy animációs film hangmegjelenítése?

SZ. T.

Hadd kérdezzek vissza: mit nehezebb festeni, portrét vagy csendéletet? Szerintem egyik sem nehezebb vagy könnyebb a másiknál, más jellegű feladat. Jankovics Marcell azért engem választott, mert egyszerűen én voltam a legmegfelelőbb az elképzeléseihez. Egy több hónapos meghallgatáson, ahol sok színész pályázik ugyanarra a szerepre, rengeteg olyan szempont van, ami talán eszünkbe sem jut, de a rendező számára fontos. Talán az is hatott rá, hogy korábban, fő művében, Az ember tragédiájában én voltam Ádám hangja. Vagyis ismertük már egymást, dolgoztunk együtt korábban is.

Madách Az ember tragédiája, Ádám szerepében, Söptei Andreával és Garas Dezsővel

 

   A Toldi minden percét élveztem és nagyon boldog vagyok, hogy eljátszhattam Arany Jánost, Toldi Miklóst, az édesanyját, a rókalelkű Györgyöt, az öreg Bencét és így tovább. Három éven át készültek a felvételek és a korrekciók. A forgatókönyv és az első hangfelvételek alapján a stáb megrajzolta a figurákat és a jeleneteket, aztán évről-évre finomítottunk rajtuk. Sok mindent kellett újra felvenni, mert ahogy haladtak a rajzolással,  más gesztust, mozdulatot, erőteljesebb indulatot kapott egy-egy figura. Rengeteget nevettünk közben, mert bármilyen megtisztelő és felemelő is egy ilyen nagyszabású és komoly munka, ez is csak akkor lesz jó, ha szeretettel, élvezettel, és főleg játszva készül.

 

D.-M.
Úgy látom, munkájában művészi mélységre törekszik. A természetes emberi hiúság mintha elkerülné. Nem „hajt” a talmi sikerre, a hangos és nyilvános elismerésre. Ehelyett arra vágyik, hogy valódi értékeket teremtsen. Miből ered ez az alaposságra törekvés?  

 

SZ. T.

Gyermekkoromtól fontos volt nekem az önkifejezés. Kamasz éveimben osztályzenekarunk volt, rajzoltam, festegettem is. Aztán felnőttfejjel tanultam meg a verstant, ami szintén fontos lett, mert a monodrámáimat, amiket írok, igyekszem verses formában papírra vetni. Egyfelől a benső szükségből fakadó közléskényszerből fakadhat a művészi kifejezés, másrészt ma már tudatos törekvés.

   Közhely, hogy komfortzónában nem lehet fejlődni. Ez különösen igaz a művészetekre. Fiatal koromban, egyszer Garas Dezsővel játszhattam együtt, s az egyik próba után ezt mondta az öltözőben: – „Látta, Tamás, milyen ügyetlenül próbáltam ma? Minden egyes próbafolyamatban elölről kell kezdenünk az egész szakmát.” Ezért aztán nem hiszek az ösztönös zsenikben, akikben legtöbbször svihákokat ismerek fel. Számomra a művészet egy tudatos törekvés és határozott metodika mentén bejárt gondolati, lelki, szellemi út, melyen minden egyes színdarabbal újra és újra elölről kell kezdeni mindent, ahogy Dezső mondta.

   Erre az útra a monodrámáim kapcsán leltem rá. Egyelőre két írásomat tudtam bemutatni. Az első a bibliai Júdásról szólt, a második Mindszenty bíborosról. Az első prózában, a második hexameterekben íródott. Az elsőbe smouth jazz, pop, rap zenéket írtam, a második egy másfél órás surround élmény, egyházi és munkásmozgalmi zenék keverékével, rengeteg atmoszférával és akusztikus effekttel. Csodálatos perspektívákat nyitott meg előttem, hogy megírhattam a darabokat, elkészíthettem a zenéjüket, megterveztem a jelmezeket, s aztán el is játszhattam a szerepeket. Hatalmas ajándék, hogy az ötlet kipattanásától a megvalósulásig a teljes alkotói ívet megélhettem és minden egyes szakaszában teljes mértékben részt vehettem, sőt, belőlem fogantak ezek az előadások.

   Ezekben az alkotói folyamatokban éreztem és éltem meg, hogy mi az, ami igazán érdekel, és milyen az „én színházam”. A következő darabomban, a Széchenyi Istvánról szóló, jambusokban, Vörösmarty Mihály stílusában írt monodrámámban már az előző előadások tapasztalatait és a bennük megkezdett formanyelvi út folytatását igyekeztem tovább járni. Egyelőre nincs lehetőségem bemutatni, de a darab és a zenéje kész van, mondhatni, színházra, születésre vár.

   Ezek az alkotások értették meg velem, hogy hol van vagy inkább lenne az én helyem a szakmában. Rengeteget tanultam belőlük. Vélhetően – támogatás híján – nem tudom tovább járni ezt az utat, viszont látom, hogy ha lenne megfelelő hinterlandom, akkor milyen művészi utat járhatnék be.

 

Wajda-Karpinski Nasztaszja Filippovna, Rogozsin szerepében, Szirtes Balázzsal

 

                          Folytatás itt:
https://interjapanmagazin.com/szeles-tamas-es-szechenyi-magyarsagtudat-japansagtudat/

 

Doma-Mikó István
Inter Japán Magazin

 

Ajánlott bejegyzések

%d blogger ezt szereti: