Ön most itt van:

Szalayné Fehér Barbara Kyoko: Mimaiia (pályamű 2020.)

Xin’mea…Egy világon belüli világ- a maga szabályaival, szépségeivel, és furcsaságaival. Ez az én hazám. Azt tudjátok-e, kedves földi barátaim, hogy én is jártam ám már Nálatok. Igaz, akkor még csak a kalandokon, és a butaságokon járt az eszem. A komoly uralkodói dolgokra rá se hederítettem. Akkoriban teljesen más világ volt ám a dimenziótokban- főleg a Ti bolygótokon: volt még sok zöld terület, és élet. Még nem függtetek modern technikától, de sajnos nem volt tán sosem ismeretlen Számotokra a háborúskodás sem. Az a békés kis szigetcsoport azonban, amelyre serdülő fejjel tévedtem egykor, épp más korszakot élt. Viszonylagos nyugalom volt az ottani emberek között. Míg a nemesek a művészeteknek hódoltak, addig a köznép gazdálkodott- sokan a bambuszokat is felhasználták. Ismertem egyszer egy ilyen bácsikát, aki ez utóbbival foglalkozott. Ő volt az, aki véletlenül rám talált, amikor egy baleset miatt átkerültem a világotokba-egy portálnyitó eszköz segítségével. Ez a szerkezet aztán darabjaira hullott, és hiába kerestem, jó részének sosem bukkantam a nyomára. Tudjátok, nekünk xi’nmeaiaknak több olyan különleges képességünk is van, amihez a tudatunkat használjuk. Talán egyszer majd Ti is rátaláltok a nyitjára, hogy miképpen kell bánni vele, még hatékonyabban. De ne is szaporítsuk feleslegesen a szót, inkább térjünk most vissza gondoltban, abba a kedves kis bambuszerdőbe, ahol rám találtak: egy bambuszban bújtam el, pöttömmé alakítva a testem. Sajnos a portálnyitóm szerelgetésének fénye elárult engem. Ezután átmenetileg a bácsika és a felesége nevelt gyerekeként éltem éveken át. (Emberlánykának álcáztam magam, ami eleinte kicsit nehezen sikerült, ugyanis gondjaim voltak a megfelelő testméret beállításával, valamint a fejlődésem ütemével.) Közben megtetszett a földi élet. Lettek barátaim, és sokan kedvesek voltak hozzám. Mivel a nevelőapukám sokat panaszkodott a szegénység miatt, ezért titokban átalakítottam pár bambusz belsejének a sejtszerkezetét-arannyá. Meggazdagodtunk. Beköltöztünk a közeli városba; én pedig drága ruhákat, és úri nevelést kaptam. A névadó ünnepségemre nagyon sokan eljöttek. Sőt, másnap rengeteg kérőm érkezett. Szerencsém volt, mert így talán megkerestethetem az elveszett úti szerkezeteim alkatrészeit anélkül, hogy az emberek gyanút fognának-gondoltam. Öt kérő bele is egyezett a dologba: amelyik előbb megtalálja az általam kért tárgyakat, ő lesz a férjem.( Persze valójában akkor úgy éreztem még, hogy senkihez nem szeretnék hozzámenni. ) Végül aztán nem találtak semmit, de nemsokra rá maga a császár is ellátogatott hozzánk. Eleinte nem volt szimpatikus, mert ő is meg akarta kérni a kezem, de később többször is összefutottunk, és nagyon jó barátok lettünk, sőt.. De erről majd később mesélek. Közben álmomban hírt kaptam az otthoniaktól, hogy e hónap 15. éjjelén-amikor ragyog a telihold- értem jönnek. Figyeljem az eget, mert már egy portálkapun is közlekedni képes űrjármű is elindult a Földre. „Hát ezért volt ilyen furcsán fénytelen a Hold már napok óta!” – gondoltam magamban. (Ugyanis ez a jármű képes teliholdkor a Holdat kitakarni látszólag a szemek elől.) Nem tudtam, hogy mitévő legyek. Megszerettem ezt a világot, de hiányzik Xi’nmea is-egyszóval maradtam is volna, meg nem is. Végül aztán elmondtam földi nevelőimnek, és jóbarátomnak, a császárnak is a szüleim üzenetét. Több se kellett nekik: amikor eljött az a bizonyos éjjel, már kész hadsereg állt a házunk előtt, hogy megvédjenek engem. Természetesen a tervük nem járt sikerrel. Amikor megérkezett a szüleim űrhajója- Ti biztosan UFO-nak neveznétek- a nagy fényességtől minden ember leborult. Én eközben a pincében rejtőztem de a tudatommal éreztem, hogy mi történik odakint: szolgálók ereszkedtek alá antigravitációval a járműből, az egyik régi ruhámmal a kezükben. Közben megpróbálták telepatikusan elérni az elmémet: egyikük, Anma jó barátnőm volt. Kedves kis dalával eszembe juttatta, hogy mennyit játszottunk, és bolondoztunk. Ekkor- mintha hipnózisban lettem volna- szó nélkül elindultam: fel a pincéből, ki a házból- egyenesen a szüleim szolgálói elé. A nevelőim csak döbbenten meredtek utánam. Amikor a szolgálók átadták a ruhámat, az úgy vált eggyé velem, mintha mindig is rajtam lett volna. Mosolyogva néztem végig azokon a kedves embereken, akik oly sokáig szerettek, és

törődtek velem. Megkértem anyáékat, hogy legalább hadd búcsúzzam el földi szeretteimtől. Szerencsére megengedték. Még el tudtam csenni pár tégely CJEN sejtregeneráló szérumot az egyik asztalról, amit aztán könnyes búcsú, és pár gyors magyarázó szó kíséretében a nevelőim, és a császár kezébe nyomtam. Sokan kiáltották utánam azt a nevet, amit a névadóünnepségemen kaptam: „Kaguja! Najotake No Kaguja-hime! (Azaz „Hajlékony Nád Tündöklő Hercegnője” Nem rossz, ugye? Szeretem ezt a nyelvet, kicsit hasonlít a xi’nmeaira, ahogyan az itteni emberek hozzáállása is a természethez olyan, mint nekünk xi’nmeaiaknak. Azt nem tudom, hogy vajon más emberi népcsoport is ilyen volt-e.) Hazatérve aztán megtudtam, hogy miért nem jöttek értem anyáék már akkor, amikor kiderítették, hogy hová tűntem: komoly tárgyalások folytak Xi’nmea, és egy másik szomszédos dimenzióbeli nép között, és kishíján háború lett belőle. Anyáék pedig, amint úgy látták, jó helyen vagyok, szeretetben- úgy döntöttek, inkább az otthoni ügyekkel foglalkoznak, és majd ha lenyugszanak a dolgok, hazahoznak. (Na szép mondhatom, addig sincs velem gondjuk. Jól van, tudom ám, hogy csak féltettek. Néha túlzásba is esnek-e téren.) Közben telt múlt az idő, és épphogy visszarázódtam az otthoni kerekvágásba, már jött is a hír Anmától, hogy mi lett a földi szeretteimmel. A nevelőim átadták az elixír részüket a császárnak, azzal az indokkal, hogy nekik már jó minden, úgy, ahogy eddig volt, és nem érdekli őket sem az örök, sem pedig a hosszabb élet és a fiatalság. A császár pedig szintén nem használta fel a szert, mert nem akart örökké élni nélkülem. Sőt, minden évben -a hazatérésem évfordulóján- elixírt, és kámforfát égetett egy hatalmas csodaszép kialudt vulkán tetején. (Most Fudzsi a neve, úgy tudom, ami azt jelenti: ”meg nem halni”) Nagyot dobbant a szívem. Tudtam, hogy vissza kell mennem a világotokba. Szerencsémre anyáék pont akkoriban gondolkoztak azon, hogy lemondjanak-e, és így legalább én is tanulhatok egy kis felelősséget. Helyettes uralkodónőként az első dolgom az volt, hogy egy hozzáértő kísérőkből álló csapattal a nagy portálon át egy erős űrhajóval visszautazzak a dimenziótokbeli Földre. Sajna a nevelőimet már nem találtam, a császárt viszont magammal vittem. Szegény meg volt öregedve, de azon a csillagfényes éjszakán, amikor megérkeztünk a hazámba, mindent elmondtam neki az elejétől- a színtiszta igazat. Ahogyan azt is, amit sokáig próbáltam rejtegetni: a legmélyebb érzéseimet, amik a hosszú évek alatt formálódtak iránta. Aznap éjjel minden megváltozott: a szerelmünket megpecsételő elixíres csók után az események felgyorsultak. Beszéltem a szüleimmel is, akik meglepően jól fogadták a dolgokat- főleg azt, hogy életemben először végre tényleg vállalni tudtam a felelősséget mindenért, amit tettem, és ami történt. Nem sokkal később a szüleim teljesen átadták nekem, és a kedvesemnek az uralkodás jogát. Úgy bizony, az a fiatalember, akit az oldalamon láthattatok, ő AZ a császár, akiről végig meséltem. Arról, kiről Ti, emberek azt gondoltátok, hogy meghalt, feleség nélkül bánatosan. Úgy tudom, van is egy legendátok, ami valamennyire leírja az akkori történéseket, csak hiányosan, és sok helyen tévesen-hiszen nem az én szemszögemből született. Hogy én csupán otthagytalak Benneteket, embereket- akik oly kedvesen bántak velem, pedig -még ha szeleburdi is voltam még- sosem tettem volna ilyet. A szüleimnek is megmondtam, hogy rádöbbentem, nem helyes dolog így bujkálni. Jobban is nyithatnánk más népek, és kultúrák felé, hiszen sokat tanulhatnánk egymástól- nemcsak technikai értelemben. Ti, akiket most elhívtam magamhoz- az emberi lények közül, ifjú barátaim- már egy olyan világ szülöttei vagytok, ahol az okostelefonok, és számítógépek az urak. Bár kissé eltávolodtatok már egymástól, és a természettől, jól tudom, hogy ott él még Bennetek a gyermeki kíváncsiság, és a fejlődni akarás. Kérlek, sose feledjétek, amit mondtam: „Ha nyitottak vagytok az újra, a másra- lelketek készen állhat a csodákra.”

Inter Japán Magazin

Ajánlott bejegyzések

%d blogger ezt szereti: